sértek meg, ha megsúgom kegyeteknek, hogy mialatt mulatnak s közhasznú
tevékenységüket űzik, az élet visszahozhatatlanul mulik elfele, a napok
összeállanak, hét napból egy hét lesz, négy hét egy hónapot csinál,
három hónap egy évszakot alapít, az évszakok egymásután jönnek
fosztogatni életünket… most például tél lesz. Az ősz összeszedte a
zsákmányát és takarodik, még a legelhagyottabb fákról sem felejtette el
leszedni a leveleket, csak itt-ott látni két-három színtelen, száraz
levelet a fákon. Olyan fát is látni, amelyiken egyetlenegy levél maradt,
az is lefelé csüng az ágról, úgy mint az elhanyagolt külsejű ember
kabátján a gomb, amely a megereszkedett cérnán fityeg, míg észrevétlenül
elmarad valahol. Hideg izeneteket hoznak a kedélytelen szelek s a
tegnapi sár fölé reggelenként a kezdő fagy pókhálója rajzolódik. Ez
finom kézimunkája a természetnek, s az a tiszta, puha dér is igen szép,
ami a villamoskalauzok bajuszát belepi, akik hajnalban ráütnek a
csengőre a hűvösvölgyi végállomáson és elébe utaznak a fölkelő városnak.
De nemcsak ilyen lényegtelen szimptómák jelzik a telet, a brutális és
boldog autók is fölhúzták a téli karosszériát, a soffőrök helyén
tigrisek ülnek, a bérkocsiállomásokon is csukott kocsik állanak, a
nyitottak a külvárosi félszerekben merengnek maguk elé puszta
rúdjaikkal.
A földalatti pagodájának falán ott a jégpálya színes táblája, maholnap
föléje tűzik a kis zászlót, úgy fog festeni, mint az ünnepi lobogó
valami boldog tartomány címerpajzsa fölött, amelyben az emberek nem
dolgoznak és nem foglalkoznak semmi kérdésével a világnak, hanem egész
nap együtt vannak a nőkkel és kiki párját karonfogva, tündéri illanással
hajladoznak jobbra-balra. Itt a tél, a hirdetőoszlopot telitapétázták
megint a koncertekkel, külföldi énekesekkel, műzongoristákkal, hegedülő
zsenikkel, nevüknek betüi hosszuk és vastagok a plakátokon, mint a görög
templomok oszlopsora. Milyen szerencse, hogy megint eljöttek hozzánk,
legalább minden este elmehetnek valami koncertre azok, akik a
színházakból kirekedtek. A színházak rogyásig teli vannak, a moziba nem
jut be az ember, az orfeumokban mindennap ünnep van, hol van hát az a
megdöbbentő szegénység, amely fölött a sajtó lelkiismeretesen
síránkozik. Az Isten tudja, talán nincs is szegénység, csak gazdagok
vannak már, meg koldusok. Budapesten nem látszik a koldusság, mert a
koldusok nem járnak színházba és más mutatkozó helyekre. Tán csak a
fásult s hallgatag vidéken látszik az a sok csapás, amely ezt a szép és
büszke országot sorvasztja.
A sáros nagyvásárok lármátlanul folynak le, s a nyűtt parasztok nem
gajdolnak estig a lacikonyhában, mint ezelőtt. A cigányok éhesen
vándorolnak egyik városból a másikba. Az intelligencia rosszul
öltözködik, sok újságot olvas és napról-napra kevesebb véleményt mond. A
vonatok járnak, ahogy a menetrend diktálja, s minden utas kényelmesen
elnyújtózhat a kupé díványán. De milyen jól esik nézni a nők téli
costume-jeit a fővárosban. Az idén megint gyönyörű a női divat. Mily
ünnepélyesek és varázsosak egy pár esztendő óta a női ruhák, Ötven
esztendő mulva a férfiak elméláznak a mai divat képein, s azt fogják
hinni, hogy ebben az időben mindenki szeretetreméltó és boldog volt,
ahogy mi gondoljuk, mikor ötven esztendő előtti divatlap akad a
kezünkbe, s hosszasan elnézünk egy elmult delnőt.
Hold.
