és úszok. Azután lepedőt adnak, meg egy pár papucsot. Jó így sütkérezni,
sétálni a papucsban, egy szál lepedőben, azt képzelem, hogy görög ifjú
vagyok, s festői redőzetű fehér peplonomban járok a klasszikus
Thesszáliában, vagy Peloponnézoszban, az Olympus alatt, amelyen a
gyönyörű és kedves istenek laknak. Sétálok a peplonban az isteni görög
mezőn (ahol most géppuskák ropognak), testemet a szépségnek, lelkemet a
művészetnek, fejemet a bölcsességnek szentelve, mert így éltek a régi
Görögországban. Ah! Azután leülök, lehajtom a fejemet és a papucsom
orrát nézegetem. Nem azért nézem a papucsomat, mintha búsulnék, vagy
gondolkoznám, csak azért, mert a papucsokat cifra papucsszövetekből
csinálták, és alkalmasint azért vannak a papucs szövetében a minták,
virágok, mindenféle kusza ábrák, hogy az ember megnézze. Hát megnézem a
lábamon a papucsot.
A jobblábamon való papucson rózsák vannak, a ballábamon való papucson
meg kék, zöld, piros cikk-cakkok. Eszembe jut, hogy sohase adtak még két
egyforma papucsot az uszodában. Voltak rajtam papucsok, az egyik kék
volt, a másik sárga, máskor az egyiken ugorkaszerű rajzok voltak, a
másikon szőlőgerezdek, és így tovább, nem birom pontosan leírni a mult
homályába mosódó papucsokat, elég az hozzá, hogy egyik papucs mindig
elütött a másik papucstól. És ha unalmamban körülnéztem a többi csoszogó
úriember lábait, mindenkinek mindig felemás papucsa volt. Kin lehet
ennek a rózsás papucsnak a párja? Hát ennek a cikk-cakkos papucsnak? Az
a papucsgyáros, aki az uszodának a papucsokat szállította, csinált egy
pár száz, vagy pár ezer papucsot az uszodának, mindegyik papucs a párja
mellett volt, egyik a másikba dugva, a rószás a rózsásba, az ugorkás az
ugorkásba, a cikk-cakkos a cikk-cakkosba és így tovább.
Az uszodában aztán szétszóródtak és így sétálnak egymás mellett a
cikk-cakkos a kékkel, a rózsás az ugorkással, a sárga a gerezdessel és
így tovább, tovább, míg csak el nem rongyosodnak és ki nem hajítják
őket. Mindig azt lestem, hogy egyszer olyan papucsokat kapok, amelyeknek
ugyanaz a mintája. Hátha véletlenül összekerül egyik papucs a párjával,
úgy ahogy véletlenül az idegennel, a hozzá nem pászolóval került össze.
Nem, soha. Jamais de la vie, mint az franciául oly szépen hangzik, és
nevermore, mint az angolul oly szomoruan hangzik. A papucsok tarka és
siralmas népe így csoszog egy papucséleten át és nem találkozik a
párjával, mindig csak másokkal, minden más papucscsal, csak a párjával
nem. Pedig hisz egymásnak csinálta őket a papucsgyáros. Szegény
papucsok.
Állatmese.
Kedves gyerekek, akik körém gyűltetek, hogy az állatokról meséljek
nektek, először is engedjétek meg, kérlek, hogy egy kicsit nézzelek
benneteket. Milyen szépek vagytok. Hogy örülök, ha rátok nézek, úgy
örülök, majd meghasad a szívem. Milyen csinosak vagytok mind, ti kis
fiuk, nincs pocakotok, meg tokátok, mint a felnőtteknek, az arcotok
olyan, mint a finom körte, bőrötöket nem durvította el a borotva, nem
rongálja a ránc és kardvágás összeszólalkozás miatt. Hajatok milyen
sűrű, erős, még nem lettetek kopaszok az élettől, meg a borbély bácsik
hajnövesztő vizeitől. Ruhátok milyen könnyű, nadrágotok kurta, térdetek
meztelen, egy kis seb van rajta, mert felbuktatok, de nem baj,
begyógyul, mire megházasodtok. És ti, kis lányok, ó kis leányok… Kis
margaréták, lepkék, madárkák, tündérkék, angyalok. A szemetekbe nézek
legtovább, gyerekek, mert a ti szemetekben játszik a boldogság, mint a
napsugár a szappanbuborékban. Köszönöm, hogy hagytátok nézni magatokat,
nagyon köszönöm, most osztán egyet sóhajtok és beszélek nektek az
állatokról.
