csillog végig a világon, azé a hárommillió frankos gyöngysoré, amelyet
Franciaországban valahol elloptak. A kábító nyakék, amelynek valamelyik
elérhetetlen hölgy márvány decolletage-a fölött kellene trónolni, most a
tolvaj dohos szalmazsákjában szenved, vagy nem is szenved talán,
meglehet, hogy az igazgyöngy közömbös a hely iránt, ahol élnie kell, az
sem lehetetlen, hogy a nemes, álmatag, szinte szenvedő fényű gyöngy
jobban érzi magát egy szalmazsák sötét rejtekében, mint a nagyopera első
földszinti páholyában, a csillár sugarainak hideg hódolatában, a
szemközt ülő gyémánt inggombok sugarainak szívtelen hízelgésében, s az
irígység sugarainak mindenfelől lövellő gonoszságában és fájdalmában. A
gyöngysor a tolvaj rejtekhelyén tán méla fölénnyel mosolyog, mikor most
a hiú világra gondol, amely őt elvesztette s oly nagy furfanggal
keresgéli s annyi ijedelemmel, kárörömmel, hűhóval és viccekkel
emlegeti.
Istenem… hadd meséljek el egy emléket tétova ifjú utazásaimból. Egy szép
télen Moszkvában voltam, a fehér Moszkvában, Oroszország szent
városában, ahol a sok arany templom mellett egy skating-rink is van.
Egyszer délután e skating-rink karzatán szürcsöltem magamban a piros
teát s néztem a fénylő beton lapályán keringő párokat, s a tarka
zenészek játékát hallgattam volna, de a gyenge románcot lehurrogta a
görkorcsolyázók zaja. Moszkva semmittevő aranyifjúsága tolongott a
skating-rinken, a magas üvegtető borulata alatt, a sok színes ablak
furcsa homályában, karcsú uniformisok, diákdíszruhák s
gavallér-jaquette-ek kígyóztak össze-vissza a félvilági nők változatosan
öltözött kecses alakjai mellett, körül, után és elől. Nem tudom itt
megmagyarázni, kedves olvasóm, de ebben az állva uszó
görkorcsolya-forgatagban, a ruhákban és a néma arcokban, a gurulás
monoton zörgésében, a tarka zenészek alámerült románcában, a színes
üvegek alkonyi fényében elrémülve, valami ájultan kóválygó
boldogtalanságot láttam, valami pokolt éreztem. Egyszer csak csúf sikoly
repült fel, egy fekete bársonyruhás delnő elesett, visítozva integetett
fektében a zenészek felé, aztán hason csúszva jajgatott, nyávogott, a
két karjával mintha úszni akart volna, s meg-megragadta a mellette
elzúgó bokákat. A fekete delnő nyakán elszakadt a gyöngysor, s a
gyöngyszemek szétszaladtak a földön.
A zene megállott, a görkorcsolyák lassultak, pincérek futkostak, a delnő
a betonon csúszkált, sikoltozott, oroszul, majd olaszul őrjöngött, az
aranyifjúság, nők, pincérek lehajolgattak, keresgéltek. A delnő elájult,
fölemelték, felhozták a karzatra, a finom cipőin a négykerekű
görkorcsolya lógott. Eközben valaki elmesélte nekem, hogy a delnő egész
vagyona a gyöngynyakék, kétszázezer rubelért vette neki egy imádója, aki
pár nap mulva agyonlőtte magát. A delnő olasz származású, cirkuszi
lovarnő volt s a félvilágban mindenki irígyli a kétszázezer rubeles
gyöngyért, amely mindig a nyakán volt. A delnő magához tért, megint
leszaladt, sikoltozott, sírt, vicsorgatta a fogait, a fejéhez kapkodott,
jobbra-balra futkosott a keresgélők közt, féltékeny dühvel ment neki
egy-egy embernek, nőnek, frizurája leszakadt, olyan volt, mint az őrült
s eltorzult arca végtelenül csúnya és szánalmas az emlékezetemben.