Nem a legislegfrissebb aktualitással kerülgetem a kegyedet, jó olvasóm,
ami néma élményt valami képzelt becsületből most elárulok neked, az nem
ma ment átal rajtam, nem is tegnap, hanem tegnapelőtt este. Hazafelé
ballagtam és ballagtomban fel találtam pillantani a csillagos égre. A jó
Isten tudja, miért kívánom elmesélni, milyen volt az ég fölöttünk
csütörtökön este. Sokszor tünődtem már ellenőrizetlen magányomban
afelől, hogy mégis csak az ég a legkábítóbb csudája az életnek, s milyen
szép lenne semmi egyebet nem csinálni, mint naplót vezetni az égről,
minden éjszaka leírni, milyen színű és milyen formájú felhők képződtek
az elmult napon az égen, minden este mennyire volt csillagos, mennyire
borult, hiszen minden istenadta nap másképen néz ki a mennybolt.
Nem képzelted még, kedves olvasóm, hogy a föld az Isten festménye és az
ég az Isten palettája? Az égen úgy el tudok gyönyörködni, mint egy
piktor nagy kerek palettáján, aki avval invitált a műtermébe, hogy
nézzem meg az ő nagy vásznát, s szemem véletlenül a festő palettájára
szaladt s a palettán szórakozottan szétmázolt festékfoltok színein,
formáin ámulok el. A festő azt várja, hogy a chef d’oeuvre-jét
dicsérjem, én meg nem bírom levenni a szemem a csudálatos palettáról.
Tegnapelőtt este a Lipót-körúton gyalogoltam, a különös decemberi
enyheségben, mikor az ember olyan érzéssel lélekzik, mintha a tavasz
jönne, nem a tél. Járás közben fel találtam nézni az égre. Mással is
megesik. Olyan meglepő s elérzékenyítő volt, hogy muszáj volt
megállanom. Óvatosan körülnéztem, nem jön-e valami ismerős ember, aki
rajtacsíphet a titkos passzión. Ártatlan idegenek szaporátlankodtak a
csendes járdán, hát nekidűltem egy falnak, oszt néztem egy kicsit
fölfelé. De szép, de írhatatlan volt az ég: mintha csupa mennyei
jegesmedvebőrből lett volna összefoltozva, vagy pedig csupa gyöngédszélű
és szinte langyos jégtábla úszott volna sűrün odafenn, vagy valami
elérhetetlen szürkeségű charmeuse-szövet hullámzott volna, vég-vég után,
olyam selyemszövet, amelyikből neked rendelnék estélyi ruhát, asszonyom,
szívem makacs ambíciója. Ó nem, hófúvások szelid láncolata volt az egész
égbolt csütörtök este, kék jég tűnt ki alóla itt-ott, s a hold szállott
fényesen végig az égen és a csillogó csillagok édes irammal futottak
előtte, utána. Valami át nem élt emlékem, valami tökéletlenül álmodott
álmom, vagy gyerekkori képzeletem terjengett az égen, a csillagok
szaladó szánkók lámpásai voltak, amelyek egy homályos világ boldog
telében utaznak messzi, utólérhetetlenül s a hold… tán a cárnő fejedelmi
szánjának lámpája. Isten tudja, miért képzelődtem ifjonnan annyit a szív
legmélyebb boldogságáról s Oroszországról együtt. Száll, leng, vonul a
hold tovább, meg a csillagok. Pedig a felhők mennek. Megy a hold, most
két fehéres lanka közt tündököl a kék pillanatban s amíg a két felhő
közt ellebeg, csudálatos tiszta és mosolygó az arca. Mint egy halott kis
leányé, aki a befőtt ízével a szájában szenvedett ki. Már a felhóben van
megint, fehéret sugároz széjjel a fehérbe, úgy fest, mint egy
boldogtalan Pierrot-arc a kövér fehér gallérban. Jaj, hogy tolakodhatnak
az ég felé most hasonlatok és impressziók, hisz a lelkem oly édesen
hasgató szűz epekedéssel megy a hold után, hogy annak semmi, de semmi
köze a művészethez, a világhoz és hozzám.
