és gyengén megütögettem a fának a legalacsonyabb ágát s a levelek
lehullottak az ágról a földre, mint a hó. Mintha nem is lettek volna az
ághoz nőve, csak oda lettek volna téve. Tovább sétáltam, jobb kezemben
jártatva pálcámat, a levelek ártatlan hóhérját és eszembe jutott egy
halovány álom, amelyet már régen álmodtam. Mintha a határban őgyelegtem
volna és a töltés mellett fenn a telegráfdróton egy sor fecske ült
volna. Megállottam és néztem a fecskéket. Mind mozdulatlanul ültek a
dróton és hang nélkül. Egy se csicserítette el magát és mind egyformán
oldalt horgasztotta a fejét. Mintha aludtak volna. Azt mondtam: ssss! –
de a fecskék meg se moccantak. Nekidűltem a telegráfoszlopnak és jól
megráztam. Erre a fecskék mind lehullottak a lábam elé. Lehajoltam
hozzájuk, akkor láttam, hogy a fecskék mind meg vannak halva. Míg a
halott fecskék fölött gyászoltam, a síneken elzúgott előttem az
expresszvonat, csupa szalonkocsiból állott, hatalmas ablakokkal és az
ablakok mind ki voltak világítva, pedig nappal volt. Az alatt a pillanat
alatt, míg az expressz elkáprázott előttem, láttam, hogy a szalonkocsik
mennyezetéről, csillárok gyémánt fürtjei csüngnek és a csillárok alatt
estélyi ruhás hölgyek és urak keringőznek rózsaszín mosolylyal, mint a
viasz. Vannak sokkal hosszabb és sokkal mulatságosabb álmaim is, nagyon
sokat álmodtam össze és mind elmesélném, ha egy más világban élnék, ahol
az emberek másformán érintkeznek. Ma szeptember elseje van, szeptember.
Miről beszélgetnek önök ilyenkor, s miről gondolkoznak, a messzi
társadalomban, társadalmunk külön-külön osztályaiban, melyeket mély
sáncárkok választanak el egymástól s az árkok feneke hegyes karókkal van
beültetve. Alkonyodik. A nedves gyepszélen szentjánosbogár smaragdja
csillan meg, gyönyörködném benne, kialudt. Az égen a felhők
kileshetetlen vonalakban változtatják a formájukat, széjjelúsznak és
elmulnak és az ég megfoghatatlan színei összeolvadnak, kékülnek,
szürkülnek, minden elborul. Mindennap ősz van, az alkonyat a napnak
ősze, mondta egy francia poéta.
Később egymásután három csillagot láttam lefutni. Az első rézsútosan
felfelé szaladt, mint egy vágy, a második vízszintesen repült egy másik
csillag felé, a harmadik aléltan hullt lefelé. Benne lesz vajjon holnap
a lapokban ez a három csillag? Vagy mindez nem fontos? Szeptember… új
könyveket kellett venni, sárga meg zöld füzeteket, keskenyet szótárnak
és széleset írásbeli feladatok számára. Meg rajztáblát, léniákat,
körzőt. Milyen izgalmasak voltak az új, tiszta, felvágatlan könyvek. A
fedelük papir volt, s a sarkukon jól esett végighúzni az ujjamat.
Beírtam a nevemet a könyvekbe, s ráírtam a nevemet a füzetekre, meg a
rajztáblára, meg a léniákra, s a nevem alá, hogy hanyadik osztályba
járok. Milyen ünnepélyes volt a körzőtok, mikor kinyitottam, s keskeny
bársony ágyaikból kivettem a fényes acélkörzőt, a srófos tushúzót, a
szögmérő üres félholdját s az elefántcsontból való kis
milliméter-vonalzót. Milyen szépek voltak az új léniák, a fejeslénia,
amelynek a vékony pengéjét úgy lehetett suhogtatni, mint a kardot, meg
az egyenes lénia, amellyel a combunkat veregettük, mily furcsa volt a
szabadkézi rajz-lénia ellipszise, a beléje lombfűrészelt szabályos
hézagokkal. Mily jó szaguk volt az új léniáknak és milyen finom illata
volt a ceruza fájának, ki emlékszik?
»Keresem az Istent…«
Egy énekes és táncos mulatóhelyen búsultam a minap. Éjszaka két óra
volt, az előadás már elmult, az ének és a tánc nimfái a színpad
virányait elhagyván, leszállottak volt a közönséges halandók közé, a
díszes helyiség páholyaiba rejtőztek vagy az asztalok mellé telepedtek.
Néhány nimfa, akiket a halandók nem mertek társaságukba invitálni,
retiküljükkel karjukon gőgös arccal sétálgatták körül a termet, két
temperamentumos nő a terem közepén fenntartott tisztáson egymásba
fogózva tanulta a tangót, amelyhez a termet körülölelő erkélyen
elhelyezett cigánybanda szolgáltatta a zenét. Nem messze a cigánytól, az
erkély egyik nyitott páholyában üldögélt egy úriember, még pedig
pakombartja, gallérja és nyakkendője után ítélve, vidéki úriember. A
vidéki úriemberrel szemben az asztalnál egy szerény külsejű kis angol
táncosnő ült, közöttük az asztalon kér pohárka sherry-brandy piroslott.
A vidéki úriember hallgatott, az angol leány se beszélt sokkal többet, a
vidéki úriember néha tört angolsággal megsímogatta a leány karját, az
angol leány ilyenkor tört magyarsággal rámosolygott a vidéki úriemberre.
A símogatás meg a mosoly a legértelmesebb diskurzus egy vidéki magyar
úriember meg egy angol táncosnő közt és mit is diskuráljanak egyebet,
mikor sohase látták egymást és nem értik egymás nyelvét.
Egyszer csak a vidéki úriember fölemeli a jobb karját s a mutatóujjával
megintve a cigányprimást, odakiáltja neki:
– Keresem az Istent!
A primás odanézett, egy kurta szempillantással beutazta az úriembert, a
nőt, meg a két pálinkáspoharat, elfordította a fejét és tovább
muzsikálta az argentiniai tangót. A vidéki úriember, akinek a karja még
a levegőben volt, ízibe megint megtáncoltatta a mutatóujját és
hangosabban diktálta:
– Keresem az Istent!
Azzal le is könyökölt s ingatni kezdte jobbra-balra a fejét, hogy majd
hallgatja a nótát, amelyet Kurucz úr, vagy Sas úr, vagy Ányos úr
szerzett a magyar középosztály számára. Be kell vallanom, hogy nem igen
ismerem a divatos úri magyar nótákat, szerénységem beéri azokkal a
nótákkal, amelyeket a szegény parasztok csinálnak. A vidéki úriember,
mondom, már hallgatni, vagy énekelni akarta a nótáját, de a cigány csak
tovább muzsikálta a magáét, oda se nézett.
A vidéki úriember megütődve nézte a cigányt, azután elbúsult, koccintott
az angol nővel és bekapta a sherry-brandyt. Konokul ült és fixirozta a
cigányt. A cigány abbahagyta a tangót, halkan hangolt és nézegetett
körül, hová lehetne muzsikálni. A vidéki úriember azt gondolhatta, hogy
most már eljött az ő ideje s a beállott csöndben hideg nyugalommal szólt
rá megint a primásra:
– Keresem az Istent!
A cigány kitérő választ adott, amennyiben a Holnapután című fővárosi
románcot kezdte húzni. A vidéki úriember lesütötte a fejét, úgy nézett
körül óvatosan, hogy mit szól a világ az ő blamázsához. Nem volt semmi
baj, a leányok sétáltak, vagy összeülve beszélgettek, a pincérek jártak
s a sarokban a virágárusnő csendesen könyvelt, mert a rózsákról meg a
kaméliákról könyvet kell vezetni. Senki se látszott észrevenni a dolgot,
de a vidéki úriemberben feltámadt a virtus, az öklével ráütött az
asztalra és mérgesen felkiáltott:
– Keresem az Istent!
A cigányok összenéztek és tovább panaszolták a Holnapután édes panaszát.
A vidéki úriember még két pohár sherry-brandyt hozatott, ivott,
felállott és tölcsért csinálva a két tenyeréből, odaharsogta a banda
felé:
– Keresem az Istent! Keresem!
A cigány kegyetlenül húzta tovább a Holnaputánt. Az úriember egy darabig
vörösen és megkövülve állott, azután visszaült, miközben az ajkai
mozogtak, gondolom, káromkodott. Hivta a pincért, fizetett, mogorván
kezelt az angol nővel s gyűlölettel végigmérve a muzsikáló cigányokat,
elment a mulatóhelyről, ahol hiába kereste az Istent.