a magyar fővárosban bolyongván, nagyon sok izgatott embert láttam.
Meglepett az emberek arcán mutatkozó temperamentum, hangjuk jókedve és
gesztusaik frissesége. A magyar főváros utcáin csupa lehangolt járókelőt
látni, legkivált vasárnap. A lakosság dolgozik hat napon átal, úgymint
hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, meg szombaton, hogy majd
a hetedik napon, vasárnap, élvezni fogja az életet. Vasárnap oszt
rájönnek a szegény emberek, hogy nincs mit élvezni. Nem figyelted meg,
kedves olvasóm, hogy rendesen a hétfői újságban olvasni a legtöbb
öngyilkosságot? Én megfigyeltem, kérlek alásan, de nem hencegni akartam
ezzel, inkább panaszkodni, és kérlek szépen, őszintén irígyellek, ha
nincsenek megfigyeléseid, hidd el e sorok sírójának, hogy mennél
kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben.
Ki nem megy a fejemből egy asztaloslegény, akit kis diák koromban
ismertem Debreczenben, a boldog alföldi városban. Asztalosműhely volt
annak a háznak az udvarában, a hol a kvártélyom volt s kimondhatatlan
jól éreztem magam a műhely kedves zajában, a millió apró pillangó
gyanánt rezgő fűrészporban, a komoly és különös szerszámok, meg a
finoman csiszolt szekrényekre való lécek közt (ha jól emlékszem, grefléc
a nevük), a polituros levegőben lábatlankodván a körül az asztaloslegény
körül, akinek a barátságát élveztem. Kék munkásingben gyalult egész nap,
az inge ujja könyökig fel volt gyűrve, passzióval simította reggeltől
estig a szilánkos deszkákat, amelyeken a futkározó gyalu után gyönyörüen
göndörödött fel a forgács és hullongott egymásután le a földre. Az
asztaloslegény fütyörészett magában, a felsőteste harmónikusan
hajlongott előre-hátra a gyalulásban, mintha álmodozott volna, mintha
azon képzelődött volna, hogy ezek a göndör gyaluforgácsok valami szőke
nagysám szőke hajfürtjei, amelyek egymásután szabadulnak el, mikor a
szőke nagysám lefekvéskor a frizuráját kibontja.
Ez az asztaloslegény vasárnapi napon mindig magában ült délután a néma
műhelyben a gyalupadja előtt, könyökölt, cigarettázott, olvasgatott. A
padja fölött könyvespolca volt neki, azon az egykoronás piros Petőfi,
egy-két kalendárium, régi újságok, meg mindenféle apróbetüs füzetek,
melyekben se kép, se vers nem volt, tehát nem igen érdekeltek. A
könyvespolca körül szakállas, öreges férfiak arcképeit szegezte fel,
egyik alá az volt írva: August Bebel. Egy bajusztalan ifjú durván
színezett képe is ott volt az öreg szakállasok között. Ez Caserio volt,
az az anarchista, aki Sadi Carnot elnököt a kocsi hágcsójára ugorva
leszúrta. Egy vasárnap megkérdeztem, hogy miért marad vasárnap is mindig
a műhelyben. Az asztaloslegény rám tette szelíd tekintetét és azt
mondta: »Szegény embernek nem érdemes élni«. Nem tudtam, hogy
vigasztaljam, s mert már rájöttem, hogy a felnőttek mind keresnek
maguknak valami nőt, azt kérdeztem a magányos asztaloslegénytől, hogy
hát ha szegény is, miért nem megy ilyenkor egy nővel a Nagyerdőre
sétálni? »Kis barátom, mondta lehajtva a fejét, a nők elveszik az
embertől az erőt, a pénzt, meg az egészséget«. Elborulva és borzadva
tünődtem rajta, hogy miféle nőkkel lehetett dolga az asztaloslegénynek…
de az régen volt és nem valami érdekfeszítő dolog, nem is tudom, hogy
feledkeztem így belé ebbe a szegény emlékembe, mert nem erről óhajtottam
szólani, hanem a vasárnapi footballmatchekről, amelyeket este a
járókelők olyan izgatottan tárgyaltak. Nagyon tetszett nekem, hogy a
város ilyen egészséges és lelket üdítő dologgal foglalkozik és erről
iparkodtam volna máma valami kis köznapi essayt összehozni, de, sajnos,
elfecsegtem időmet és az ujság hasábjainak többi helyét már praktikusabb
dolgoknak szentelik.