Sétálok tovább, a holdat nézem, félek, hogy holdkóros leszek. A
Margit-hídon vagyok már, itt a korlátra könyökölök, a hold mereng
előrébb, előrébb, megijeszt fényével és úgy érezni, hogy megnő és
közelébb van. Mintha tükör lenne, amely visszaadja az ember arcát, aki
belenéz, csak olyan messzi van, hogy a gyarló szem nem tudja kivenni
pontosan az arcvonásokat. Te hold, aki levilágítsz és fel nem
világosítsz, te hold, nem értelek és érzéseimmel elhagyottan nézek körül
a folyó felett dermedő hídon. Milyen szépen hajlik a parti lámpák elhaló
sora, a hosszú gyöngysor, amelyet a város a csalfa folyó nyakára akar
tenni. Mi közöm nekem ehhez a városhoz, te hold, s benne minden
dolgomhoz? Csudálatos, hogy itt teszek-veszek és jobbra-balra
köszöngetek. Itt vagyok, hát szeretném mindenkinek a kabátja ujját
végigsimogatni. Hogy futsz és tündökölsz és hogy álmodsz, te csudálatos
hold. Irigyeim is vannak. Ó, de restellem magamat. Mit kéne nekik
mondani, hogy elmosolyodjanak? Te hold, tudod-e, milyen végtelenül finom
a neved. Nagyon, nagyon magasan vagy fölöttem, nekem idelenn mégis jól
esne most egy hallgató kutya meleg, lágy hátat megérinteni, amely olyan,
mint egy kedves földi felhő. Hogy lengsz mindig előre, te hold, te
érthetetlen hold. Nem állanál meg egy szóra?
Téli emlék.
Volt valamikor egy korcsolyám. Se nem egy pár korcsolyám, se nem fél
korcsolyám: egy korcsolyám. Az a korcsolya egy darab tűzifa volt. Az
egyik oldalára jó vastag drótot húztam, a drót két végét kalapácscsal
belevertem a fadarab két sarkába. A fadarabba két lyukat fúrtam az
asztalostól kunyorált vékony fúróval, a két lyukon madzagot húztam
keresztül. A fadarabot a csizmám talpához illesztettem hosszába,
ráállottam és jó erősen megkötöttem a madzagot a csizmám fején, éreztem,
hogy vágja a madzag a lábomat. De így osztán szilárdan megállott a
csizma alatt a fakorcsolya és korcsolyázni lehetett, aminél különb téli
passziót a mondain emberek se tudnak kitalálni. Megvallom, nem én
találtam föl ezt a korcsolyacsinálást, hanem az idősebb falusi szegény
gyerekektől tanultam és tán azért csináltam olyan lelkesen, mert utánzás
volt. A gyermek nem ismeri az eredetiségnek, az alkotásnak boldogtalan
hiúságát és ebben a pillanatban is büszkeséggel tölt el annak az emléke,
hogy én is éppen olyan korcsolyát tudtam csinálni, mint a többiek és
fakorcsolyámra gondolva, azt érzem, hogy csináltam valamit életemben.
Egy kedves görbe éren korcsolyáztunk, amely a község alatt folyt, s
amelyet mi folyónak hívtunk. Ennek az érnek Kösély a neve, később
viszontláttam Magyarország térképén s kiábrándulva néztem, milyen
célnavonallal rajzolták a térképre és fájt a szívem megtudni, hogy a
Kösély a gilisztavastagságú Berettyóba ömlik. Gyűlöltem a Berettyót,
amely a mi folyónkat lealázza. Azóta sokszor néztem a tengert és régen
nem haragszom a Berettyóra.
Nos, alákötöttem a csizmám alá a fakorcsolyát és korcsolyáztam. A
ballábomon volt a korcsolya, jobblábommal sántikáltam mellette, toltam,
lendítettem magam előre a havas jegen, amelyen finom hosszú vonalakat
húzott a fakorcsolya drótja. Egy pár lépés után felemeltem a dolgozó
jobblábat a mulató bal mellé és vígan iramlottam egy darabig. A többi
gyerek a jobblábára kötötte a fakorcsolyát és a ballal segítette magát
előre. Nem értettem a természetünknek ezt a furcsa különbségét, nekem a
ballábbal való korcsolyázás esett könnyebben. A sete fiuk viszont a
balkezükkel ettek, faragcsáltak és hajították a kutya után a göringyet.
Milyen jó volt, hogy télire csizmát kaptam. Vajjon nem esne most is jól
télen huszáros vágású karcsú csizmában járni? Mi értelme van, hogy
öltözködésemben olyan szigoruan utánzom az úriembereket?
Későbben, mikor a gimnáziumból hazamentem karácsonyi vakációra, kimentem
a jégpályára, amelyet a község vezető társadalma tartott fenn (nyáron
ugyanezen a pályán tenniszt játszottak), de nem volt kedvem
korcsolyázni, mert nem ismertem személyesen az intelligencia krémjét,
amely ott párosan sikamlott a tűzoltózenekar üdvében. Féltem, hogy
kinéznek maguk közül, hát csak bámultam a korcsolyázást a pálya
széléről, gólyamódra emelgetve a lábomat a hidegben és bensőmben fájó
zavart keltett az a gondolat, hogy a világon társadalmi különbségek
vannak, amelyek megakadályozzák, hogy odamehessek, ahová kívánkozom. Ha
jól emlékszem, azonnal szemrehányást tettem magamnak, hogy miért vágyom
korcsolyázni és diskurálni az előkelő kisasszonyokkal, mikor azok nem
kíváncsiak énrám, de azt is éreztem, hogy ártatlan vagyok, nem tehetek
arról, hogy milyen igényeim vannak. Mély nyomot hagyott a lelkemben ez a
diákkori tépelődés az úri korcsolyapálya szélén és mikor a vakációról
visszamentem az iskolába, éjszaka a kvártélyomon sokszor felnéztem a
könyvből, kibámultam a vidéki ház négyszögletes ablakán a néma éjszakába
és az életre gondoltam, teli lehangoló sejtelmekkel.
Francia dal.
Yvette Guilbert koncertjéről jövök, szívem könnyű fájdalomban alszik,
ajkam trallalát sóhajt, szemem előtt az Yvette Guilbert emlékképe
tünedezik, aki a koncert végén meghajolt és visszavonult öltözőjébe.
Kedves, okos, mosolygó arcát látom, derekának tréfás illegéseit,
karjainak gyengéd és víg kígyózását követem, s a keskeny kármin ajkai
közül elszállott hangokat keresgélem… Engedd meg, szigorú olvasóm, hogy
hirtelen visszasóhajtsam magamat vagy hat esztendővel, mikor először
jártam Párisban s először hallottam Yvette-et, Páris csalogányát egy
matinéján, amelyet a Gymnase-színházban rendezett. A magas karzaton
kuporogtunk egy másik magyarral, alattunk Páris ült s a színpadon Yvette
állott, hajladozott, repkedett, – énekelt. Még keveset értettem
franciául, a barátom a fülembe hajolt és szapora sugdosással fordította
le, amit Yvette chansonjai meséltek. Oh, micsoda leírhatatlan, tündéri
semmiségek… lallala, trallala, tavasszal nyílnak a virágok, menjünk
sétálni… add ide a szádat… trallala… az Anjou-utca meg a Poitou-utca. Az
Anjou-utcai fiú meg a Poitou-utcai kis leány, mindennap találkoztak…
hogy van Mam’selle… mit mondanak majd rólunk a szomszédok… mindent
elmondanak s mikor mindent elmondtak, akkor nem lesz több
mondanivalójuk… oh, te huncut kis pásztor, lon la, lon lan dérirette,
lon la, lon lan dérira… A karzaton diákok és katonák meg varróleányok
ültek, boldog szemük ragyogott, fejük ingott a dalban, mint a virágok
feje az enyhe szélben, s ajkuk halkan és édesen duruzsolta Yvette-el a
refraineket. Az ifjúság, jókedv és könnyelműség gráciái friss
ibolyacsokrokkal hajigálták egymást Yvette és Páris fölött, édes és
reménytelen nosztalgia ömlött szívembe, az egész világnak franciának
kellene lenni, minden ember ifjúságának Párisban kéne eltelni, minden
fiatal szívnek e nóták illatából kéne táplálkozni. Milyen igaztalanság,
hogy idegen vagyok itten, hogy nem ismerem ezeket a dalokat, nincs
jussom a párisi szerelem tündéri léhaságához, s ha kimegyek a
színházból, megint gyáván őgyelgek a kábító boulevardon Páris térképével
a kezemben. Milyen jól esett az a páros könnycsepp, mely Yvette éneke
alatt kibútt a két szememből s tétova vonalban szökellt lefelé a két
orcámon, mintha a lon la, lon lan dérirette ütemeit követte volna…
(Milyen embertelen, hazug, ügyefogyott és cinikus, durva és kellemetlen
az a dal, amelyet Budapest népének csinálnak az ő dalcsinálói. Micsoda
dalok, micsoda nóták, micsoda kuplék mámorítják Budapest lelkét
évről-évre! Zsiga, Zsiga, a Bergerék Zsigája… A pezsgő a jégen hűl, hűl,
hűl… Gimbelem-gombolom, a félelemre nincs okod, hiszen elveszlek, jól
tudod… Palkó, te drága rajkó… Mondja kedves Bimsensteinné, hol dolgoztat
ön… Hulló falevél… Szeretnék egy nővel bírni… És a magyar nótával való
fővárosi visszaélések, kotta-szemetek, melyeket a kirakatokban
elborzadva nézek, melyeket Isten tudja, micsoda rejtett zugokban
gyártanak gonosz emberek a publikumnak, szegénynek.)
