ismered, kedves olvasó, a Nouma Roumestant, Alphonse Daudet híres
regényét. Nem tudom, emlékszel-e te is annak a regénynek egy
szereplőjére, a provencei parasztlegényre, aki gyönyörüen tudott
furulyázni. Roumestannak, a párisi úrnak, aki lenn járt a Provenceben, a
kerületében, nagyon megtetszett a Farandole, meg a takaros provencei
legény s nemsokára, mikor estélyt adott, felhozatta Párisba ezt a
Valmajourt a furulyával. Vendégei körében előre elhíresztelte, hogy
valami eddig nem ízlelt zamatú és nem sejtett művészi csemegét fognak
kapni és az estélyre a sajtó képviselőit is elcsalta, mert szereplő
személyiség volt és minden lépésének az volt a célja, hogy a nagy és
szeszélyes Páris őróla beszéljen. A furulyás parasztfiút pedig otthon
felcifrázták, még a furulyájára is pántlikát kötöttek, úgy szállították
Párisba.
Az estélyen aztán kituszkolták a dobogóra a várva-várt clou-t, a cifra
Valmajourt, aki alig állott a lábán a reszketéstől a csillár istentelen
fényében, a rengeteg gyönyörű dáma meg finom úr előtt, akik mind őrá
néztek és tapsoltak örömükben, mikor elébük szégyenkezett. A szájához
emelte a furulyát, belesóhajtott és elkezdte cifrázni és egyre cifrábban
cifrázta, mert ki akart tenni magáért Párisban és nem tudta, hogy álljon
a lában és esetlenül himbálta fiatal derekát és a furulyán egyre
betegebb lett a víg provencei dal, egyszer csak a dámák meg az urak
összenéztek és mind elkezdtek nevetni, a sajtó képviselői kajánul
mosolyogtak és az előkelő házigazda a fogait ette kínjában. Másnap aztán
vissza akarták küldeni szegény Valmajourt a provencei faluba, de
Valmajour már Páris előtt furulyált és nem akart visszamenni a
Provenceba, most már mindig Párisnak akart furulyálni. Elszegődött egy
variétébe, onnét egy zenés kávéházba, azután egy éjjeli mulatóhelyre,
később egy hajnali lebujba, végül az utcára züllött, ott bukott el
részegen és rongyosan, de a furulya már nem volt nála, már elvesztette
volt a furulyát és a nótát és a Provence-ot és a boldogságot.
Sokszor jutott már eszembe Valmajour története, az este is, hogy odakinn
sétáltam a nyári este szórakozó telepén és végighallgattam a
Tanagra-szinház ünnepelt kikiáltóját. Mikor először hallottam, jót
nevettem a komoly vurstlitisztviselő vad mondókáján. Azóta a kikiáltó
nagyon népszerű lett, egész Budapest róla beszél, az ujságok kiadták az
arcképét meg az életrajzát és esténként jókedvű urak állják körül és
végigskandálják vele a mondókáját. A kikiáltóból primadonna lett,
komázik a közönséggel, cifrázza a beszédét, szónoklatokat intéz a
hallgatósághoz s a jóizű mondókából rosz izű ostobaság lett. Szegény
embert tönkre tették, amikor fölfedezték. El fog veszni, mint azok a
kedves kamarádok, akik baráti körben olyan szépen muzsikáltak és
danoltak, míg a koncertterembe nem csábították őket, meg csinos hangú
kisasszonyok, akik az operához készülnek és a cernovici orfeumban
végzik, meg ártatlan albumpoéták, akiket az elérhetetlen irodalom
szerencsétlenekké tett, meg annyi más Valmajourja széles e világnak,
akiket Páris elcsalt a csendes provencei faluból, ahol boldogan
furulyáltak maguknak.
A nők.
Délután a margitszigeti sétányon nekem esett egy bohó fiatalember, alig
tíz esztendővel idősebb mint én. Szalmakalapja hátracsúszott volt a
fején, arcvonásai belső felindulástól tettek vallomást, lázasan
szorította meg a jobbkezemet.
– Szervusz – mondom – hogy vagy?
– Meg kell őrülni, barátom! – üdvözölt ismerősöm, még erősebben
szorította meg fogságba került jobbomat és mert elég bágyadtan néztem
rá, még egyszer felharsant: Meg kell őrülni! Őőőőőőrülni, mondta, s a
szemét szenvedélyesen lehúnyta hozzá, mint a kakas mikor kukorékol.
– Ugyan! – színleltem érdeklődést.
– Nem bírom tovább, barátom, el kell szalandom ebből a városból.
Elviselhetetlen, mi van itt nyáron!
– Mi van itt nyáron? – visszhangoztam.
– Nők, nők, a nőőőők – zengte és visszahúnyta a szemét.
– Nők? – unatkoztam.
– Fel vagyok dulva, meg vagyok vadulva, borzasztó. Ezek a nők ezekben a
fehér ruhákban. Nem látok mást Pesten, csak nőket és ezeket a fehér
ruhákat, ami rosszabb mintha semmi se volna rajtuk. Asszonyok, lányok és
leánykák, mindenütt, az utcán, meg a kávéházban, meg a Dunaparton, meg a
szigeten, meg az állatkertben, meg a ligetben, meg a Hüvösvölgyben, meg
a Svábhegyen, ahova megyek, ahol járok, előttem és a hátam mögött, meg
jobbról, meg balról ezek a fehérruhás nők.
– Hát aztán – nyomtam el ásításomat.
– Nem tudok dolgozni, nem tudok ujságot olvasni, nem tudok gondolkozni,
nem alszom, nincs türelmem enni, nem tudok nyugodtan ülni a borbélynál
se, barátom, meg kell bolondulni. Olyanok ezek a nők itt Pesten, mint az
áradás, egy millió nő hullámzik körülöttem, egy millió test fehérben, a
ruhájuk, a kalapjuk, a cipőjük, a harisnyájuk, minden fehér. Őrület!
Őrület!
– Őrület – vígasztaltam.
– Nézz ide, nézz – sziszegte és oldalba taszított. Négy nő ment el
előttünk, tizenhárom és negyven között. Ismerősöm belémkapaszkodott, míg
elsétáltak.
– Fogj meg kérlek, mert utánuk ugrok és beléjük harapok. Megnézted őket?
Láttad őket? Láttad a karjukat a bluz alatt? És a vállakat? és a
hónaljuk körül a félköralakú vászonvédőt? És a mellükön az ing rózsaszín
szalagját? És a fehér harisnyát, amiben rózsaszínű a lábuk? Hisz ez
lázítás, ezt nem lehet kibírni. Jaj! Tyaj! Gyaj!
– Nincs szerelmed? – sóhajtottam.
– Szerelem? – tiltakozott, mint akinek egy álmot akarnak elmesélni.
– Hát barátnőd, vagy szeretőd, vagy viszonyod? – alkudtam.
Ismerősöm fogcsikorgatva nézett egy újabb női csoportot.
– Hát mért nem kezdesz ki valamelyik nővel? – gyógyítottam.
– Kivel? Melyikkel? – mérgeskedett, mialatt a nőkről átkapcsolta rám
vágybaborult szemeit. Minden lépésnél másikat látok, minden pillanatban
másik ingerel, csábít, vadít, körülözönlenek, mintha valami tengeri
fürdőn lennék, vagy bálon, vagy egy óriási háremben, nem városban. Mit
csináljak, szédülök, barátom, nem tudom megkülönböztetni őket, nem érek
rá érdeklődni egy iránt, csak a nőt érzem magam körül, névtelen, édes és
forró tömegét ezeknek a fehér testeknek. Szédülök. Nem emberi állapot
ez.
– Nem – mondtam fáradtan.
– Nézz oda, nééé zzoda, néééjj – hörögte ismerősöm és bucsú nélkül
eltámolygott. A katonazene kéjesen zúgott és csilingelt valamit,
ismerősöm a szigeti kávéház felé imbolygott, aztán átszenvedett a széles
parti sétányra, ahol előre-hátra mozogtak a fehérruhás nők. Ismerősöm
beúszott a fehér nők közé, akik összecsapódtak mögötte, mint a tenger
hullámai.
Eugénia és Emilia.
A nyári éjszakában való utazgatásom közben egyszer bementem arra a tarka
és bohó területre, ahol a városi emberek a napi kűzdelem után elkésett
gyerekjátékaikat szokták űzni, variété, lovarda, tánchelyiség, amerikai
hullámvasút, forgó kerék, mozi, abessziniai falu, csingilingi-csárda s
olcsó nyereménysátrak között. Sétálgatván a mindenfelől repkedő
csilingelés, kacaj, kurjongatás közt, a piros, zöld, lila villanyok s
bágyadt lampionok füzérei alatt, az életöröm e cifra forgatagában,
tétova lépéseim megállottak egy dísztelen, nagy deszkaház előtt,
amelyből az ajtó gyanánt alkalmazott és belülről egy kéztől összefogott
két vászonfirhangon keresztül valami gyengéd, tiszta s andalító
messziségből hangzó, gyönge zongoraszótól kísért gyermekének
hallatszott. A két vászonfüggönyön, elül-hátul felkiáltó jelektől
támogatva, ilyen mondatokat olvastam:!! Huszonöt elsőrangú női szépség!!