Fürdőlevél.
Az alkonyat alá ültem, a tenger partjára, magányos vendége a part síma
fehér kavicsainak, amelyeket a vihar szokott füröszteni és ápolni. Itt
ülök és nézem a végtelen tengert, vagyis azt a kék félkört, amit a szem
a végtelen tengerből lát, azon túl lankadó tünődésem úszik és azon töröm
a fejemet, hogy honnét vette a jó Isten azt a sok vizet, amivel
telitöltötte a tengereket. Hirtelen eszembe jut, hogy írni akarok máma
az újságba. Lesütöm a fejemet s a tekintetem irígyen piszkálja a kerek,
tojásdad és szögletes kis köveket körülöttem, hogy ők nem emberek és
nincs mesterségük és művészetük, egész nap és egész éjszaka itt
heverhetnek, örök életükben. Milyen jó nektek kedves kis barátaim,
kavicsok. Sohasem ismerem ki magamat foglalkozásom és életem közt, most
itt ülök és nem tudom, mit írjak majd. Második hete már egy fiaújság nem
volt a kezemben, nem tudom, mi történik a világon, könyvet hoztam
sétálni magammal, azt se nyitom ki, mert a tengert olvasom. Curukkolni
próbálok eszméletemmel a kék vízről a tarka világ felé, visszajön
emlékezetembe a ma déli table d’hôte, a vízre néző terraszon terített
sok nagy és kis asztal, nagy és kis társaságok, párok és egyesegyedül
ebédelők. Hallom a jól nevelt világ étkezésének halk zörgését és a
csevegések enyhített zenebonáját s látom fejük ide-odaforgását és
szemeiket, amelyek segítségével az emberek egymást nézik és lenézik.
Hogy nézik egymást a fürdőhely meg nem ismerkedettjei, különösen a nők
nagyon jól el tudnák tölteni szép hosszú életüket csak azzal, hogy
egymást mustrálják. És mennyi gőg és tilalom és utálat és irígység és
reménytelenség kering egy ebéd fölött a tekintetek finom fonalain, ezen
a bűbájos zöld szigeten, amelynek édes olasz neve és dombjai, völgyei,
útjai, sűrűi, tisztásai és tavacskái, fácánjai, hattyui és flamingói,
bárányai, őzei és nyulacskái, ünnepélyes délszaki bokrai és édeni
virágágyai mintha mind arra valók lennének, hogy az emberek béküljenek
ki, mosolyogjanak és boldogok legyenek.
Azután tovább próbálok gondolni, Budapest felé… de a szememet megint
elkapta a tenger és megint belémerülök, mint a szenvedélyes olvasó, akit
fölrezzentettek e könyvéből. Mint valami végtelen kék könyv sorai, úgy
jönnek egymásután a hullámok felém, s ezekben az örökké sorakozó
sorokban minden benne van, amit versekben, regényekben és színdarabokban
a világ végéig írni fognak. Mit írjak ma, mit találjak ki? Mi fontos
vagy érdekes, vagy megindító, vagy mulatságos ma az életben? Itt ülök és
a nap lemegy és a felhők ma olyanok, amilyenek még sohase voltak és
többé sohase lesznek s a városok fölötti por és füst nem fakítja
virágzásukat és a homályban amoda messze hajó megy, zöld és piros
lámpásai látszanak csak, mint egy úszó ékszer, s a hullámok végtelen
messziről mind ideérkeznek a parthoz, a tenger elérte a földet, isteni
csókok hangzanak a boldog érintkezésben s szenvedélyének nemes fehér
tajtékja szakad. Egy-egy vízcsepp a kezemre, arcomba hull, köszönöm.
Projektográf-géppel képet kellene csináltatnom a tengerről,
gramofon-lemezre felvenni a zúgást és otthon a szobában egy kicsit
mindennap nézni és hallgatni a végtelenséget, hogy mindennap
vígasztaljon.
(Brioni.)
* *
Kedvem szottyant lerajzolni a német bárót, akit a jó Isten megteremtett
és itt sétáltat a szemem előtt. Két finom, de topa fehér cipő, két kövér
nadrágszár, krémszínű flanellből, a cipő fölött szabályosan felvasalva,
öblös fekete lüszter-kabát, amely nincs begombolva és láttatni engedi a
széles bőrövet, amely a nadrágot a derék alatt öleli. Az öv fölött az
ing fehér mezeje látszik, kék barázdákkal. Az ing mellén lefelé hosszú
kék nyakkendő szalad, s mint karcsú patak beléömlik a nadrágba. A
nyakkendő alacsony duplagallérból fakad. Ebbe a külső mezbe van
beleöntve a német báró, csak a két kezefeje jön ki a lüszterkabát
ujjaiból s a duplagallér nagy fehér köréből dagad ki a nyak s a nyakon a
fej ül, mint vidéki uriházak kerítéseinek oszlopain a kőgömb. A fejet a
teremtés fölszerelte mindazokkal a kellékekkel, amelyekre az életben
szükség van: száj, orr, két szem, két fül, két szemöldök, a szemöldök
fölött kurta sürű hajzat, de nem rögtön, a szemöldökök és a hajzat
között egy keskeny szőrtelen réteg van, ennek kell a homloknak lenni.
Minden van tehát a fejen, sőt fölösleges részei is vannak, mint egy
nagyhatalomnak gyarmatai: az áll alatt még egy áll, sőt kettő, a fejen
hátul pedig párhuzamosan húsdombok egészen a gallérig, amelyek mozdulnak
és hullámzanak, mikor a német bárónak messziről köszönnek. Ilyenkor úgy
tetszik, hogy ezekben a húshullámokban gépezet van, s ennek a gépezetnek
rugói bólintják lassan előre és vissza a német báró fejét. A német báró
balkezének kisujján platinagyűrű fulladozik, a platinagyűrűben,
természetesen a külvilág felé, egy száz szögletre csiszolt gyémántkő
szikrázik, mint egy kis nap. A jobbkéz kisujján pecsétgyűrűje szorul,
ovál zöld kövével, amelynek lapján alkalmasint egy különös madár áll,
vagy kardot tartó kar merevedik s körülötte szép barok merengés. A jelen
ragyogása fog kezet a mult dicsőségével, most, hogy a nagy darab ember a
két kezével malmot játszik a hotel előtt ülvén a padon, a lusta délelőtt
édes napsütésében, szemben a tengerrel. A nap adja a német bárónak a
meleget, a tenger a hüvösséget s a kellemes kék ringást, ételekről és
italokról a menükártya gondoskodik, hajók zihálnak feléje viharban,
Egyiptom és Havanna dohányremekeivel. Puccini és Lehár zenével altatják
és csiklandozzák fülét, tenyere alá orosz agár selyem nyaka hajlik,
talpai alá jegesmedve alázkodik. Lépéseit ügyes lakáj kíméli, a vizen
yachtja eped, a garageban autója búsul, az istállóban ragyogó paripa
szimatol eléje, s fehér korlátoktól ünnepélyes zöld gyepen versenyló
úszik, a ló nyakában kuporgó embermajom selyem ujjasának színei az ő
nevét didergik. A mezőn búza terem, virág nő, az övé. Az erdőben boldog
fák álmodnak: az övé. Szarvas emeli nemes fejét egy tündér tisztáson: ő
lelövi. Remek nők lépegetnek, ő mellettük topog, a társasághoz tartozik.
Itt ül a nagy test a fehér padon. Lélekzik. Pislog. Unatkozik.
Balkezével a lüszterkabát balzsebébe nyúl. Három német élclap volt a
zsebében, a Simplicissimus, a Meggendorfer Blätter, meg a Wiener Chic.
Kinyitja a Simplicissimust, nézi. A nyakára ment egy légy. A hátsó
húshullámok megcsavarják a fejet. A légy elszáll. A német báró tovább
nézi a vicclapot. A légy visszaszáll. A húshullámok megint megindulnak,
a német báró bosszankodik, hangot ad: öh, öh. Visszateszi a vicclapot a
zsebébe. A nagy test felemelkedik, otthagyja a padot, a hotel ajtajáig
vonul. A topa fehér lábak megállapodnak. A nagy test előtt egy csinos
kis portáskadét áll, lekapja a sapkáját. Fent a nagy fej lehajlik, a
száj kinyílik és becsukódik, többször egymásután. A csinos kis fiú azt
mondja: Jawohl, Herr Baron! – fölcsapja a sapkáját és elszalad.
(Brioni.)
Az isztriai rabok.
Jó lenne már olyasvalamiről csevegni, ami méltó a kurlistán felsorolt
nevekhez, a hotel márványlépcsőin rézpálcákkal lefogott piros
szőnyeghez, a portás örök báli nyakkendőjéhez, a hall
bridge-parthiejához, az olvasóterem kellemes Pearson’s Magazine-jeihez,
a drága gémlábú leánykákhoz, a sétaútra szolgáló halk fekete
elektromobilhoz, a vizen csillogó canotautomobilhoz, az ozsonnához
muzsikáló kvartett elegánsan búsongó zenedarabjaihoz, az exkluzív
délszaki bokrokhoz s a déli fürdés után való sütkérezéshez, mikor a
fekete trikók nedvesen fénylenek a napon, mint a fóka teste, s az esti
tangóhoz a nagyteremben… ó hölgyeim és uraim, szeretnék pityókos lenni
mondain örömöktől s monoklimat csillogtatva, s egyik térdemet a másik
fölé ölelve, hanyag hintaszékből félmosolylyal mesélni valamit, ami
fölött a századunkban uralkodó chic fanyar parfumje lebeg. De dalt
hallok, olasz dalt férfihangon, édesen és melegen folyik a dal, mint a
Posillipo bora és odasétálok, ahol danolnak. A capo d’istriai rabok
nótáznak, akiket az állam elseftelt ide napszámosmunkát végezni. Valami
ötven olasz fegyenc dolgozik itt állandóan, az állam pénzt kap a
munkájukért, ők is kapnak valamit belőle, majd ha kiszabadulnak.
Most egy új tenniszpályát csinálnak, ásnak és danolnak, a börtönőr
messzire áll tőlük, a szuronyos puskára támaszkodva a tengert nézi.
Olyan, mint a pásztor, akinek legel a nyája. Barna darócba öltöztették a
rabokat, kerek sapka a fejükön, egészséges az arcuk, mint a föld. A
legtöbbje fiatal, mind egyenesek és erősek, mint a fák. Danolnak és
ásnak és mintha ők maguk is élveznék mozgásuk szépségét. Egy sor
embernek egyszerre hajlik meg a háta, bal lábuk egy nyomásra mélyeszti a
zöld gyep alá az ásó fényes lapját s egy tempóra hajítják félre a friss
fekete földet. Egy nyurga fiu lehajlik a sor szélén, felkap egy marék
földet, mellbe hajítja egy messzibb ásogató kollegáját. Az eldobja az
ásót, ő is felmarkol egy kis földet, szalad a fiu felé. A fiu menekül, a
másik utána, mind a kettő kiabál, a többi megáll az ásásban, mind
nevetnek, kurjongatnak, gesztikulálnak. Mint a gyerekek.
Ha végigkérdezném őket, mint szegény Don Quixote a szenthermandadi bús
foglyokat, kisülne, hogy az egyik az apját ölte meg, a másik az anyját,
a harmadik az apját is, meg az anyját is. A két rab körülkergetőzött,
jól meggórálta egymást, békében visszaballagnak, tovább ásnak, tovább
danolnak. A nap süti őket, a szél legyezi, virág illatozik, madár
fütyörész, tücsök citerázik, a parton túl a tenger kéklik s fölötte
vitorlák pillangói. Ezek a rabok egy divatos fürdőhelyen időznek, az
időjárás és a táj minden kellemét élvezik. Irígyelnem kell őket, ahogy
előttem danolnak, valami olyan gondtalanság és felelőtlenség van az
életükben, amit csak a rabság adhat. Mintha semmi se kéne és semmi se
hiányzana nekik. Két finom hölgy sétál el mellettük az úton. Arra se
néznek. Boldog emberek. Estefelé láttam őket elvonulni, négyes sorokban
haladtak s vígan trappoltak, mint a bakák a banda után. Mindnek bot volt
a vállán, a bot végén elemózsiás tarisznyájuk csüngött, egyszerre
fütyöltek valami cifra isztriai nótát. Leghátul a börtönőr haladt, a
puska szíjját fogta és lehajtotta a fejét. Csak ő látszott szomorúnak,
mert ő szabad ember.
(Brioni.)
Szafonoff.
Inkább a naplómba kéne most írni, mint újságba. A Vigadóból jövök,
végighallgattam az orosz koncertet. Milyen szép volna naplót vezetni,
mint a naiv iskolásleányok vagy sokat érző hölgyek teszik és régente
magányt, irodalmat és melanchóliát kedvelő úriemberek is cselekedték.
Minden este beleírnám a naplómba, ami aznap elbúsított vagy felüdített,
csudálatot vagy tépelődést keltett bennem, mindent őszintén írnék, mert
tudnám, hogy csak magamnak irom és soha senki el nem olvashatja. Milyen
kiváncsi vagyok naplómra, amit nem írok, hiú fájdalommal gondolok arra,
miket tudnék magamnak írni és kimondhatatlanul irígyelem képzelt énemet,
aki gőgjének elzárt parkjában sétálgatva nézeget, gondolkozik és
álmodozik és soha senkinek nem panaszkodik és nem áradozik, mert semmi
igénye és semmi hiúsága nincsen embertársaival szemben. Ma este
Szafonoffról írnék a naplómba, a muszka dirigensről, de körülményeim
megalkuvásra kényszerítenek. Nagyon gonosz mesterségre adtam árva
fejemet.
A hatvankét esztendős Szafonoff Vaszili Iljicset néztem egész este és őt
hallgattam, arcának változásaiban és kezeinek kapkodásában hallgattam
Rimszki-Korzakov, Csajkovszky és Arenszky zenéit, a Szafonoff arcában és
kezeiben zengett mind a nyolcvankilenc filharmónikus zenész hangszere.
Szafonoff egy pillantása üt bele a zongorába, amely előtt Keéri-Szántó
ül, ugyanabban a szempillantásban jobbkarjának gyöngéd emelkedésében és
balkeze ujjainak vonaglásában Baré és Grünfeld urak prímhegedüi
szólalnak meg, nyakának hajlásában ugyanakkor a fuvolák melódiája indul
s könyökével ráránt a cellókra, csak őt nézem és az ő tekintetének és
gesztusainak varázslatában bujdokol az oboa, búg a fagott, mordul a
bőgő, riadnak, kiáltoznak, ujjonganak s merengenek a harsonák és
trombiták és permetezik a hárfa. Nincs pálca a kezében, minden tagja és
minden idege dirigálja a zenét, az egész ember itt előttem maga a
muzsika.
Hirtelen az orrához nyul a mutatóujjával, néhányszor végighúzza az ujját
oldalt az orrán, azzal a kényelmes mozdulattal, ahogy tekintélyes öreg
uraktól láttam. Viszket az orra, vagy csak rendes tempója ez? Eszembe
jut, hogy öreg ember és hogy Oroszországban született katonacsaládból. A
világon végigcsodáltatta magát, most Pesten áll a dobogón és megdörzsöli
az orrát. Ifjúkorában karcsu lehetett, most tagbaszakadt s feje már egy
kicsit előre jön. Szürke bozontja fölfelé, oroszlánbajusza van és
kecskeszakálla, szürke és erős. Arca keménysége a kortól már
megereszkedik, olyan, mint az ütődött körte. Egy Csajkovszky-szimfónia
alatt minden emberi érzés rajza elvonul e szürke arcon. A szimfónia
befejeződött, a Vigadó nagyterme tapsol. Vaszili Iljics, az egyszerű
orosz ember egy kicsit fáradt és gondosan törülgeti a homlokát a
nadrágzsebéből elővett zsebkendővel. Mintha nem is neki tapsolnának.
A taps záporozik erősen, Vaszili Iljics előrébb jön végre, lusta
jósággal hajol egyet-kettőt, alig néz a közönségre, visszafordul, a
zenekari tagok kezét szorongatja, azután siet hátrafelé, a
művészszobába, mintha egy krigli sör volna minden vágya. Megint előtépi
a taps, mintha bosszankodna, mikor előjön. Látni rajta, hogy nem szereti
a tapsot. Mennyivel szebb a zene. Hogy irígylem a zenét a hatvankét
esztendős erős, hatalmas, ifjú és boldog egyszerű orosz emberben, aki
most megint elfordult előlünk a tapsviharban s öklével megdörgöli az
arcát, mintha nem lenne jól megborotválva. Nagy és igaz ember vagy,
Vaszili Iljics és gyönyörű érzéseket adtál nekem ma este, de látod, nem
tudtam érzéseimből egy szót se leírni az újságba.
