5-én délután a margitszigeti kávéház terraszának a szélén ültem, szép
idő volt, az égi kék mezőn arany boglyák hevertek, a Dunán úriemberek
eveztek, a parti sétányon kellemes csoportok sétálgattak s a fejek
minduntalan egymás felé fordultak, alkalmasint mert beszélgettek. A
kávéház terrasza is teli volt közönséggel és itt is mindenki
beszélgetett. Én egymagamban ültem, nem beszélgettem, ellenkezőleg,
gondolkoztam. Gondolkozni azonban nem kellemes, Istenem, mivel űzzem el
a magány belülről hegedülő szúnyogjait? A terrasz alatt a parton egy pár
veréb ugrált és csipogott, a verebek is beszélgettek. Elővettem egy
császárzsemlyét a kenyeres kosárból, kettétörtem, morzsákat csíptem ki a
beléből és lecéloztam a morzsákat a verebek közé. Nagyon helyeselték a
verebek, nekiugrottak a morzsáknak és bekapták a csőrükbe. A morzsák
hullottak, a verebek látható és hallható örömmel lakmároztak. Egyszer
csak még egy veréb termett ott, nem tudni honnan, s rögtön elkapott egy
morzsát. Aztán egyszerre három új veréb jött, nagy csipogás tört ki,
sűrübben szórtam a morzsát, s mindig messzibb hajítottam, a verebek
versenyt rebbentek egy-egy morzsa után s a verseny egyformán mulattatta
a verebeket és a verseny rendezőjét. Már a második zsemlyét
fogyasztottuk, a verebek el nem únták kapkodni a zsemlye egyízű fehér
darabkáit. Talán inkább a virtus dolgozott már bennük, egyik-másik veréb
felkapkodta a fejét, emelkedő karom irányáról kileste, merre megy majd a
morzsa, hogy hamarabb ott teremhessen. Egy darabig szórakozottan
hajigáltam a morzsákat, egyszer csak gonosz kiváncsiság szállott meg, s
lehajítottam a verebeknek a majdnem egész zsemlyét, amely a kezemben
volt: mi lesz most?
A verebek, lehettek vagy tizenketten, vagy tizenkét felé repültek, úgy
megijedtek. Egy percig csend volt, aztán a Duna felől visszarepült egy
veréb, körülugrálta a hatalmas zsemlyedarabot, csipogott, belekapott a
csőrével a belébe, megint elrepült. Rögtön jött a másik is, a
tenniszpálya felől, ráugrott a zsemlye tetejére, megkapaszkodott finom
karmaival, ledugta fejét a zsemlye nyílásához és csipogva érdeklődött.
Aztán belevágta a csőrét a fehér bélbe, felkapta a feje fölé és egyet
lépett s e lépésével rendkívül imponált nekem. Aztán huss, fölrepült a
zsemlyével, de a zsemlye a második méternél lepottyant, a veréb még
repült egy kicsit, mert nem tudta hirtelen abbahagyni, aztán
visszaszállott a zsemlyéhez. Ekkorra már négy veréb sürgölődött a
lezuhant zsemlye körül, csipogva körülkapálták a csőrükkel, s közben
oda-odadugták a fejüket a zsemlye megsebzett oldalához, hogy morzsát
csípjenek, ott találkoztak a fejeik s evés közben mérgesen csiripoltak
egymás szeme közé. De az egész zsemlye mindet foglalkoztatta, s
izgatottan ugrálták körül. Megint akadt egy, aki megemberelte magát, s
míg a többiek tanakodtak és veszekedtek, ez a veréb belevágott a zsemlye
tetejébe s felkapta és alacsony repüléssel menekült vele a sétány felé.
A többiek megütközve néztek utána, de a zsemlye megint lepottyant.
Lehet, hogy nem is szeret repülni. Rrrr, megint nekirebbent három veréb,
a többi ott maradt a régi helyen, habozva néztek a zsemlye felé, aztán
szárnyaikon eltávoztak. Három veréb megint tologatta a zsemlye-tömeget,
egyik egy nagy csirippel hamar otthagyta (talán káromkodott), a második
kitépett belőle egy jó darab belet, de nem ette meg, elvitte a csőrében
a sziget sűrűje felé a gyerekeinek, vagy a barátnőjének. Egy veréb
maradt a zsemlye mellett, nézte, ugrált, csipogott magában, felkapta,
ugrott vele, leejtette, megint felkapta, megint leejtette. Mérges lett,
felrepült a kávéház tornyára, onnan csipogott le, megint visszarepült,
odaállott a buta zsemlye elé, nézte, döfött egyet rajta s elrepült a
Duna felé, a bolond. Lehet, hogy egész éjjel nem fog tudni aludni. Ezer
bocsánatot kérek a verebektől, akiket izgattam és az olvasóktól, akiket
untattam.