ülök, előttem papir, jobbkezemben penna, a pennát bemártottam a tintába,
hogy írhassak vele. Fájdalom, ez a foglalkozásom. Mielőtt bemártottam
volna a pennát, kigondoltam, körülbelül mit fogok írni, de egy pár
pillanatig a kezem fején ragad a tekintetem, észrevettem ugyanis, hogy a
kezem fején erek vannak és ezen egy kicsit elbámészkodtam, mert furcsa.
De már írok, kezdem, azonnal. Csak fölemelem a fejem s széjjelnézek egy
pillanatra, mielőtt munkához fogok, gondolom az elitélt is fölemeli a
fejét az utolsó pillanatban a nyaktiló alatt, búcsut venni a világtól.
Abban a pillanatban, mikor a fejemet fölemelem, a szemben való asztaltól
feláll egy vendég. Megvárom, gondolom magamban, míg ez az úr elmegy,
aztán dolgozom. Az úr feláll, hosszut nyujtózkodik, a jobbkarjával
kezdi, a ballal folytatja. Leejti a két karját s valami végtelen únott
»aah« mászik elő a torkából. Középkorú férfi, se szőke, se barna, a haja
fogyik, de ehelyett pocakja nő. Ruházata olyan, mintha csak azért
öltözködne, mert muszáj.
– Fizetni! – szól a levegőhöz.
A főpincér nem jön. A vendég leül. A jobbkezével hangtalanul dobol a
márványasztalon, a balkarjával lekönyököl, az arcát belefekteti a
balkezébe s bal ujjaival a fejét vakarja. Megint megszólal:
– Fizetni!
Egy pincér megy oda hozzá, vizet visz neki. A vendég megnézi a három
pohár vizet s megint azt mondja:
– Fizetni!
– Fizetni! – ismétli a pincér és elmegy. Jön a főpincér, útközben
megnyugtató hangon jelez:
– Fizetni!
Odaér az asztalhoz, megáll. A vendég azt mondja:
– Fizetni!
A főpincér nem felel, elővesz a belső zsebéből egy kegyetlen nagy
lókupec-tárcát, abból egy keskeny kis számolócédulát. A füle mellől egy
kis plajbászt varázsol elő. Vár. A vendég mereng.
– Vo-olt nekem, volt nekem… egy fekete.
– Fekete – visszhangzik a főpincér.
– Szivar.
– Szivar.
– Kávé, két kenyér.
– Kávé, két kenyér.
– A billiárd.
A főpincér hátrakiált:
– Kisasszony, nézze meg, mennyi az a billiárd.
A kaszirnő megnézi, visszakiált:
– Korona harminc.
– Korona harminc? – szól a vendég.
– Korona harminc – mondja a főpincér.
– Imbisz.
– Imbisz.
– Spriccer.
– Spriccer.
A párbaj itt félbeszakad. Pihennek. A főpincér támad most:
– Nyolc cigaretta.
– Nyolc cigaretta. Kapuciner.
– Kapuciner.
Megint elfáradtak. A főpincér összeszedi magát:
– Kártya.
– Kártya?
– Kártya.
– Hát nem fizette ki a doktor úr?
– Csak az ő részét. Kártya. A főpincér felírja a kártyát is, vonalat húz
alá, lefuttatja a plajbászt a papiron, aláírja az összeget, leteszi a
papirt. A vendég megnézi, fizet, a főpincér megköszöni, elmegy az
asztaltól. A vendég ülve marad egy darabig. Megvizsgálja a számolócédula
hátát, amelyen egy pezsgős-üvegen lovagló demimonde kacag, gyöngyöző
pohárral a kezében. Feláll. Hátra megy, visszajön. Felteszi a kalapját.
A botját felveszi az asztal alól. Megfordul, a tükörbe hajlik és belenéz
a saját szemébe. Megigazítja a kalapját. Az ajtó felé indul, visszamegy,
megiszik egy félpohár vizet. Megint megy, de az újságospolcnál megáll,
kereskedik a lapok közt, végre egyet kivesz a rámából, összehajtogatja,
beleteszi a zsebébe. Megy. Az ajtóból visszafordul, a legközelebbi
asztalnál rágyujt egy cigarettára. Az asztalon egy keménytáblás ujság
fekszik, a vendég felhajtja a lap tábláját, a lábát felteszi a székre,
lapoz. Leteszi a botját, leül, a kalapját hátratolja a fején s
nekikönyököl az újságnak…
Tízéves találkozó.
Dr. Kérlek Alásan Princessas-cigarettát vásárolt a nagytrafikban, egyre
rágyújtott a falon lévő öröklángnál, kijött a boltajtón és nekiment dr.
Kérlek Szépen nevű barátjának, aki ott haladt el a Váci-utcán a
nagytrafik előtt. Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan nyolc esztendőn
át egymás mellett ültek a gimnázium nyolc osztályában és a legjobb
barátok voltak. Azóta, valami tíz esztendeje, nem látták egymást, de
most, hogy a járdán összeütköztek, rögtön megismerték egymást, arcukon
az öröm kellemes maszkja jelent meg, egyszerre támadtak s a levegőben
elkapták egymás jobbkezét:
– Szervusz kérlek szépen!
– Szervusz kérlek alásan!
A kézfejektől összekötött két jobbkar többször egymásután erőteljesen
megrándult.
– Te vagy az, kérlek szépen?
– Én hát, kérlek alásan.
– Nahát, ez nagyszerű, kérlek szépen.
– Kolosszális, kérlek alásan.
Dr. Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan elhallgattak, megint rántottak
egy párat egymás karján, azutáu széjjelválasztották összeölelkezett
ujjaikat, kiegyenesítették behajlított tenyerüket, miáltal a két jobbkar
elszabadult egymástól és mindegyik visszahúzódott a maga gazdájához. Dr.
Kérlek Szépen és dr. Kérlek Alásan gyorsan végignézték egymást
tetőtől-talpig és visszafelé, talptól-tetőig. Tekintetük összeütközött,
mosolyogtak, dr. Kérlek Szépen boldogságában megforgatta balkezében
tartott sétabotját, dr. Kérlek Alásan pedig a lelke legmélyére leszívta
a cigaretta füstjét, aztán két párhuzamos, gyönge, de egyre sűrűsödő
füstöt eresztett lefelé a két orrlyukából.
– Hát hogy vagy, kérlek szépen?
– Vagyogatok kérlek alásan. Hát te, kérlek alásan?
– Csak, csak, kérlek szépen.
– Merre mégy, kérlek alásan?
– Én, kérlek szépen? Erre, kérlek szépen. Hát te, kérlek szépen?
– Én, kérlek alásan, itt voltam a nagytrafikban, cigarettát vettem,
kérlek alásan.
– Princessast szísz, kérlek szépen?
– Princessast, kérlek alásan. Parancsolsz, kérlek alásan?
– Nem, köszönöm, kérlek szépen, kisztihand. Nem szeretem, kérlek szépen.
Saját töltést szívok, kérlek szépen, keveréket.
– Milyet, kérlek alásan?
– Purzicsánt és Kirt, kérlek szépen. Azelőtt szultánflórt, meg
hercegovinait.
– Világosat, kérlek alásan?
– Nem, kérlek szépen, barnát. Világos hercegovinait is szívtam egy
darabig, de a barna jobban ízlik, kérlek szépen. (Előveszi a tárcáját.)
Parancsolsz, kérlek szépen?
– Köszönöm, égek, kérlek alásan. Én, kérlek alásan, megszoktam a
princessast.
– Tudja Isten, kérlek szépen, én nem szeretem. Nincs meg az az íze,
kérlek szépen.
– És drága is, kérlek alásan. Hat fillér, kérlek alásan.
– Azelőtt, kérlek szépen, sokkal jobb volt. És az arany betükkel
elegánsabb is volt. Botrány, kérlek szépen.
– Szavamra, kérlek alásan. A bécsi most is jobb, kérlek alásan.
– A bécsi trafik egyáltalában jobb, mint a pesti, kérlek szépen. A
szivarok is jobbak, kérlek szépen.
– Szivarozni is szoktál, kérlek alásan?
– Keveset, kérlek szépen. Csak úgy, néha, ebéd után egy regáliát.
– Én is, kérlek alásan, trabukkót. Ebéd után, néha, csak úgy…
– Hogy, kérlek szépen?
– Semmi, kérlek alásan, csak úgy, kérlek alásan.
– Kérlek szépen.
– Kérlek alásan.
– Merre mégy, kérlek szépen?
– Én, kérlek alásan? Erre, kérlek alásan. És te, kérlek alásan?
– Én, kérlek szépen, arra, kérlek szépen.
– Hát szervusz, kérlek alásan.
– Szervusz, kérlek szépen.
Nyár van még,
vagy ősz van már? A nyár mintha elmult volna, de az ősz nem jött még el.
A lombról leesik egy levél a sétányra, egyet rezzen és megnyugszik az
átszellemülten könnyű kis levél, az ő életének már vége. A nyár és ősz
között különös, érzékeny és misztikus napok telnek el, legjobban
szeretném ilyenkor itthagyni lakóhelyemet, foglalkozásomat és
összeköttetéseimet és halk, bánatos utazást szeretnék tenni magányosan,
mezőkön sétálni és kertekbe belopózni és lábujjhegyen körüljárni a
virágok betegágyait, mert a virágok már bágyadnak és színeiket
megfoghatatlan művészettel halványabbra és halványabbra festegeti valami
melancholikus tündér. Vándorolnék parasztok kis kertjei és urasági
kertek között és elutaznék olasz tájakra, holland ültetvényekre és angol
parkokba, a ritka és előkelő virágokhoz és exotikus földek álomflóráját
meglátogatni az ősz felé borzongó napjaikban, mindenütt lehajolni a
virágokhoz, nézegetni és elbúcsúzni tőlük, ki tudja, élek-e jövőre s
látok-e több virágot?
A városban vagyunk s a város is teli van a nyári és őszi élet között
való furcsa színváltozatokkal. Hölgyek fehér ruháinak és urak fehér
nadrágjainak hatalma lankad az utcán, a divatüzletek kirakatainak víg
világos portékája fölé mintha árnyék borult volna, komolyabb színű
nyakkendők és harisnyák és mellények jelennek meg egy észrevétlen órán,
a hirdetési oszlopok hirtelen visszakapták a színlapokból kerekedő
fehér-sárga-kék-zöld-barna övüket, amelyet a melegben levetettek volt. S
a friss színlapok fölött orfeumok hatalmas új ukázai rikítanak megint,
őrjöngő attrakciókkal fenyegetőzve, míg lenn az oszlop alján elsápadtak
s elrongyolódtak már a nyári mulatságokra hívó plakátok.
Az esti órákban az emberek kiülnek a kávéház elé, de begombolkoznak,
összenéznek s bemennek a kávéházba, jobb már a barátságos rossz
levegőben. Az Andrássy-út padjait megtapogatják a tenyerükkel a fáradt
kószálók, a pad nedves, kevesebben ülnek le. Az állatkertben vacsorázó
nyári urak tarka nagykendőt kérnek a pincértől, a hátukra veszik, úgy
hallgatják a Bosnyák Rapszódiát Majortól, mialatt valamelyik elsötétült
ketrecben egy hűs fuvallattól megborzong egy afrikai madárka s gyönyörű
tollazatát felborzolva, ijedt fütytyel kérdezi a földijétől, hogy
micsoda egy világ ez? A táncosnők éjfél felé lassú konflison vándorolnak
a ligeti mámorcsarnokokba, a konflis sarkában ülnek, már vastag piros
köpenyük van rajtuk s fantasztikus nagy tollaik alatt kis fejüket
tűnődve lehajtják. Hajnalban egy úr kijön a kávéházból, az utcán a köd
megnedvesíti a sétapálcáját, az úr észreveszi, hogy megint látszik a
lehellet, lassan megy, felemeli a fejét s utána néz elszállott
sóhajának.
Árva Pál.