– Te vagy az, Árva Pál?
– Én vagyok, én vagyok.
– Mit keresel te, Árva Pál, estefelé a sétáló-utcán, Árva Pál?
– Én a boldogságot keresném, megtalál engem a boldogtalanság.
– Mi a panaszod, Árva Pál?
– Ez az utca az én panaszom, az úri-utca, a sétáló-utca, a csevegő-utca,
a mosolygó-utca, a szerelem-utca.
– Minek jössz ide, Árva Pál, minek is jössz te ide.
– Minek is jövök én ide. Sohase akarok én idejönni, oszt néhanapján
mégis itt találom magamat. Mondok, csak átvágok, mondok, csak megnézem
az új könyveket a kirakatban… osztán elkezdek én is sétálni a
sétáló-utcán. Azt képzelem, a sétálók közé való vagyok én is, oszt engem
is majd karonfog egy barátom, vagy nekem is szembe sétál egy kedves
karcsú dáma, akitől boldogan meglepődöm, pedig őtet vártam.
– Nem fognak karon, Árva Pál?
– Nem engem, sohase.
– Óhajtott dámád nem sétál szembe néked, Árva Pál?
– Nem nekem, sohase.
– Magadba sétálsz, Árva Pál.
– Magamba, magamba. Nézem az urakat, nézem a hölgyeket, hallgatom a
szavukat, felnézek a szűk csillagos égre, fájtatom a szívemet.
– Panaszkodjál, Árva Pál, panaszold ki magad.
– Fájin boltok sorakoznak a sétáló-utcán, gyémántgyűrűt árulnak,
vadászfegyvert árulnak, selyempongyolát asszonynak, angyali topánt kis
babának. Könyves boltok üvegje alatt új sárga regények, sárga
regényekben a párisi élet. Műkereskedés üvegje mögött angol pázsit
messzi kastélylyal, boldog nagy kutyák, piros lófejek, ifjú Napoleon,
duzzogó pajzánok, csupa ünnepély.
– Ott ácsorogsz, Árva Pál?
– Ott ácsorgok előttük, sóhajom hurcol tovább. Kivilágított kapualjban
előkelő kisasszonyok, asszonyok fényképei. Sorba nézegetem,
le-lehajolok, elolvasom, milyen név van egy-egy arckép alatt.
– Minek azt elolvasni, Árva Pál?
– Meghalok, felmegyek a mennyországba, az angyalokkal töltöm majd az
időt. Hátha megkérdik, kik voltak azok a szép asszonyok, szép leányok,
akikkel egy időben, egy országban éltem? Mindent elmesélek az
angyaloknak.
– Mondjad, Árva Pál, miért nem sietsz el a sétáló-utcából.
– Elmennék, elmennék, de aztán nekidűlök a falnak, tovább nézem az esti
sétálást. Tünedeznek, tűnnek, jobbra elsétálnak, megint jönnek balról,
suttognak, hallgatnak, örülnek, ragyognak. Mintha zenélőórának vonuló
bábjai lennének a dámák meg a gavallérok. Zümmög a szívem bánata, az
viszi őket.
– Ki törődik ott véled, Árva Pál?
– Ki törődik vélem? Későllik az este, gördülnek a rollók, feketék a
boltok, égnek az ablakok, ritkul a sétálás, mindenki elmegyen.
– Ládd, Árva Pál, ládd, magad maradtál.
– Egyedül egymagam, én is elindulok, lassan megyek, lassan, mint a
szegény szamár, kinek nagy zsák búzát tettek a hátára.
Pégoud.
Pégoud. Pégoud. Egy ember a száz meg százmillió ember között. Nem
között, hanem fölött. Fenn van az égen a föld felett háromszáz vagy
háromezer méterre, ami különben egyformán magas minekünk és egyformán
alacsony a tündöklő napnak. Egy ember repül odafenn és a többi száz meg
százmillió idelenn egymás felé fordítja arcát és nyelvük a szájpadlás és
a fogak instrumentumán ezt a szót veri ki: Pégoud. Pégoud, Pégoud,
mondogatják egymásnak az emberek s tanulják, gyakorolják az új nevet,
amelyet megszámlálhatatlan példányban szórt le a magasból közéjük a
repűlő ember, ahogy a felröppent rakéta hullatja sűrű tűzcsillagocskáit.
Pégoud. Mit csinált odafenn? Kiugrott a monoplánból, a levegőben egy
nagy esernyőt nyitott ki és leszállott a földre. Mire az emberek
odaszaladtak hozzá, Pégoud egy fának dűlve cigarettázott és látván a
friss rémületet az arcokon, nevetett, mint valami kedves gézengúz,
akinek a csínyje sikerült.
Ezt csinálta Pégoud tegnapelőtt. Mára megint kieszelt egy vastag tréfát,
fenn a levegőben fejjel lefelé megfordult a repülőgéppel. Bukfencet
vetett a mogorva halál ugratására, cigánykereket hányt a kedves kis
angyalok mulattatására az égi kék mezőn. Azután leereszkedett a földre,
a zöld mezőre, megint jóízüen nevetett és az izgalomtól félájult
embereknek gyerekes örömmel mesélte, hogy mikor fejjel lefelé csüngött
odafenn, a benzintartóból a fejére csepegett a benzin, és ez a heves,
hideg szélben olyan jól esett neki, mint mikor a borbélynál a fejét
mossák. Ez az a Pégoud…
Nem tudja az ember hamarosan, hogy mérje meg az értelem és érzés
mérlegén és hova tegye memóriájában Pégoud nevét, azt az eredményt, azt
a vakmerőséget és dicsőséget, amit ez a név jelent. Nehezen nevelődünk a
magunk korának csudáihoz. Ebben a percben Blondin neve jut eszembe, aki
egy szál kötélen végigsétált a Niagara felett, a nyaka körül tekerve egy
eleven oroszlánt, hogy meg ne hűljön. Úgy érzem, hogy az ember
ilyesmiben konzervatív s lelkem mélyén jobban csodálom Blondint, mint
Pégoud-t, mert régebben csinálta a virtusát, pedig meg vagyok győződve
róla, hogy Pégoud százszorta vakmerőbb volt nála s amit csinált, az
hasonlíthatatlanul hasznosabb a világnak. És Toldi Miklós és Kinizsi Pál
dicsősége hová lesz? Ó, Istenem, elvesztem áhítattal ápolt hőseit
fantáziámnak. És mit érnek Pégoud mellett legendás oroszlánvadászok,
szakadékugrató bravurlovasok, csatákban héroszokká ittasult káplárok,
kegyetlen párbajhősök és egyéb bálványai a közönségesen élő
emberiségnek? Soha senki olyan vakmerően és olyan nyugodtan és olyan
önzetlenül és olyan közelről nem hajolt bele a halál orcájába, hogy
farkasszemet nézzen vele, mint Pégoud. Te kedves kis fekete ember, te
cigarettázó, jókedvű, nem nagyon intelligens és nem buta, szerény és
egészséges fiatal gépész, ki bukfencet hánytál a repűlőgéppel s a drága
és egyetlen Frauciaország fia vagy.