A héten, Yvette Guilbert budapesti koncertjén, elég közel ültem a
dobogóhoz, ahol e drága lény, e csudálatos vándormadár énekelt, s
megindultan figyeltem a páratlan Yvette-et, a francia nóta eleven
tündérét, e drága teremtményt, akivel egy időben élünk s halljuk
hangját, látjuk mozdulatait, tekintetünk összefut huncut és bölcs
szemeivel. Mily bájos, mily jókedvű, mily komoly, mily értelmes, mily
szenvedő.
C’est le mai,
C’est le mai,
C’est le joli mois de mai…
a májusi processziót énekli, először egy abbé ájtatos hangján, aki a
gyerekeket vezeti, azután a gyerekek hangján vékonyan, halkan, messziről
édesen, látjuk a sok kis fiut, kis leányt, látjuk az egész friss mezőt,
kipezsdült füvet, mezei virágok könnyü illatát érezzük, s ugrándozó
fehér báránykák ezüst csengői tünedeznek fülünkben. Azután egy régi
szüreti dalt énekel, a puszta dobogón, a zongora mellett, lehajlik s a
nehéz szőlőfürtöket szedegeti egészséges ujjongással, azután láthatatlan
puttony alatt görnyed dalolva, azután megáll, tapossa kádba a szőlőt,
azután hátratartja a fejét s üres ökléből iszik, kortyol, a másik
kezével a hasát cirógatja, oh, milyen friss, jó, édes ez a must és a
koncert közönsége szüreti ünnepen van. Költő ez a nő, alkot, mikor
dalol. Milyen teljes szép órát ád az embernek. Milyen drága teremtése az
Istennek. Nézem keményedő vonásait, szeme ráncosodó tájékát. A hangja
zeng a csilláros termen át s az ünnepi estén a kétségbeesés jégesője
veri a lelkemet, mert eszembe jutott, hogy Yvette is meg fog halni…
A kuglizó.
Ha az élet örömeire gondolok, s eltünődöm mindazon a sok játékon és
mulatságon, amit az emberek kitaláltak és a világon űznek, sajátságos
varázszsal ébred emlékezetemben a kuglizó. Az a kuglizó, amelyet kis fiú
korom ból ismerek, amelyik a nagy fogadó udvarán volt a berena
hosszában, a felnőttek impozáns játszóhelye, a virtusnak s a kedélynek
zajos tanyája. Hallom az elsujtott kemény fa golyó gyors futását a
pályán, azután azt az eleven csattanást, mellyel szétvert a komoly
rendben álló kilenc fabáb között, a tompa koppanást, amivel nekiütődött
a dob falának s aztán, mikor az állító gyerek felhajította a dobba, az
unott dongást, amivel visszajött a lejtős facsatornán a többi golyók
közé. A kuglipálya fedett végében, ahol az emberek mozogtak, a léceken
régi meg friss krétaírások voltak: Kircsi Jakab ekkor meg ekkor kilencet
ütött és egy hordó sört fizetett. Gargya Pál ekkor meg ekkor kilencet
ütött és egy hordó sört fizetett. Pontosak voltak ezek a dátumok, év,
hónap, nap, ahogy a történelemben a csaták és a békekötések emlékét
őrzik. Ó, hogy emlékszem Kircsi Jakabra, a vörösnyakú, nagy mészárosra,
aki télen-nyáron csizmában meg ujjasmellényben járt és Gargya Pálra, a
zúgó hangú papra, meg az egész falusi intelligenciára, amely a kuglinál
összejött. Hallom emlékezetemben mindenkinek a hangját, látom arcukat,
kalapjaikat, ruházatuk színe nem fakul emlékezetemben, tajtékpipák és
szivarszipkák formái jutnak eszembe, ezüst óraláncok és furcsa nagy
nyakkendőtűk fénylenek vissza előttem, hallom egy-egy embernek a
kacagását, szavajárását, tudom külön-külön tempójukat a kuglizásnál,
karok lengését látom, kezeket, melyek emelgetik és tapogatják a poros
golyókat, kisebb-nagyobb, könnyebb meg nehezebb golyókat, látom
leguggolva az embereket, amint kigurítják a golyót a deszkán, emlékszem
Cseke gazdára, aki egyenesen állva hajította el a golyót, mert olyan
nagy hasa volt, hogy nem tudott lehajolni. A golyó a feleúton letért az
egyenesről és ártatlanul gurult a pálya szélén a dob alá. Cseke gazda
káromkodott egyet és leült. Söröspoharak koccantanak és krajcárok,
hatosok, néha forintok csengenek az asztalon.