– !! Ének és Tánc produkciók!! – !! Belépődíj nincs!! – !! Kezdete
éjfélkor!! – !! Műsor ára negyven fillér!! – !! Reggelig nyitva!! A
deszkaház homlokán nagy és kacér formájú betűkkel pingálták ki: »Első
Magyar Női Dalcsarnok« A szavak kezdőbetűit zölddel mázolták. Beléptem,
a függöny mögött maga a Dalcsarnok igazgatója üdvözölt, aki arra az
időre, míg a negyvenfilléres programmot megvettem tőle, eleresztette a
függönyt, azután megint szigorúan összefogta, mert egy kíváncsi házaspár
már megállott kinn és bebámészkodott. Leültem a függöny mellé, a
sarokba. A dalcsarnok deszkafalai belül szürkére voltak festve, a
szegény falakat itt-ott a magyar pezsgőgyárak mámoros reklámtáblái
diszítették. A dalcsarnok másik végében dobogó volt, előtte zongora, a
zongoránál egy kis öreg ember dolgozott. A dobogón épp akkor kezdte két
kis leány a számát. Az egyik tengerésznek volt öltözve, s egy kis
pálcikát tartott a kezében. A másik gyenge termetére elfakult fényű
sanszonett-kosztüm nehezedett. Vékony lábacskáinak még semmi női formája
nem volt. Mind a ketten kivágott félcipőt viseltek, amelynek nem volt
sarka, akárcsak a cirkuszi akrobaták meg az öreg főpincérek cipőinek.
Mind a ketten szőkék voltak, orcáikon nem volt festék. Egyszerre kezdték
énekelni:
Mi sok országot bejártunk,
Már mindenütt voltunk
És sok mindenféle táncot
Elsajátítottunk.
A zongoristára néztek, elváltak és kétfelől körüllibbenték a dobogót,
visszafutottak, s nevető, csengő gyermekhangjukon szaporán rákezdték a
második strófát:
Nemrégiből jöttünk Bécsből,
Töltöttünk szép időt,
Ott tanultunk egy finom túrt,
Egy bécsi keringőt.
A zongorista egy régi Strauss-valcerbe kapott, a leánykák összefogóztak
s körülkeringték a dobogót egyszer, aztán megint jött az ének:
Angolhonban is voltunk
Egy rövid ideig,
Az angol táncot is eljárjuk,
Ha éppen úgy tetszik.
Megfogták egymás kezét s kék tekintetüket a nyers deszkatetőre emelve,
egy félpercig dzsiggelni próbáltak. A végén elnevették magukat, s
komolytalan sietséggel fújták tovább naiv zenéjű versüket:
Spanyolország szép ország,
Népe igen tüzes,
A spanyol táncot megnézni
Valóban érdekes.
A zongorista feldobott a dobogóra két kasztanyettet, a gyerekek
felkapták s kétfelé ugorva, démoni szigorúságú arccal rázták a karjaikat
s hányták-vetették ártatlanul ügyetlen derekukat. A zongora abbahagyta a
spanyol tánc forgószelét, a leánykák eldobták a kasztanyettet, s
kipirult orcával, frissen lihegve folytatták a kántálást:
Oroszországban is jártunk,
Péterváron lent,
Az orosz táncot megtanulni
Kissé nehezen ment.
Nehezen ment, nagyon nehezen ment, a zongora valami balalajka-dallamot
vert, a két gyerek leguggolt, kezüket csípőjükre tették s rugdosták
maguk alól előre a lábukat. Egy félperc, a kis táncosnőknek épp elég
volt, megint a strófát kezdik hadarni:
Ámde az összes tánc között,
Oh ez egészen más,
Mégis legszebb minékünk
Egy ropogós csárdás.
Nagyot sikítottak, magyarosan s egypár taktusnyi csárdást táncoltak.
Aztán előrefutottak, meghajoltak cirkuszi korrektséggel, visszafutottak
s leszaladtak a dobogó háta mögött a lépcsőn. A direktor tapsolt, a
két-három pincér tapsolt, meg egy pár művésznő is tapsolt, akik már lenn
ültek az asztaloknál. Én is tapsoltam, más nem tapsolt, mert több
közönség nem is volt a dalcsarnokban. A dobogó mellett egy fiatal szőke
rendőrtiszt ült, egy üveg sörrel beszélgetett, ő nem tapsolt. A dobogóra
egy kövér, fiúsra nyírt fejű énekesnő jött fel, a két kis lány pedig
szalvétával letakart tányérral felém igyekezett. Lihegtek, egy kicsit
izzadt volt a homlokuk, a tengerész nyújtotta a tányért és így szólt:
– Egy kis púderpénzt kérünk.
Kaptak pénzt, el akartak menni.
– Hogy hívnak te kis bárány? – kérdem a tengerészt.
– Emilia.
– Milyen Emilia?
– Antoni. – Ez az igazi neved?
– Hát mi lenne?
A sanszonetthez fordulok:
– Hát téged, kedves?
– Eugénia.
– Milyen Eugénia?
– Antoni, na.
– Testvérek vagytok?
– Nővérek. Antoni-duo. Hozasson egy limonádét.
Emilia gyorsan csatlakozik.
– Nekem is egyet, jó?
– Jó, jó. Pincér. Két limonádét. Üljetek le. Hány éves vagy, Eugénia?
– Tizennégy leszek. Emilia tizenöt mult. Maga csak feketét iszik?
– Mondjátok csak… ki írta azt a verset, amit énekeltektek?
Emilia felel:
– A nővérünk, aki meghalt. Nem olvasta maga Antoni Micit, tavaly aki
öngyilkos lett Varsóban egy artista végett…