Egy civilembert,
akit személyesen nem ismerek, de akit sokat láttam a déli órában a
Margithídon átmenni Pestről Budára, ma télikabátban pillantottam meg. Ez
az első télikabát, amit az idén észrevettem. A civilember ma felvette a
télikabátját, mert fázik. Tán nem fázik annyira, amennyi fázást a
télikabát igényel, fázása hőfokának tán az úgynevezett átmeneti felöltő
felelne meg, de ennek a civilembernek nincsen átmeneti kabátja és késő
ősszel, amikor az überciherjét leveti, a télikabátot veszi fel. Ennél
jobban aztán nem is fog fázni, mert bundája sincs, sohasem láttam bundát
rajta. Esőköpenyegben se láttam soha. Überciherje van csak, meg
télikabátja. A mult héten még láttam az überciherjét. Sárga überciher
ez, fáradt sárga színű kabát, a két könyöke nagyon hátra huzódik és az
alján hátul vízszintes irányú gyűrődések vannak, gazdájának, úgy
látszik, nagyobb gondjai vannak, mint hogy az übercihert hátul
felemelje, mielőtt leülne a villamoson vagy az utcai padon, vagy a
törvényszéken, vagy az irgalmasok tornácának lócáján, mikor elmegy a
fogát kihúzatni. A gallérja ennek a sárga übercihernek a nyakon
bársonynyal volt borítva, korrekt barna bársonynyal, amely azonban
különös, bágyadtan rikító veres bársony lett. Olykor megállottam a
hídon, várván egy kocsit, s szórakozott tekintetem véletlenül éppen ezt
a civilembert kisérte, aki elment előttem őszi napon sárga
überciherében, s szemem rátapadt e hervadt bársony borításra a nyakán s
hangulatom mint valami tükörbe, belemeredt e bársonygallér színébe,
véletlenül. Nyári napon is sokszor láttam eltűnni magam előtt ezt az
ismeretlen civilt, emlékszem, mindig ugyanabban az órában. Nyáron kis
kabátban volt persze. Mindig ugyanabban a ruhában, valami készen vett,
híg kékszínű, hódítási szempontok nélkül akárkire szabott öltönyben. Ha
összeráncolom a homlokomat s merőn a levegőbe nézek, arra is birok
emlékezni, hogy mindig egy szürke, kockás egykedvű nyakkendőt láttam
rajta. Kicsoda, micsoda lehet ez az ember, akit nem ismerek? Vajjon
megnézett ő is engemet vagy egyszer a hídon, a hol sokszor mentünk el
egymás mellett?
Ma fölvette a télikabátját.
A hogy ma megpillantottam ezt a koros, durva fekete télikabátot, úgy
tetszett, mintha pontosan emlékeznék rá tavaly télről s a képe
föleszmélt valahol hátul, emlékezetem homályos díszletraktárában. Most
megint fölvette ezt a télikabátot ez az ember, kivette a szekrényből,
vagy tán a zálogházból váltotta ki, ahová a molykár ellen vitte be a
tavaszon, mint a szegénysorsuak humora mondja. Egy elremegő percig olyan
szimpátiát érzek ez iránt a régi télikabát iránt, mint valami érző és
jóságos élőlény iránt, mint egy hű jobbágy iránt, vagy mint a paraszt
tehene iránt, amelyet fejnek is, meg igába is fognak, meg a bőrét is
eladják, mikor megdöglik.
Mintha a tavalyi tél jönne vissza ezzel a tavalyi kabáttal, s mintha a
jövő telet is látnám ebben a télikabátban, mert gondolom, jövőre is
szolgál még, sok telet látok visszafelé, meg előre. Furcsa pillanat,
mintha az egész világot látnám, úgy elgondolkozom. De ezekkel a
gondolatokkal nem úntatom már kegyeteket, az eddigiekre is csak azon
való boldogságomban ragadtattam magamat, hogy a sajtótörvényt levették a
napirendről s gondolatait megint mindenki szabadon terjesztheti.