Fa és szén. Mind a két nagy es betüt, amelyekre a boltosnak szüksége
volt, fonákul írták. Egy fél percig ott állottam és tünődésemmel
végigöleltem a szegény, primitív fekete betüket a falon, amelyek a
boltos hiú neve nélkül, alázattal csak annyit mondanak, hogy fa és szén.
És néztem a két nagy gólyanyak Ƨ-et, nem tudom, mit bámultam el rajtuk
éppen máma, hiszen nem újság, ezer meg ezer kis pincebolt falára ki van
írva: fa és szén és majdnem mindegyiken így fonákul írták az Ƨ-et. És
éppen ma meredtem így rá, mint valami csudájára az életnek. Ilyen furcsa
az ember, a felhőkkel is így járok sokszor. Mióta az eszemet tudom,
mindig felhőkkel van az ég telirajzolva s én lenn, mérhetetlen mélyen a
felhők alatt járkálok és a saját csekély életemen töprengek. Olykor
aztán feltéved a tekintetem az égre s borzasztóan elcsudálkozom a
felhőkön. Leginkább alkonyatkor lep meg ez a felhő-szerelem, megállok
sétaközben, vagy lekönyökölök az ablakba s kimondhatatlan megrendüléssel
nézek nyugat felé, a lemondó nap körül hullámzó színtengerbe, a lelkem
hangos sírásra csábítgat, s azt hiszem, meg kell bolondulnom a
gyönyörűségtől és a fájdalomtól a felhők érthetetlen szépsége alatt.
Ilyenkor úgy érzem, hogy minden ember kinn áll az utcán, felnyujtott
nyakkal és áhítatos csöndben a felhőket bámulja.
Igen. A világ apró-cseprő dolgain is megakad az ember szeme, hiszen
minden apróságban és cseprőségben az emberek élete és lelke tünedezik.
FA ÉƧ ƧZÉN. Nem furcsa, hogy az Ƨ-et fonákul írják, mikor a többi betüt
rendesen tudják írni? Emlékezetem vásznán megjelennek más ilyen
felírások is. Hányszor láttam: