magamnak, mert ide-oda kószálok a világban és mindenütt találkozom
magammal, aztán álldogálok magammal, sétálgatok és üldögélek magammal.
Egy pesti utcán jártam délután, megállottam, megnéztem az órámat, a
fülemhez emeltem, visszatettem a mellényzsebbe és elkezdtem gondolkozni,
mi dolgom van. Oh, rengeteg dolgom van, legjobb lesz semmit se csinálni,
mert egyik ügyemet se akarom megsérteni azzal, hogy a másikat
elintéztem. Mit csináljak? Egy pillanatra átfelhőzik eszméletemen a
végtelen világ és kurta életem. Haza kellene rohanni, félőrült drámai
költeménybe kezdeni, amelynek ez az egyszerű címe volna: »Az élet«. Nem.
Moziszkecset kéne írni. Ah, utazni! Az örök utazásra vágyom, mint az
ópium-álomra, s egy pillanatig agyvelőm mintha forogna, mint az
iskolában a földgömb, amelyre le van rajzolva az öt világrész, meg a
szigetek, meg a be nem fejezett sarkvidékek, meg a kék tengerek és a kék
tengerekben a tengeralatti áramlatok sűrű hullámvonalai és a hajóutak
szaggatott sínjei. Hová menjek? Hirtelen lemondok a világról és
megkívánom Budát. Ráfüttyentek egy kocsisra, megáll, megmondom egy
cukrászda címét a Várban, a taxizászló leesik, mint a kocsis lemondása,
beülök, megyünk. A Lánchíd előtt a kocsis elkáromkodja magát, mert a híd
el van zárva. Elfelejtette. Kerülünk az Erzsébet-hídnak. Megyünk, a
hídon vagyunk, a jégtáblák már szakítottak egymással, a Tabán mulik a
kocsi ablaka előtt. Mily kedves vidék ez, mikor süt a nap, milyen
kedvetlen most, hogy esik az eső. Fölfelé megy a ló, a Várban vagyunk,
de rég voltam itt, Istenem. Csönd van, a finom házak ablakaiban
csipkefüggöny, itt-ott már ég a lámpa, de oly gyöngéden jön át a
világosság a függönyön, mintha gyertyavilág lenne. Finom eső hull s
mintha az esőcseppek lábujjhegyen járnának a járdán s azt mondanák
egymásnak: pszt… pszt… Alacsonyabb utcákból emelkedik fel a lépcsőn egy
ember, vagy megy lefelé, egy magas katonatiszt tűnik el egy kis utcába,
egy feketeruhás hölgy egy kapu előtt összecsukja az esernyőjét és
bemegy. Oh, itt a régi kis cukrászda. De jól esik benyitni, mintha
valami hosszú esztendők előtti napba nyitnék vissza, amikor itt ültem
több reménységgel és kevesebb csalódással, mintha a biedermeyer-világba
nyitnék be, amelynek bútorzatát, fali képecskéit és színeinek enyhe
kellemét ez a kis cukrászda őrzi. Istenem, miért vágyik úgy az ember a
régi időkbe? Talán csakugyan éltünk már máskor is és csak
hazavágyakozunk az idegenből, mikor régi képek előtt úgy megfájul a
szívünk? Halk szőke nők jönnek elő a cukrászda mellékszobájából.
– Sherryt kérek.
Az ünnepélyes pulton üde sárga kuglófszeletek, meg piruló pogácsák a
cukrászsütemények közt. Egy középkorú pap ül csak a cukrászdában, üres
kávéscsésze áll előtte, a pap kis barnatáblás könyvbe könyököl.
Pápaszeme úgy ragyog, mint az értelem. Mi van e pápaszem mögött? Szent
Antal gyötrelmei, vagy Erasmus bölcs kedélye? Jó lenne vele
megismerkedni, hátha megértenénk egymást.
Falevél.
Én a fák közt ülök a padon magamba, sokat ültem már így és érzem, hogy
sokszor fogom még így találni magamat a fák közt, míg az élet babiloni
fogsága tart. Most ősz van, mert a fáról leesik a levél, vagy úgy
mondjam, hogy most leesik a levél a fáról, mert ősz van? Azt nézem itt,
hogy hull a falevél. A fasorban rézsútosan száll, száll lefelé a sok
levél, mint valami arany havazás. Már megint órák óta nézem ezt,
egypárszor fel is akartam már kelni a padról, mint tisztességes ember,
mert dolgom van, egy ügyvédnek kéne telefonozni. Le-lenyomtam a két
tenyerem a pad szélére, hogy fölemeljem magam és menjek, de a lelkem
erősebbnek bizonyult a testemnél, csak-csak visszadűltem a pad hátához
és lustán, könnyelmüen gyönyörködöm tovább.
Süt a nap, csendesen, a fák hervadt lombjukkal, a legnemesebb fejdísszel
az ünnepiesség és a gyönyör mozdulatlanságában állanak és úgy hullatják
a levelet, mintha álmodnának. Az út betakarózott az ősz gyönyörű
szőnyegével, mintha Perzsia legfinomabb kezei babrálták volna össze ezt
a szőnyeget, amelyben sűrün bújnak össze a lehullott levelek és
rejtegetik a zörgést a léptek elől. A gyep széle is végig van ejtve
levelekkel, olyan mint a leterített zöld nagykendő, amelyiknek a szélét
sárgával, pirossal, lilával cifrázták. Jön a levél a fáról a földre,
jön, jön. Van ennél gyönyörübb a világon? Mily fájó módon megfoghatatlan
pillanat, mikor egy-egy levél elszakad az ágról, útjának milyen
angyalian gyöngéd vonala van a levegőben, mily érezhetetlen édes
megadással, mennyországi szelídséggel teszi le magát a földre. Mintha a
lemondás elandalodott pillangói lennének a hulló falevelek, vagy egy más
világ gyöngéd madárkái, akik csak lefelé szoktak szállani. De szép,
Istenem, de szép.
Gyönyörűségemben, hálaérzetemben szeretnék valamit csinálni, tenni-venni
az őszben, lerajzolni a hulló levél útját, megfigyelni chronométerrel a
kezemben, mennyi ideig jön a fáról a földig, szeretnék a hervadtság
sápadtan mosolygó színeinek neveket kitalálni, mert nincs nekik,
megolvasni egy fának a leveleit, meg a többi fáét is és összeadni és
mindezzel pontosan beszámolni az embereknek, hadd nevessenek. Igazán,
nem tudom, hogy köszönjem meg az őszt. Érzem, hogy a lelkem úgy mosolyog
az arcomon, mint a nap a falevélen. Mintha angyalokkal álmodnék, mintha
rájöttem volna a boldogtalanság ízére, mintha benyitottam volna a bánat
vígasságába, mintha az elhagyatottság báli estélyén forgolódnék, mintha
kikötöttem volna a reménytelenség árnyékos szigetén, amely egy
ismeretlen óceán közepében pihen, ahová hajóval eljutni nem lehet.
Milyen szép, milyen kellemes, milyen derüs a levelek hullása. Miért
kellett az emberektől eltanulnom az érzéseket? Miért kámpicsorodtam el
mindig azokon a nótákon, amelyek a hulló levelen bánkódnak, miért
pityeredtem el diákkoromban a színházban, mikor a fa alatt ülő Cyranóra
az ötödik felvonásban a szuffiták közül leszórták a sárga
papirdarabokat? Miért szenvedtem el az ifjúságot és a szerelmet a
költőktől, miért füleltem a zenészeket és miért vagyok kétségbeesve
életem fölött?
Mért süt most úgy a nap? Mért oly nyugodt a fa? Mért szépült meg a
levele? A boldogság a beteljesülés, a beteljesülés elmulás, minden nyár
ősszel virágzik ki, minden nap alkonyattal lelkendezik tüzes felhőiben,
a csillagok az elmult nap örömkönnyei. Minden óra utolsó percei
reszketnek a türelmetlenségtől s a legutolsó másodperc víg sikolylyal
ugrik át a következő órába. Bizonyos, hogy halljuk lelkünk legmélyén az
eltelt órák boldog ütését, ezért türjük az időt és ezért örülünk neki és
nem tudnánk élni, ha nem kéne meghalni. »Mi alapjában véve nem azok
vagyunk, akiknek lennünk kellene, ezért szűnünk meg lenni« – mondja
Schopenhauer. Milyen jó minden, mert elmulik, s milyen jó, hogy elmulik
minden. Milyen rokonszenves ez, milyen vígasztaló, milyen gyönyörű. Akár
a fa levele ősszel.