– Ez már döfi, – mondom, miután fáradtan végighallgattam a kuplét. – Hát
a fiad tud-e már valamit?
– Haz is tud mindent, tekintetes úr. Hakár az apja.
– No, kis Kálmán, húzd el nékem azt, hogy hát Szeretnék szántani…
– Tud az én fiam finomabbat is, hakár az apja, tekintetes úr, hakármit
elmuzsikál az.
– Csak azt játszd fiam, Szeretnék szántani.
A cigánygyerek hátratolja a keménykalapot a hajára, a mellének támasztja
a kis muzsikát, lesüti a szemét s félénken, lassan, cifrázás nélkül
nyávogja a rossz fia-hegedűn a legszebb magyar dalt. Sok nép csődült már
a kémény köré, most az egész fedélzeten megmozdítják az ácsorgó magyarok
a fejüket, heverők felülnek, a korlátra dűltek kiegyenesednek, errefelé
bámulnak, szimatolnak, lépegetnek. Szeretnék szántani. Megy a hajó,
köröskörül a kerek tenger, fölötte a kerek ég, messzire, messzire, ahol
a felhők lehajoltak inni a tenger szélén, egy másik, halovány kis hajó
is megyen, a jó Isten tudja hová.