Hát a bolgárok összeharagudtak a szerbekkel, a görögök is
hozzáharagudtak, a montenegróiak is. De nemcsak úgy haragudtak ezek,
hogy nem beszélnek egymással, hanem felkapták a fegyvereiket és
nekiszaladtak egymásnak. A szerbek, görögök meg montenegróiak, ez a
három a bolgárok ellen. Borzasztó sok fegyverük van, ahányan vannak,
mindnek van puskája, kardja, szuronyja, meg pisztolya, meg tőrje a
derekán. Ezek a fegyverek épen olyanok, mint a ti játékfegyvereitek,
csakhogy ezek háromszor olyan nagyok, osztán a puskából nem parafadugót
lőnek ki, ami madzagon csüng, hanem hegyes ólomgolyókat. A
pisztolyaikban is golyó van, nem robbanó piros papir, a kardjuk, meg a
szuronyuk pedig ki van élesítve, olyan éles, hogy az ujságpapirt
kettéhasítja.
Azonkívül ágyuik is vannak, igazi nagy ágyuk amelyeket hat ló húz,
ezekből nagyon messzire ellövik a nehéz ágyúgolyókat, egy ágyúgolyó ezer
szilánkra szakad, mikor leesik. A bolgárok, meg a szerbek, görögök,
montenegróiak ezekkel a fegyverekkel egész nap, sokszor egész éjszaka is
öldösik egymást, az a vicc, hogy mennél több bolgár, meg szerb, meg
görög, meg montenegrói meghaljon. Aki mindjárt meghal a golyótól, vagy a
kardtól, vagy a szuronytól, vagy az ágyúszilánktól, az legalább nem
szenved többet, hanem aki csak megsebesül, annak levágják a lábát, vagy
a karját a doktorok. De még ha levágják a lábát, vagy a karját, örülhet,
mert akkor nyomorék lesz és elmehet koldulni. Hanem olyan sok a sebesült
és olyan kevés az orvos, hogy a legtöbbet úgy hagyják, ahogy van. A
sebesültek jajgatnak, mert nagyon fáj a sebjük, még ágyat se kapnak,
ahol feküdjenek, meg vizes borogatást se kapnak, meg befőttet se kapnak,
még egy pohár vizet se kapnak. Anyjuk, testvérjük messzi, otthon
maradtak és a két tenyerükbe dugják az arcukat és sírnak.
De ez még mind nem elég, a románok, akik közel vannak, meghallották a
nagy lövöldözést, és jajgatást és forog a szemük, csurog a nyáluk és
csattog a foguk. Ők is felkapták a fegyvereiket, mert nekik is van és
most ők is öldökölni akarnak. Az oroszok látják, hogy forog a szeme a
románnak és hogy csattog a foga, mert közel vannak hozzá, hát ők is
elkezdenek most morogni. Az osztrákok, meg magyarok meg úgy szeretik az
oroszokat, mint a kutya a macskát, hát ők is morognak, és, meglássátok
gyerekek, az lesz a vége, hogy a románok is, meg az oroszok is, meg az
osztrák-magyarok is nekiesnek majd egymásnak, és tépni, harapni,
gyilkolni fogják egymást, mert jól esik nekik. Azért, mert állatok. De
ezek mind azt mondják, hogy ők emberek. Ez a mese az egész dologban.
Nyár.
A Weingruber előtt vagy, kedves olvasóm, vagyis képzeld, hogy ott vagy.
Este van, vacsora után, a nagy terraszt ellepte a publikum, olyan sűrün
vannak, hogy asztal, szék nem is látszik, csak tömött tömege a felső
testnek s a fejeknek, amelyeket két csoportra oszthatunk, úgymint női és
férfifejekre. Duzzadt fehér bluzok, Girardi-kalapok és rengeteg pohár
víz. Mindezek ülnek és a katonazenét hallgatják, amely a bejárat mellett
játszik a terrasz szélén. Ennek a katonazenének van egy másik
hallgatósága is, a kávéházzal szemben, a sötétedő liget szélén egy rakás
szegény ember áll és potyára élvezi a katonazenét. Szegény emberek és
szegény feleségeik és szegény gyerekeik. Állanak, hallgatnak, mert szól
a zene, egy-egy gallértalan apa kisgyereket tart a karján, a gyerek
körülöleli az apa nyakát gallér helyett. Az álló közönség mögött egy pár
pad van, a padokon azok a boldogok ülnek, akik leghamarabb jöttek. Az
egyik padon egy fiú meg egy leány ül, gyere ide, állj mellém és nézd meg
ezt a párt a szegény emberek közt való résen át, a ligetben, késő este a
Weingruberrel szemben, mikor játszik a katonabanda. Nézd meg ezt a fiút
széles szélű barna kalapjában, elől felgyűrve, hátul legyűrve. Fekete
kabát van rajta, oly széles kivágással, mint a szmoking, nyitva van s
zöld ingének kemény plasztronját feltárja. Amerikai gallér van a nyakán,
a gallér alól keskeny lila nyakkendő fut lefelé, mint a lénia, a
nadrágjába. A nadrágja fehér vagy ahhoz hasonló, az alja fel van
vasalva, kínzó árnyalatú lila fuszekli látszik a nadrág széle és a
fekete amerikai félcipő közt, amely gummisarokkal van díszítve, mint a
magyar mágnás, meg angol lord cipői. A fiú arca borotvált, a füle
mellett rövid pakombart ugrik az arcára, mint a szevillai pikadoroknak.
Ajkai közt cigaretta lóg, s jobbkarját a leány jobbvállára tette, a kéz
feje lenyúlik, s a leány jobb mellecskéjén nyugszik. Ez a fiú a csábító.
Budapestnek és a nyárnak gyermeke, nem igen találod ki, mi a
foglalkozása, alkalmasint ki is csúszott már a pályából, amit elkezdett,
s most a moziszínészet, a kabarétagság meg az éjfélutáni
parkett-táncosság ábrándjai kergetőznek a fejében. Tolvajnyelven beszél,
a Bohém-kávéházban étkezik abból a pénzből, amit a lórum-játékon veszít.
Egy kupléját állítólag elfogadták a Magyar Műszinkörben.
A leány, aki mellette ül, fehérben van, kis gyűrött bur kalap a fején,
csak a harisnyája fekete s a cipője sárga. Tizenötesztendős lehet,
nyúlánk, s arca kedves és megjegyezhetetlen, oly könnyű az egész
teremtés, mint egy pelyhe a pongyolapitypangnak. A Munkás-utcában
laknak, vagy a Szerecsen-utcában, vagy a Koszorú-utcában. Otthonról
egyszerüen elmegy és késő éjszaka jön haza. Eleinte megpofozták ezért,
de a fáradt szülők elúnják pofozni. Csak nem ölhetik meg, mert csavarog,
nem igaz? A leányka is tud már egy pár szót az argot-ból és úgynevezett
jassz-leánynak hiszi magát. Délután a Sziklai színházában ujjong, este
az amerikai hullámvasúton sikoltozik és aztán ráül a forgókerékre,
amelyről boldogan csúszik le, lehetőleg magával rántva a szomszédját.
Lelke tele van szemtelen jókedvvel, szája viccekkel és dalokkal.
Az utcán utána kiált egy embernek: »Izé, mondja csak…« Az ember
visszafordul, de ő már a csábítójával beszél. Az ismerőseitől azt kérdi:
»Mi van azzal a vízzel?« »Milyen vízzel?« »Ami a fejedbe van!« Ha dudol,
azt dudolja: »Vizitbe hívtam doktor Kelement, ő persze belement…« A
merengés perceiben a Holnapután című sláger zenéje és szövege árasztja
el szívecskéjét. Kilátása a Kis-színkör, álma a Casino de Paris, egy
tánc és egy costume, fantáziája legfelsőbb régióiban, changeant felhők
közt Solti énekel. Ennek a kis jasszleánynak valahol a Hermina-úton fel
lehetne állítani pajkos kis szobrát, mint Párisban a bájos
Montmartreoisenak.
Hogy került össze ezzel a fiúval, aki itt a a tenyerét a mellecskéjén
tartja és cigarettázik és uralkodik a kis leány lelkén a katonazene
mámorának cimboraságával? Egy omnibusztetőn vagy előadás után a ligetben
találkoztak a tavaszon, a szél hozta őket öszsze, mint a porzót meg a
termőt. A leány most van csábítás alatt s az érintetlenség napjai meg
vannak számlálva. Azután a fiú otthagyja. Rögtön. Egy hónap mulva a
leány meglátja a fiut és odakiáltja neki: »A fene egye meg a pofáját.«
Azután elfelejti.
Pest.
Három ünnepélyes személy sétált Szent István napján, délfelé a
margitszigeti nagy fürdő háta mögött, a virágágyak ösvényein. Egy
öregedő úriember, régimódi sárga keménykalapban, négygombos zsakettben,
hátul két nagy zsebleffentyűvel s bő pepitanadrágban, amelynek szárai
gazdag gyűrődéssel omlanak a cipőkre, mint a tábornokok nadrágja. Az
öregedő férfi cugos cipői sárga cipők, oh Istenem, finom és nemes és
drága cugos sárga cipők, amilyeneket oly ritkán látok a nagyvilágban és
amilyenekben a kisváros előkelő és felejthetetlen kedves urai sétáltak
nyári vasárnap gyermekkoromban. A lágy és tiszta sárgacipős úr jobbján
és balján egy-egy hölgy, az egyik nyugodt szürke selyemruhában, fekete
kalappal, a másik tiszta feketében, a lábán is fekete szatincipő olyan
alacsony sarokkal, amilyet Pesten csak a főpincérek hordanak. Sétálnak
napernyőik után, amely szórakozottan lépeget előttük. A virágórához
érnek, a szürke selyemruha megáll:
– Etelkám, ezt nézd már meg: virágóra.
– Hogy mondod kedvesem? – szól a fekete selyemruha.
– Virágóra – mondja a négygombos zsakett – igazi virágóra, Etelkám.
Megállanak, a fekete selyemruha lehajlik, a kis gyászkalap jobbra-balra
inog, a fekete selyemruha felemelkedik:
– Virágóra, Istenem, én édes Istenem. Virágóra. Uram-istenem.
A négygombos zsakett kiveszi zsebóráját és visszateszi:
– És jár, pontosan. Öt percben fél tizenkettő.
A fekete selyemruha:
– Öt percben, az ám, ni. Valami ez. Istenem.
A szürke selyemruha:
– Nézzed már kedvesem, a számja mind csupa virág. Még a mutatója is.
A fekete selyemruha:
– Még a mutatója is… ó, ó.
A négygombos zsaket:
– A szerkezetjét valami villamossági társaság csinálta. Oda van írva ni.
A szürke selyemruha:
– Etelka, te… ejnye lelkem hát miért sírsz?
A négygombos zsaket:
– Sír? – Nézzed már, hát mi lelt lelkem?
A fekete selyemruha:
– Nem tudom, milyen boldogok vagytok ti, kedvesem, Pesten…
A szürke selyemruha:
– Eredj már, te gyermek, te… törüld meg a szemedet.
A négygombos zsaket:
– Ez nem boldogság, fiam, hidd el, nincs ebben semmi.
A szürke selyemruha:
– Ó, hisz ilyen nagy városban ezer ilyen csodát láthatsz.
A fekete selyemruha:
– Nem láttam én soha semmit, kedvesem. Hogy én sohse jutottam el Pestre…
A négygombos zsakett:
– Üljünk le arra a padra. Elfáradhattatok már.
A szürke selyemruha:
– Jó is lesz, úgy-e, Etelkám? Üljünk le.
A zsakett, meg a szürke selyemruha, meg a fekete selyemruha a padhoz
sétálnak, leülnek. A fekete selyemruha a virágóra felé fordul:
– Hogy elfáradtam. Nem csuda, kedvesem, öt óra óta fenn vagyok.
Akármilyen későn alszom el, öt órakor mindig felébredek. Óh Istenem.
Most megmozdult a mutatója, láttad, kedves?
A szürke selyemruha:
– Ejnye, már megint sírsz!
A fekete selyemruha:
– Ötvenöt esztendős lettem…
A kacsa.
– Hopp, megvan, találtam!
Leó kettőt ugrott örömében.
– Nyertünk, nyertünk! Drágám! – ujjongott a fehérruhás nő Leó mellett,
egy kis nő, egy Mici és büszkén karolt a barátjába. A Velencei
Kacsa-Játék korlátjánál állottak, az Angol Park víg szombatesti
tömegében. A Velencei Kacsa-Játék vállalata abban állott, hogy egy
kőmedencében apró kaucsuk kacsákat úsztattak körbe-körbe meglehetős
gyorsasággal, valami raffinált kis Golf-áramlat segítségével. Az
igazgatóság fakarikákat nyujtott át a közönségnek, egy karikát egy
hatosért, a közönség a karikát a virgonc kaucsuk-kacsák nyakába
igyekezett dobni. Aki talált, a Velencei Kacsa-Játék igazgatóságától egy
eleven kacsát kapott.
Leó tíz karikát hajított hiába a kaucsuk-kacsák felé, a tizenegyedik
aztán egyiknek a nyakában maradt. A vállalat igazgatója felemelte a
medence közepén levő emelvényre helyezett baromfikosár fedelét,
kiszabadított egy hápogó rucát a többi közül s kinyujtotta a korláton át
Leónak, barátságtalan tekintettel, mert nem igen szerette az olyan
embert, aki nyert. Jobban szerette az olyan egyéneket, akik egy csomó
karikát ügyetlenül eldobálnak és kacsa nélkül távoznak.
Leó a hóna alá dugta a kacsát s maga után vontatva Micit, boldog arccal
mászott ki a kiabáló és nevetgélő tömegből. Lehajolt a kacsához,
símogatta, kapkodott a csőréhez.
– Kacsa, – mondta. Ni, hogy hápog. Háp, háp, háp! És hogy reszket itt a
hónom alatt Jaj, de nagyszerű.
– Én viszem, add ide, hadd vigyem én – lelkesedett Mici.
– Majd viszed te is, várjál, hadd egy kicsit nálam. Nézd, milyen furcsa
orra van, milyen lapos.
– Nem orra, csőre. A kacsáknak csőre van.
– Csőre, csőre. Te… kinek s van épen ilyen orra? Igen: a
Nápoly-kávésnak. Nem ilyen csőre van a Nápoly-kávésnak?
Mind a ketten nevettek. Mici húzta a karját:
– Gyerünk a hullámvasútra!
– Ne, ne menjünk. Olyan jó vinni ezt a kacsát.
Leó magához szorította a kacsát. A kacsa hápogott. Leó megsimogatta:
– Jaj, megnyomtam. Szegény, most fáj neki. Milyen meleg a teste.
– Add ide már, hadd vigyem én is – nyávogott Mici.
– Majd hazafelé te viszed. Gyerünk be az Alpesi Faluba.
A cifra sörcsarnokban, amelynek falaira Stájerország tündéri tartományát
mázolták, egy emelvényen éktelen fúvózenét, gajdolást és táncot
csináltak a stájer trupp tagjai, akik inkább állatoknak látszottak, mint
embereknek. Egy elégedett nép cécózott a nyári éj ez örömcsűrében a
sűrün rakott asztalok körül, a barna sör, szaftos virsli és perec
élvezetében, a stájer trombiták Hacacáréjának kábulatában. Mici perecet
tördelt, Leó meg virslit kínált és sört akart a csőrébe önteni a
kacsának, amelyet maguk elé állítottak az asztalra. A kacsa rázta a
fejét, széttátotta a csőrét s a sört visszacsurgatta. Hápogott is
utálatában, s hangja sápadtan úszkált az Alpesi Falu lármájában.
– Ne maceráld azzal a sörrel – mondta Mici, de ő maga nem akart letenni
róla, hogy a ropogós pereccel megetesse a kacsát. A kacsa a perecet is
kiköpte, gyámoltalanul tipegett az asztalon és kifejezéstelen szemeit
lustán hunyorgatta, mintha álmos lenne. Mici lemondott az etetésről:
– Úgylátszik, nem éhes.
Leó okosabb volt:
– Azt nem lehet tudni, éhes-e vagy se. Egyszerüen nem szereti a perecet.
De hátha mégis éhes. Mit adjunk neki?
– Jaj, milyen piszkos a lába. Megmosom a lábát – örült Mici, sört öntött
a tenyerébe és szép sárgára mosta a ruca poros lábait. A ruca
panaszkodott, a közel ülő népek nevettek.
Mikor elmentek, Mici vitte hóna alatt az édes terhet. Lehajolt hozzá, a
feje sűrű lágy tollazatát simogatta hátrafelé s szólongatta:
– Kacsa! Ruca! Réce! Réce-ruca! Kis kacsám! Kacsukám, rucukám, m-m-m, te
édes – és gyöngéden mosolygott és minden szónál inogtatta a fejét, mint
az anyák, mikor a csecsemőjükhöz beszélnek. Mici megcsókolta a kacsa
fejét.
– Vigyázz, te csacsi, megharap!
Szép tiszta éjszaka volt, Leó és Mici elhatározták, hogy gyalog mennek
haza. Mikor az állatkerthez értek, a nyitott ligetből kicsillogott a tó
és a tó partján a kocsolyapavillon fehérlett, mint valami alvó
tündérház. Megállottak, Mici a Leó derekához támaszkodott és a vállára
eresztette a fejét. És lassan, anélkül, hogy megbeszélték volna,
besétáltak így a fák közé és egy tisztáson leültek a padra. Az
elandalodott csendben a kacsa kettőt hápogott. Leó felvidult:
– Mici, tedd le a kacsát, hadd legeljen egy kicsit. Legeltessük meg a
kacsánkat.
– A tehenek szoktak legelni.
– A kacsák is legelnek. A kacsa is füvet eszik. Emlékszem, mert én falun
nevelkedtem.
– Mit tudom én, én a Szövetség-utcában születtem.
És Mici letette a kacsát, s utána lépkedett, mert félt, hogy a kacsa
elrepül. A kacsa leült a harmatos gyepen és kedvetlenül nézett széjjel.
Semmi sem tetszett neki Pesten.
Leó a padon maradt, nézte a kacsát, meg Micit, meg a gyepet, meg
felnézett a csillagos égre és hosszú sóhajt szívott a tüdejébe. A sóhaj
a Leó életét jelentette, amely teli volt bűnnel és szégyennel. Leó
foglalkozás nélkül bujkált a társadalom körei között. Azok közé a körúti
kávéházakban tenyésző félelegáns alakok közé tartozott, akiket a
könnyelműség leszédített a pályájukról és a küzdelmes budapesti
semmittevésből élnek. Leó a kártyaklubbokban virrasztott, a zsokék
bizalmasa volt s gazdag emberek gáláns ügyeiben ügynökösködött.