megint baj van a munkásokkal. Ötezer munkást kizártak, az ilyesmit
krimicsaunak hívják s ez a szó oly siváran s ijesztően hangzik, mint a
fogcsikorgatás. Ötezer munkás van most együtt gyárudvaron, utcán,
szegényes vendéglőben, munkában elbódult karjaik gyámoltalanul lógnak
lefelé, vagy nyugtalanul hadonásznak. És mind az ötezer ember, aki a
hallgatáshoz nevelődött, most mindig beszél. És mind az ötezer fejben az
agyvelő, amelyet a figyelem és fáradság dajkált két emlőjén, most a
gépek zúgásától cserbenhagyva, ráér össze-vissza gondolkozni. Ötezer
ember, aki a képzelt falanszter világában él, a gyárban. Ez az ötezer
ember vasmunkás, vasból vasat csinálnak, e nemtelennek osztályozott fém
körül éli napjait, s a puritán s impozáns vasat komplikált erővé s nemes
formákba varázsolja. A vaspor munka közben beszállja őket, mint valami
fekete havazás, kék munkásöltönyüket, fehér homlokukat s barna kezeiket,
s ők maguk is olyanok lesznek, mint a vas. Óriási mérges gépek körül
tesznek-vesznek nyugodtan, ezeknek a gépeknek nagy kerekei vannak, az
egyik nagy kerék szíjjal öleli magához a másik nagy kereket, kazánjaik,
hő- és vízmérő-órák vannak rajtok és szelepek, amelyek gőzt füttyentenek
fölfelé. Olyanok ezek a nagy gépek a gépteremben, mint a pályaudvaron a
mozdonyok, csakhogy soha el nem indulnak, örökké egy helyben zihálnak és
készülődnek. Most hallgatnak, hidegek és mozdulatlanok s meg lehet
olvasni nagy kerekeik görbített küllőit, amelyek forgás közben árnyékká
halványulnak össze.
Ötezer munkás gyűlt össze fekete ruhában a Ganz-gyári krimicsau miatt.
Különös, mikor így sztrájk vagy kizárás van a Ganz-gyárban, s a munkások
összezúdulnak, mintha nehéz felhő ömlene felénk, vagy sötét köd
ereszkedne a főváros fölé, s valami primitív fekete zene hallatszanék
távolról, ami valószínütlen, de rémítő fenyegetést emleget. Soha nem
szabadulok egy gyerekkorban látott kép hangulata alól. A nagyvásáron egy
hatalmas panoráma vászonfalára volt mázolva egy kép, Isten tudja,
micsoda eseményt akart ábrázolni, rengeteg egyforma sötétruhás férfi
dűlt rajta előre, mint a jégesőtől vert búzatábla, démoni módon
elrajzolt durva füleik voltak, mint a díjbirkozóknak s ki volt festve a
szemük fejérje és vörös karika is volt a szemükben. Jobbkezükben mind
revolvert nyujtottak előre. A sok feketeruhás alakkal szemben francia
vagy spanyol katonák állottak és puskáik csövéből láng és felhő szállott
a tömeg felé. Egypár cifra katona és fekete férfi a földön feküdt s a
testükből vörös festék folyt ki a kép vásznára.
Mit jelent vajjon Budapest életében, amit az újságokban olvasni a megint
felmorajló Ganz-gyárról, ötezer munkásról, akik most nem dolgoznak,
rosszkedvüek, indulatosak és a város felé fordulnak tekintetükkel?
A kávéházban a sakkozók a sakktábla fölé görnyedve ráncolják a
homlokukat, a börzén veszekednek, a színházban próbálnak, az iskolákban
a leckét magyarázzák, az udvarló a mellékutcán sétál, nézegeti az
óráját, mert a nagysám késik, a Ritz ünnepélyes saroktermében a tangó
húzódik az urak és a hölgyek tagjain. Mért van az újságban a krimicsau?
Nyugtalanítja az ilyesmi a világot? Vagy mindegy? Mégis, miért van benne
az újságban? No, ne töprengjünk rajta, holnapután megint nem lesz benne
az újságban a Ganz-gyár, a krimicsau, meg az ötezer munkás és megint nem
kell, hogy ezek a dolgok az eszünkbe jussanak.
A kávéház fülkéjébe,
ahol a párisi illusztrált lapokba csüggedve ültem, egy halvány, poros,
vékony gyermeki kéz egy kis köteg levendulát nyujtott be. »Levendula«,
mondta egy szegény kis hang, olyan fakón és gyöngén, mintha a víz másik
partjáról jönne. »Tessék szép levendula, négy krajcár«, bővítette a kis
lány az ajánlást, elém tartotta a sovány csokorba kötött csendes
virágfüvet, én rajta felejtettem a szememet a levendulán, néztem, mintha
nem érteném azt a virágzásában is oly bágyadt, szegénysorsú és finom
növényt és elmém megakadt a levendula nevén. Levendula. Rég hallottam és
rég láttam leírva ezt a szót, most oly különös volt, hogy ez a szó van
és hogy ilyen. Van az ember így néha, akármilyen közönséges szóval.
Egyszer csak eszembe jut: gyertya. Gyertya, gyertya, mondom és elkezdek
csodálkozni. Miért éppen gyertyának híjják a gyertyát? Mi az, gyertya?
Mikor és hogy került ez a hét betű így egymás mellé? Ha nem volna meg ez
a név, hogy hínám azt a karcsú fehér testet. amelynek madzag a lelke és
sárga lángjával világít vagy inkább csak világított a sötétben az
embereknek?
Gyertya… gyertya… addig mondogatja az ember, míg végre nem tudja, mit
jelent. Igy voltam az este a levendulával, ezzel a gyöngéd, hárfahangú
magyar szóval, amely oly régi beszélyekből, dalokból s napokból
andalodik vissza. Levendula, mondtam hang nélkül a kis leány után, úgy
látszik, ajkaimnak jól esett ezt a bájos szót megcirógatni, halkan
megcsókolni, aztán minden ok és értelem nélkül eltünődtem a véletlen
betük gyöngéd láncán, amelyekből a levendula neve kötődött. Van egy kor,
amelyre a levendula illatával szoktak emlékeztetni bennünket, amikor ez
az érzékeny nevű, mély illatú szerény növény a naftalin szerepét
játszotta. Levendula. Mit érezzek most? Emlékezetemből mint valami
fáradt betegágyból kis vidéki házak kelnek föl, amelyekben csöndes élet
folyik a nagyvilág részvéte nélkül, ennek az életnek eseménye a
gőzcséplőgép, amelyet nyáron nagy hűhóval végigvontatnak a falun, meg a
veszett kutya, akit a sintér az utcán hurokra kerített. Gyöngyházzal
kirakott tűpárna, sápadt tükör, hervadt fényképek, elszegényedett kék
album virágrajzokkal s dagályos ártatlan versekkel. Nini, én itt
hallgatok és tünődöm, pedig a kis leány keresni akar. Már únja szegény
tartani a levendulát, a keze lemondóan ereszkedik.
– Tedd le, kis leány. Mennyi az ára?
– Négy krajcár.
Sikerült a levendulát egy hatosra lealkudni. A kis leány balkarján
viaszkosvászon-táska, teli levendulával. A kis lány, lehet tíz
esztendős, olyan vékony, mint egy szál levendula.
– Hogy hínak?
– Margit.
Kancsal a kis leány, egyik kékes szeme rám néz, a másik oldalt,
messzire, talán egy más élet felé… ez a tekintet, meg a hang, meg a
szőkétlen szőke haj azokat a gyermekkori barátnőimet juttatják az
eszembe, akik leánykorukban haltak meg. Bocsánatot kérek, amiért
zavartam Önöket.
Ƨ
Egy mellékutcán kellett ma keresztülmennem, s valami pincebolt előtt
ellépve, szórakozott szemem megakadt a falra mázolt betükön. A sötét
pinceajtó fölött ez a nem nagyon meglepő felirás volt: