a sáré, a lágy, jellemtelen és ragaszkodó sáré, amelyet nem kedvelünk,
pedig a mi kedvünkért elhagyja hatalmas szülőjét, az anyaföldet és
vidoran szalad fel gördülő kocsink kerekére, talpunk alá alázkodik,
hozzátapad és nyaldossa cipőnk orrát, boldog, ha a nadrágunk szegélyéig
fölhízelegheti magát. Csudálatos valami a sár, mint minden ezen a
világon, én bámulni tudom, micsoda kifürkészhetetlen rajza van a sárnak
a járdán, ezer meg ezer belétaposó cipő formálja s változtatja, s a sár
egy-egy pillanatig őrzi a fölötte siető, sétáló, tétovázó és vánszorgó
emberi lépéseket. Megállok egy percre az aszfalton, hogy nézzem a sár
furcsa térképét, amely a hold fotografiájához hasonlít szabálytalan
ösvényeivel, repedezéseivel, vékony árkaival, s hosszú, össze-vissza
hegyláncaival. Meg vagyok lepődve, s szinte hálás vagyok a sárnak, mert
utolsó két-három lépésem nyomát még kiveszem benne, íme, mégis élek és
itt járok a földön, a föld megmutatja lábam nyomát, mégis vagyok valaki
vagy valami, hiszen egyet léptem és az meglátszik a földön. Ez valami
biztos, aktív dolog és az életnek édes és riasztó öntudatával tölt el.
Sokszor úgy járok az emberek közt, mintha nem is élnék, az ismerősöket
elfelejtem üdvözölni és a nekem köszönőkre habozva nézek és későn
köszönök vissza, mikor elhaladtak már és meggyűlöltek büszkeségemért.
Nem hiszem az utcát, amelyen megyek, a kocsikat és az embereket, akiket
látok és nem hiszem magamat, úgy sejtem, hogy mindazt, ami körülöttem
van, és mindazt, ami az életben történt velem, valaha nagyon régen
olvastam valami nagyon nagy könyvben, amelyet elvesztettem.
Sár van. A hó elolvadt, egy kis eső esett, a levegő megjuhádzott, jön a
tavasz. Ez a boldog és fájdalmas, gyerekes és misztikus évszak a sárral
kezdődik. Sár van a város kövezetén, meg a liget utjain, ahol járnak az
emberek, de ez nem az igazi sár. A sár a vidéken van, az országúton,
amelyen a paraszt szekerével-lovával kínlódik előre most a hűvös
alkonyatban a részvétlen puszta fák között, meg a falvak utcáin, ahol
nincs kövezet, se palló, s a népek az esti sötétben, mint egy breugheli
képen, meggörnyedve járnak, keresik a földön a letett téglákat, s
nyomorék ugrásokkal kerülik a mély sarat, amely lefogja az ember lábát,
mint a hinár a vízben. Hogy el van lágyulva, gyöngülve az anyaföld a
gyönyörű, gyötrelmes, szent tavaszi újulás előtt. Elmult a tél, sár van,
tavasz lesz. Megyek, lábam alatt sár, fejem fölött a végzet,
jobbra-balra a világ, hátam mögött a bánat, előttem a reménység. Elmulik
az ősz, azt hisszük, hogy majd a télen boldogok leszünk és elmulik a tél
s azt hisszük, hogy majd a tavasszal…
Este az utcán.
Tíz óra, annyit mutat a hirdető-oszlop tetejére szerelt nagy kerek óra,
amelynek a cifferblattját villanynyal világítják. Az ember azt hiszi egy
pillanatra, hogy valamelyik külföldi nagyvárosban bolyong, mert ezeket
az órákat nemrégen honosították meg Budapesten. A boltokat bezárták, a
kirakatok nagy tarka üvegszemei lezárultak s alusznak a rollók unalmasan
vonalzott sötét vaspillái alatt. A rollók bánatát egy-egy világos
helyiség vidítja, utcai buffet, cukorkabolt, cukrászat, amelyet még nem
zártak be. A Rákóczi-úton állok. Egy lépésnyire, a járda meg a villamos
sínje közt gyümölcsös asszony piszmog az asztalkája mellett, oly kicsi
asszony, mint egy gyermek, semmi formája nincsen, derékig egy rakás fakó
szoknya, mint egy rőzsecsomó, derékon felül egy nagykendő, amibe
belekötöttek valamit. Az ember ráér, belenéz a nagykendőbe, egy kis
háromszögletű nyílásból, hátul valami olyan látszik kifelé, mint egy
ember arca. Mily öreg arc, mily szűk, mily kicsi és élettelen. Ez a
meg-megmozduló batyu egy öreg asszony, volt javakorbeli asszony is,
azelőtt meg menyecske, valamikor leány és apró leányka… borzasztó. Az
asztalkán alma, körte, olasz mogyoró, szilva meg malagaszőlő-foszlányok
s néhány elzüllött cukorka. Az öreg asszony papirost hajlít, úgynevezett
staniclit csinál belőle. A villamosok csengetnek s tűnnek egymás után,
nem sokan ülnek most a villamosokon, ilyenkor már otthon vannak, vagy
még a színházban ülnek. A kávéház teli van, telisteli, úgy ülnek a népek
a nagy ablakok mögött a fényben, mintha zsúfolt villamoson ülnének. Az
ember szinte várja, hogy a kávéház elinduljon, s elvigye valahová a
benne ülőket. Vagy ez volna a céljuk, így ülni, ülni a kávéházban? A
kávéház hátsó sarkában a cigányok játszanak, a régi szép magyar élet
vídám kísértetei. A járdán emberek vonulnak, családok, párok, magánosok.
Kerepesi-úti arcok. A kerepesi-úti emberek nagyon lehangolók. Egy nagy
kórház, egy nagy mozi, meg egy nagy színház áll egymáshoz közel, mint
szövetségesek, vagy mint ellenségek. A színház körül sok a kocsi, néhány
autó is áll itt, ilyenkor Budapesten premiére van. Mily szépek a színház
előtt álló lámpaoszlopok, amelyek az ünnepélyes, tejfényű lámpalabdákat
markolják a magasban. A nagy mozi ragyog, mint valami
pillangószörnyeteg. A nagy kórház sápadt nyugalomban áll ijesztő
fölényben. Odafenn az égen a rengeteg csillag leskelődik le az utcára.
Vagy nem érdeklődnek irántunk? Nem mulattatja őket a mi világunk és a
járás-kelés idelenn? Tán csak a hiúság vonzotta őket az ég ablakaiba,
hogy mutogassák magukat minékünk? De tán nem okoz örömet nékik a mi
bámulatunk. Nem hiszem, hogy ilyen nevetséges érzéseik volnának, mint
ragyogni, tetszeni vágyni, hódítani. Bizonyosan csupa jóságból jelennek
meg nekünk esténkint, hogy gyönyörködhessünk bennük. A jóság a
legelőkelőbb érzés, s azt hiszem, az isten birodalmában odafenn a jóság
az egyetlen udvarképes tulajdonság. Eszembe jut egy valamikor kedves
könyvem írója, Xavier de Maistre, aki azt mondja egy helyen, hogyha ő
király lenne, rendeletben parancsolná meg minden alattvalójának, hogy
minden este, mikor az ég csillagos, legalább egy félóra hosszat felfelé
nézzenek az égre. Őröket állítana a legkisebb faluba is, hogy
ellenőrizzék az embereket és szigoruan megbüntetné, aki egy este nem
nézte a csillagokat. Milyen bolondság. Ez a francia író régen élt s
nagyon rosszaknak tartotta az embereket.
Velence.
Mit csináltál már megint, Halál? Ó Halál, vén barátom, magas, szikár,
fekete agglegény, akit oly szívesen üdvözlök, mikor magányos sétáimon
szembekerülsz velem, megemeled fénytelen, meredek cilinderedet és hozzám
szegődöl. Milyen jól ki tudom magam diskurálni veled a világról, mennyi
türelmet, elnézést, jóságot tanultam tőled, mennyi sóhajt hessegettél el
ajkaimról s láthatatlanul sétálván mellettem fák közt vagy zajos utcákon
s hallhatatlanul beszélvén hozzám, bölcsebb vagy Tolsztojnál, nagyobb
költő vagy Göthénél s szellemesebb vagy Chamfortnál, Heine-nél és
Wide-nál. Nekem csak te tudod megmagyarázni az életet s felőle
megnyugtatni, a tiszta életöröm ópiumát is te adod nekem s olykor csókom
fölé hajoltál és megszázszoroztad. Barátom lettél s bizalmasodnak érzem
magamat… de kérlek, mit csináltál most Velencében? Ötven embert, akik a
vídám fehér vaporettón sütkéreztek, beléfullasztottál a vízbe. A Lidóról
Velencébe akartak menni. Egy pár percre szálltak a kis hajóra.
Kirándulók voltak, vendégek, üdülők, látogatók. Mi köze ilyen kis
vaporettónak tehozzád, nagyszerű Halál, se a nagyságában, se a
szerkezetében, se útja hosszúságában és céljában semmi ambició,
erőszakoskodás, semmi nyugtalanság, semmi különösebb vágy nem volt, ami
a végzetet ingerelhetné. Szerény, kiváncsi, egyszerű, nyugodt
teremtmények könyököltek a fedélzet korlátaira, akik egy pár napocskát
vagy hetecskét akartak pihenni, üdülni, szórakozni Velencében, ők is
szórni akartak egy kevés morzsát a Márk-téri galamboknak, föl akarták
emelni a fejüket a Campanilét méltányolni és csudálni akarták a Canale
Grande palotáinak renaissance ékeit s el akartak merengeni a falak
alján, amelyet a víz oly zöldre mosott, mint a sötétzöld selyem. Belé
akartak ülni a gondolába, amelynek eleje bölcsőre, hátulja koporsóra
emlékeztet, s a közepén az élet kurta boldogsága vonul, a boldogság,
amely ott szorul két jobbkéz egymásba fonódott ujjai közt, s meglapul
két egymáshoz hajló fej hajzata között és ott ragad a szemek összeért
pillái közt, mikor lecsukódnak.
Ó Halál, én is rejtegettem még egy ifjonti ábrándot a gondoláról,
amelyben egy nő szivére téve homlokomat, érzem Velencében a sűrű édes
semmit, a boldogságot. Már nem lehet, mindíg eszembe fog jutni, amit
most csináltál Velencében, Halál, az ötven kiránduló, akiket
megfullasztottál Velencében. Nem értelek, Halál, nem értelek… nem néztél
a lábod alá? Mért bántottad ezt az ártatlan, könnyű vaporettót, amely a
szegény földi szórakozást szállította. Ugy kell egy kis Velence e
kedves, jóhiszemű közönségeseknek. Ezt észre se kéne venned, el kéne
nézned, helyeselned kéne s elszórakoznod rajta. Nem ismerek rád, Halál,
jó barátom. Oktalan gonoszságnak látszik, amit most műveltél, lelketlen
csínynek. Izetlennek, neveletlennek érezlek ma. Utálatosnak.
Süt a nap.
Az omnibusz oldalán felragyognak a reklámtáblák betüi, az ablakok
szikráznak, a házak sárga falai mosolyognak, szinte világítanak, ajkaink
mohón nyílnak lélekzetet venni, az égnek az az olcsó, boldog kék szine
van, mint a kirakatban a selyempaplannak… csak egy pár napja, hogy
korcsolyáztam, meg a hídra könyököltem nézni a befagyott Dunát, meg az
alkonyat hideg homályában jártam a lemondás hízelgő fájdalmával
lelkemben és csudálkozva nézek körül a szép időben, képzeletemet szédíti
az örök idő körhintája, amelynek édes és keserves zenéjű forgásában
megint a tavasz képe jön a szemem elé. Milyen szép idő van, a rikkancs
gyorsabban szalad és hangosabban kántálja a lapokat, a kocsis emelgeti
az ostort, suhogtatja és csettintget a nyelvével a lónak, a ló szalad,
mert jól esik neki, a fáradt kocsi is könnyebben gurul, a hordárok
sapkáján az életöröm piroslik. A neuraszténiások rosszul érzik magukat,
türelmetlenek, éjszaka sokat sóhajtanak és sírnak is egy kicsit, ha
tudnak. Oh, én nem akarok magammal foglalkozni, szégyellem eltünő életem
gondjait, kínjait, kényességeit a föléje boruló végtelen kék ég alatt és
a nap sugarainak édes zápora alatt, magamat, mint egy véletlen pelyhet
fuvom el lelkemről és mélységes megindultságban érzek együtt egy szegény
világgal, amelynek a jó isten megint engedélyezi a tavaszt.
Hogy szeretlek, szegény földi öröm, mely fölserkensz a tavaszt harsonázó
napsugaraktól, áldottak legyetek ápolatlan és mosdatlan kezek, amelyek
az utcasarkon az ibolyacsokrot nyujtogatjátok, áldottak legyetek
mennyországba vágyakozó piros és kék luftballonok, áldottak legyetek
elkínzott, ráncos arcok, amelyek az utcán zölden mosolyogtok a rátok eső
napfényben, áldottak legyetek kapualjban sütkérező nyomorékok, akiknek a
lábaszára csomóban végződik, áldottak legyetek napszámosok, akik a fának
támasztott létrán álltok és vagdaljátok a fölösleges ágacskákat,
áldottak legyetek elmélyedt kereskedősegédek, akik a nyitott kirakat
előtt a nyakkendőket aggatjátok a vékony rudakra, áldottak legyetek
nikkelnyelű olcsó sétapálcák és hiú lilanyakkendők és neveletlen ízlésű
tarka mellények, áldottak legyetek irodába siető kis szüzek gyönge
mellecskéi és vékony lábacskái, amelyeknek tündéri vonala most hajlik,
áldottak legyetek zokogó verklik oldalára pingált álomvárak és
elfoszlott rococcoidyllek, áldottak legyetek pesztrák, akik kizörgetitek
a gyerekkocsit a sétatérre, áldottak legyetek sáros labdák, melyeket
üres telken a nyomorúság gyermekei rugdosnak, áldottak legyetek kis
padok a kórházak udvarán, áldottak legyetek olajos papirral ragasztott
ablakok, amelyeket ki lehet nyitni, áldottak legyetek fehérsapkás
kávéfőzőlegények, akik éjjel kiállotok az utcára cigarettázni, áldottak
legyetek árva szerelmes párok, akik estefelé kimentek a ligetbe sétálni,
derékon ölelve egymást. Áldottak legyetek vén koldusok és fiatal
csavargók, akik az országuton mentek és leültök az alacsony
mértföldjelzőre a csizmátokat lehúzni. Áldottak legyetek gyámoltalan
juhok, akik fölemelitek a fejetek és egymás felé bégettek és loncsos
kutyák, akik marakodni kezdtek, áldottak legyetek pondrók a nyirkos
pincében a hordók alatt, kik megérzitek, hogy a poros pinceablakon lesüt
a nap. Áldottak legyetek fagyott magocskák a föld alatt, akik puhultok,
dagadtok, kínlódtok és fölhasadtok és szűzi zöld füvecskét hoztok
világra. Áldott légy mindenféle dudva veteményes kertben, szántóföldön,
árokparton és szemétdombon, melyeket kiszurkálnak, kitaposnak,
elpusztítanak mindig, mégis kijönnek a földre, egy kicsit élni akarnak
ők is, mert süt a nap.
Tartalom.
Kis cikk a szeretetről 5
Újesztendő, vígság-szerző 8
Éjfél 10
Jégpálya 12
Scott kapitány 16
Hogy mulatnak 19
Magyarországból jövök 21
Tiszta mult a kiadóhivatalban 24
Földalatti 27
Sóhajok az orosz ballet körül 29
Vasárnap délután 32
Pathé-Journal 34
Egy másik ember 38
Krisztus a fájdalom útján 42
Husvéti séta 45
A halál a bábszínházban 48
Gyermeknap van 54
Néha olyasmit érzek 56
Egy úr a konflisra ül 59
A minap délelőtt 64
Szerelmi levelező 66
Menet 70
Egész héten a suffragette-ekbe 72
Anzikszkártya 74
Affér 81
Szeretek őgyelegni 85
A Ganz-gyárban 86
A kávéház fülkéjébe 89
Egy gyöngysor híre 94
Bizonyára te is 96
A nők 98
Eugénia és Emilia 101
Vasárnap 106
Nyáron elmegyek az uszodába 109
Állatmese 111
Nyár 113
Pest 117
A kacsa 119
Tegnap, 1913 augusztus 125
A kávéház fülkéjében 127
Tízéves találkozó 131
Nyár van még 134
Árva Pál 136
Pégoud 140
Tegnap bezártak 143
És fölemeltem a pálcámat 145
»Keresem az Istent« 147
Ma Budán adtam rendez-vous-t 150
Falevél 152
Tegnapelőtt este 155
Fürdőlevél 158
Az isztriai rabok 163
Szafonoff 165
Egy civilembert 168
Remélem, senkit se 170
Hold 173
Téli emlék 176
Francia dal 179
A kuglizó 182
Kálmán a hajón 186
Nem mintha nem lennének 190
Helén 192
Ez a pár nap 195
Este az utcán 197
Velence 199
Süt a nap 201