Leó felállott és most megint ő vette a kacsát a hóna alá. Lassan mentek
az Andrássy-út fasorában. A vadgesztenyék lombjaiba belekéklett a
hajnal, Leó a Mici vállára tette a kezét:
– Egy éjszaka majd összenyerek minden pénzt a klubban… vagy egy nagy
halmozást fogok Bécsben… vagy valamit csinálok, nem tudom… és elmegyünk
messzire. Veszek egy kis házat, kerttel és az udvaron kacsák, tyúkok,
libák, meg házinyulak lesznek. Meg egy kis fehér bárány, csengő lesz a
nyakában.
A kis hotel portása, egy álmos, gyűrött fekete ember, rájuk támadt:
– Micsoda kacsa ez? Csak nem akarják bevinni a szobába?
– Miért ne? – mondta Leó.
– Nyertük az Angol Parkban – mosolygott Mici.
A portás szigorú volt:
– Tessék intézkedni azzal a kacsával, ebbe a hotelbe nem lehet kacsát
behozni.
Ebben a hotelben szegény külföldi artistanők, parkett-táncosok, utazó
kabaret-színészek és hamiskártyások laktak.
– Leteszem itt magánál, portás úr – alkudott Leó, aki nem mert kikezdeni
a portással, mert régen nem fizetett a szobáért.
– Nekem nem kell kacsa, itt nincs hely kacsáknak. Hallottak már ilyet?
Kacsa! Adják el az utcán valakinek.
Megcsókolták a kacsát, Leó gyöngéden letette a kapu elé. A kacsa
megrázkódott, körülnézett s lusta illegéssel, mint egy kis kövér hölgy,
elindult a Király-utca felé.