Vasárnap délelőtt az egész község a fogadó udvarán volt, milyen zaj,
milyen izgalom és ünnepélyesség volt ilyenkor a kugli körül, hogy
szaladgált ki és be a púpos pincér mind a két kezében sok sörösüveggel.
Emlékszem egy fényes, meleg vasárnap délelőttre, a piac felől zúgott a
harang, az udvaron egy asztal körül kártyázó parasztok ültek, mind meg
voltak beretválva s tiszta, ráncos gatya volt rajtuk, az intelligencia
meg a kuglizóban gyűlt össze és megalakították a krigszpártit, két
táborra oszoltak, felírták a nevüket egy táblára és zajosan és boldogan
folyt a játék. Ott ácsorogtam, néztem a kuglizást, gyermek voltam s úgy
éreztem, hogy a kuglizás az emberek legkomolyabb és legszebb dolga, s
hogy ezek az emberek örök időktől fogva itt kugliztak e fogadó udvarán,
mindig így néztek ki, mindig ebben a ruhájukban jártak és mindig ebben
maradnak és örökké élni fognak és örökké itt fognak kuglizni vasárnap és
ezek a legfontosabb emberek a világon. Hogy lett vége ennek a
krigszpártinak…
A császárszakállas postamester nyolcat ütött, nyolc fabáb összedőlt,
csak a király maradt a helyén, a középen, elesett alattvalói fölött. A
postamester pártja vígan kiáltozott, a nyolcat felírták, a
császárszakállas postamester összecsapkodta poros tenyereit s egy
hajtásra megivott egy pohár sört. Az ellentábor következett. Az első,
második, harmadik játékos egymásután nekimentek a királynak, egyik se
ütötte el. A golyók mérgesen szaladtak fel a dobba, a fabáb-király olyan
érzéketlen gőggel állott a helyén, mint az igazi királyok. Szojka úr
jött, Szojka úr hajolt le a golyók közt megkeresni a magáét. Szojka úr a
községházához tartozott, mindig bőrkamásniban és vadászkalapban járt, a
kalapján hátul serte csüngött, a hajából a füle mellett keskeny barkó
sétált le az arcán s belébujt a gallérjába. Ha egyet szívott a
cigarettájából, sokáig, sokáig jött a füst a két orrlyukán. Szojka úrnak
biciklije volt, mindenüvé biciklin ment, néha körbe-körbe biciklizett a
piacon s a két karját keresztbe tette a mellén. Szojka úrról, mint a
legjobb kártyásról, billiárdozóról és kuglizóról beszéltek a faluban.
Szojka úr kemény és nehéz golyóval szokott dobni. Felvette a nagy
golyót, tapogatta, becézte a két tenyerében, míg a szeme mereven és
mérgesen nézte a királyt. A pártja becsületéről és a betett pénzről volt
szó. Az orrából lassan folyt a füst, pedig a cigarettát már letette az
asztal szélére, mikor rákerült a sor. Szojka úr lekapta a fejét, egy
nagy kört csinált a karjával a levegőben, hirtelen leguggolt és dühösen
kivágta a kezéből a golyót. A golyó lecsapott a deszka végébe,
felugrott, a levegőben repült és egy jaj, egy kurta és gyenge jaj
hallatszott.
Két parasztember ment a dob mellé, fölemelték a földről az állító
gyereket. Az intelligencia is odagyűlt, az emberek egymásután
lehajoltak. A kis parasztfiút megint letették a földre, mert becsukta a
szemét és elnémult. Egy ember beszaladt a fogadóba, egy másik ember
emelgette a nehéz golyót és magyarázta, hogy nem csoda, ha betörte a
gyerek mellét. A halott gyereket, akinek senki se tudta a nevét,
kivitték a fogadó udvarából és nagy csend lett a kuglizóban. A golyók
hallgatva bujtak össze és a király mozdulatlanul állott a helyén.
Kálmán a hajón.
Egy nagy Cunard-hajón ülök, olyan hajón, amelyik Fiumétól New-Yorkig
megyen és vagy kétezer kivándorlót visz a mi kis hazánkból a nagy
Amerikába. Alapjában véve mind kivándorlók vagyunk, akik ezen a hajón
utazunk, az első osztályú utasok is, akik csak Nápolyig, vagy Algirig
megyünk, minket is egy örök nosztalgia hív el hazulról, életünk távoli
örömeit keresgélni. Mindenütt szép az élet, ahol még nem voltunk, s
vándorlunk, utazunk, szaladgálunk, hogy mindenütt a helyszínén
győződjünk meg az ellenkezőjéről. Jaj, ne beszéljünk az életről, mert
akkor sohse lesz vége ennek a cikknek. Kálmánról beszéljünk már, akinek
a nevét cégérül tűztem irkafirkám fölé.
Egy nap a kivándorlók fedélzetén nézelődvén, egy szmokingos cigány
embert látok őgyelegni a parasztok, tótok, olájok között. A hóna alatt a
muzsikája hallgatott, a cigány ember után egy kis cigány fiú csavargott,
annak a hóna alatt is egy kis muzsika. Lehet, hogy a kis hegedű a fia a
nagyobbik hegedűnek, mint a cigánygyerek a cigány embernek.
Megfogom a cigányt.
– Te cigány, hát te is Amerikába mégy?
– Hamerikába, tekintetes uram, Hamerikába kezit csókolom, – örült a
cigány.
– Honnét jöttök?
– Shí-Sáprúl kérem, ez az én fiam itt.
– Süly-Sápról?
– Shí-Sáprúl, Shí-Sáprúl. Az én fiam ez, Hamerikába megy ez is.
– Hát oszt mért hagytátok ott Süly-Sápot? Nem muzsikáltatnak Süly-Sápon?
– Nem muzsikáltatnak. Nem jó Shí-Sápon. Nincsennek urak Shí-Sápon.
– Nincsenek urak?
– Nincsen, tekintetes úr, csak jegyző meg tanító meg pap, hurak
nincsennek.
– Ki az úr te cigány?
– Ha kinek cigány kell. Nem jó Shí-Sápon.
– Hogy hínak?
– Kálmán, tekintetes úr, Kálmán vagyok én.
A vezetéknevét nem mondja, tán nincs is szegénynek.
– Hát a fiadat?
– Haz is Kálmán, haz is csak Kálmán. – Apai pajzánsággal lerázza a kis
cigány töredezett keménykalapját a szemére.
– Hol fogtok Amerikába muzsikálni?
– Ha magyar kocsmába. Ha sógorom is ott muzsikál már. Hördögnek híjják,
mer olyan fekete ha sógorom, mint az ördög. Ha feleségem is jön
Amerikába. Odale pipál az ágyon, mert beteg.
– Na Kálmán, gyere oda a kémény tövébe, osztán húzzál nekem valami szép
sülysápi nótát.
Nagyon örül Kálmán, rögtön stimmel, a nagy hajókémény alatt rákezdi:
Uncili, smuncili, drága kis pofám… még pedig olyan hamisan, amilyen
hamisan csak cigány tud játszani.
– Ne ezt húzd Kálmán, sülysápi nótát húzzál.
– Shí-sápit? Shí-sápit, shí-sápit. – Elkezdi játszani a Hulló falevél
című szerzeményt.
– Ne ilyet, Kálmán, magyar nótát.
– Hagyar nótát, tekintetes úr, hagyar nótát. – Gondolkozik, stimmel,
elindítja a magyar nótát:
Gimbelem, gombolom,
Légy enyém…
– Hiszen ez se magyar nóta, Kálmán. Igazi magyar nótát játsszál, régi
magyar nótát, Kálmán.
– Higazi régi magyar nótát? – lelkesül fel Kálmán, az álla alá rántja a
hegedűt és rázördíti: