botlott a szemem, amerre csak jártam a fővárosban. Utcán, vendéglőben,
cukrászdában, autón, kocsin s a Margitsziget virányai közt sétálgatni
láttam csapatosan és párjával ez idegen arcú, nyári ruhás, különös koros
hölgyeket, akik életük borulatán a nagyvilág minden részéből idezónáztak
üdvözölni egymást s ünnepelni valami közös elvet, vagy eszmét, vagy
célt, vagy minek híjják. A legtöbbet együtt az Operában láttam vasárnap
este, amikor tiszteletükre díszelőadást rendeztek. A »Szöktetés a
szerályból« című daljátékot mutatták meg a suffragetteknek, ó Istenem.
Egész este az ifjú szerelemről zenélt nekik Mozart Amadeusz, az
elválasztott kis szívek fájdalmát sírta édesen, s az egyesülés végtelen
örömét trillázta. A színpadon meg gyümölcsök és rózsák ragyogtak a
Szelim pasa kertjében, hajporos, térdnadrágos szép fiatal lovag
epekedett, csókolózott a szerelmes rabnővel, meg holdfény fehérlett a
romantikus égben, gitár pengett s létrán szöktették a magos ablakból az
elzárt kedvest, és virágos csónakon, zengedező dallal, ölelkezve
távolodnak a párok valahová messze, a boldogság opál szigete felé.
Ott ültem a nézőtéren, a szerelem felé sóhajtva, s ott ültek a nézőtéren
a suffragette-ek, akiknek a Mozart-operát játszották, s a szívük a női
szavazati jog után áhítozott. Oh nem, attól féltem, hogy ha a függöny
lemegy s a nézőtéren világosságot csinál a csillár, csupa kisírt szemet
fogok megpillantani, e furcsa, magányos, jelvényekkel felcifrázott
hölgyek egymásra borulnak a páholyokban, meg a földszinten és hangosan
fognak zokogni. Nem tapasztaltam semmi effélét, az idős hölgyek vígan
diskuráltak, sétálgattak derült estélyi ruhájukban a büffé frisseségei
felé.
Soknak közöttük rövidre van nyírva a haja. Micsoda kimondhatatlan
különösség van ezekben a rövid hajat hordó nőkben… eszembe jut
gyermekkoromból kis városunk egy különc öreg kisasszonya, akinek ilyen
kurta haja volt, aki száraz és halvány nő volt, magában lakott egy nagy
cserepes házban, a zsalugátereit nappal is becsukta s a kertjébe se
lehetett belátni, mert magas kőfal vette körül, a kőfal tetején még
szegek is meredeztek. Csak estefelé lehetett látni, akkor fekete
ruhában, pálcával a kezében végigsétált egyszer az utcán. Mi
baja-bánatja lehetett e kurtahajú régi nőnek s mi véleménye lehetett a
világról? És ezek a kurtahajú idősödő nők, akiket e héten láttam? Mit
akarnak? Választójogot a nőknek? (Minálunk még a férfiakéról van szó.)
És örülnének, ha most rögtön megkapnák a női választójogot? Nem, akkor
kétségbeesnének, akkor vége lenne életük lázának, mulatságának, egész
értelmének. Se férfi, se gyerek, se öleb nincsen, nagyon kell a
feminizmus, s mindaz a vita, harc, büntetés és vicc, ami vele jár. És ha
két ilyen rövidhajú művelt s fenkölt nő a fák között sétál és leülnek
egy padra beszélgetni, mit mondanak egymásnak? Megkérdi-e egyik a
másikat, mi történt a szívével ezen a világon?
Anzikszkártya.
A fiumei mólón állok, annak is a legvégén, hátam mögött hazám, előttem a
tenger, lábamnál két bőrönd, mint két hű vadászkutya. Jobbkézfelől egy
oceáni gőzös rostokol, de füstölög, nemsokára elindul, mindjárt
beszállok magam is, csak egy kicsit körülnézek még, szeretek így a
kikötőben állani és bámészkodni. Sajátságos kis hely ez a hosszúkás móló
Fiuméban, egy ugródeszka Magyarországból a végtelenbe. Hogy el van
fojtva köröskörül a világtól ez a mi hazánk, milyen árnyékkal ölelik
körül a magas és nyomasztó hegységek, itt ezen a kis mólón tudunk csak
átlélekzeni a világba, itt sóhajt fel kábult nosztalgiánk, itt dereng
szemünkbe és zendül fülünkbe az örök tenger, amely az ölében tartja a
szépséges világokat. Itt sirályok repkednek már, fürgén, idegesen, a
távol tenger szép fehér ügynökei, a móló kövén vastag kötelek és láncok
hevernek, matróznép jön-megy, a víz közönyével száraz arcán, a móló
körül ladikok, motorosok, halászbárkák hintálnak, fekete kereskedelmi
gőzösök lustálkodnak, a könnyű kék Quarnerón távol karcsú fehér vitorlák
ragyognak, mint egy-egy tiszta lúdtoll kék tintába mártva, amilyennel
nagyapáink a szerelmes levelet írták. Jobbfelől egy félórai ábrándnyira
sárgállik és krémlik Abbázia, a budapesti nagykörút álmainak és kéjeinek
tartománya.
A fülembe cseng ez az Abbázia, ez elandalodott édes szó Budapest ajkán
és képzeletem fátylán visszatűnik az életörömnek az a panorámája, ami
Abbázia csengése mögött szendereg. Az ünnepélyes villák, penziók és
hotelek az ő szép német neveikkel, a Délszakról átplántált flóra közé
bűvölve, a tengerészsapkák és fehér cipők mámora, a Kurkapelle délutáni
potpourrija körül való andalgás, a strand kávéházai előtt való önfeledt,
végtelen kalábriász s ah, most már a nagyvilági cercle, s az előkelő
francia croupier-k, Páris hűtlen gavallérjai. Voltam Abbáziában, vagy
két napig voltam, ifjú voltam és mint mondani szokás, bohó és
tapasztaltabb cimborák regéi nyomán azt vártam, hogy ha megállok a
sétányon, a szerelem után lihegő hölgyek lassót dobnak a nyakamba, úgy
vonszolnak illatos boudoirjukba. Megállottam, vártam, de nem történt
semmi, meleg volt s a fehér hölgyek, a telt és bágyadt pillangók
ellibbentek mellettem… talán nekem kellett volna kezdeni? Mindegy,
elmult és az egész életnél csak az a fontos, hogy elmuljon. Indul a nagy
hajó, kedves olvasó, fogadd zsebkendőlobogtatásomat.
* *
Pannonia a neve annak a Cunard-féle lélekvesztőnek, amelynek pazar
writing-roomjában e szegény soraimat húzom a papiroson. Pannoniának
híjják a hajót, csakugyan: Pannonia van rajta, valami ezerötszáz magyar
lelket usztat most Amerika felé. Harmadik napja megyünk, a halovány
dalmát partok is elmaradtak már, ég, víz, hajó, bágyadt hajózene az első
osztályon, a fedélzeten fekvőszékekben olvasgató missek, gnädige Frauk,
nagyságos asszonyomok, síp, kürt, harang, Egy úr, aki szegény, velem
azonos, a fehér korláton könyököl, az úr alatt a harmadik osztály óriási
hátulsó fedélzete, azon bekerítve Magyarország. Parasztemberek,
parasztasszonyok, leányok, gyerekek, itt-ott tótok, olájok, horvátok,
szerbek… az én hazám uszik itt a tengeren, kicsinyítve, kivonatolva,
olyan mint egy vigéc mintatáskája, mint egy csoportkép, amelyet a népek
kiállítására visznek, vagy talán egy cifra, siralmas deputáció, amelyet
Magyarország küld messzi, messzire, tán egyenesen a jó Isten elébe. Ez
hát itt a kivándorlás, amiről annyi szépet meg csúnyát hallottam.
A kivándorlók fedélzete, mint egy álombeli piac, a kék tenger közepén.
Az emberek álldogálnak hátratett kezekkel, pipálnak, bámészkodnak, meg
üldögélnek ládán, kötélcsomókon, padlón. Beszélgetnek, hallgatnak. Amott
kártyáznak. Emitt egy valami régi újságból olvas, figyelik. Köteleken
szárasztani kiakasztott ruhák lengenek. A korlátra dűlt leányok,
asszonyok, a kik a vizet nézik, mintha maguk is lecsüngő tarka cihák
lennének. Szerb legények kólót táncolnak, a kör közepén egy ember
furulyáz. Egy magyar ember nehéz gesztusokkal tapogatja egy fehércseléd
vállát, derekát, szoknyáját. Kenderhajú kis leányok ülnek körben a
padlón, egy dalocskát nyávognak, a melódiáról megismerem:
Amoda jön egy madárka,
Szárnya hosszat integet…
Egy menyecske zsoltárból imádkozik, ülve egy lépcsőn. Mezitlábas fiuk
versenyt másznak az árbocköteleken. Egy szakállas, sportsapkás zsidó
ember egy árbochoz támaszkodik, keresztbe font karokkal, maga elé néz.
Egy legény kis bádogtükörből a bajuszát macerálja. Egy asszony a földön,
szétterpesztett lábbal, a fia fejében kereskedik, emlőjébe egy csecsemő
csimpaszkodik. A látcsövet a szememhez emelem, segítek az anya ujjainak
a fiú fésületlen hajában kutatni… ah, megvan! Egy függő mentőcsónak
árnyékában egy sor tót alszik. Egy kis szabad helyen két furcsa nő
sétálgat, mint két elfakult paradicsommadár, panaszosan és koketten,
Manon Lescaut hajója jut eszembe róluk, amelyen hajdan a ledéreket
száműzték Amerikába. Egyik lila napernyőt forgat. Egy cigány csavarog a
nép közt, zölddé sápadt keménykalapban, muzsika a hóna alatt, odanyul,
meg-megpengeti a hurt, senki se muzsikáltat. Két fiú birkózik,
neki-nekiesnek a körülálló bámészoknak. Egy öreg paraszt zsemlét eszik
bicskával, nagyon kímélve a falatokat. Most összekaptak valamin egy
páran a korlát mellett, egy steward szigoruan lépeget feléjük…
Mit nézzek, mit kapkodjak fel ebből a nyugtalan bolyból, ebből a
tekergőző zsivajból, ebből a kis világból, amely a végtelen, tiszta
tengeren, az ég alatt itt előttem vonaglik lenn, tele ronggyal,
játékkal, bánattal, dallal, nyomorúsággal, gonddal, szerelemmel,
piszokkal. Melyik arcot vizsgáljam meg látcsövemmel, melyik embert
szólítsam meg élete felől, melyiket sajnáljam legjobban… irígyelni
mindet egyformán irígyelem, mert teljes húsz napig, míg a hajókerék
kortyonként elfogyasztja a vizet Amerikáig, azt hiszik, hogy boldogok
lesznek.
(Patras kikötő előtt.)
* *
Este van, a hajó halk zúgással vonul a tengeren, köröskörül a csillagos
ég, az ember beleandalogja magát abba az érzésbe, hogy a hajó az égben
megy előre. A hajózenekar, amely reménytelen, lerongyolt arcú férfiakból
áll, egy Crémieux-valcert játszik az elsőosztályú fedélzeten, egy
kellemes semmit, egy édes ürességet. Messziről, a hajó orráról viszont
el-elmerülő citerát és bánatos férfiéneket hallok. Önkéntes
számkivetésbe megyek, az első osztályról a kivándorlók elülső
fedélzetére szállok le. Micsoda kép, Istenem! Népek, nemzetek
összecsődülve a csillagok alatt. Törökök, görögök, bolgárok, oroszok,
lengyelek, csapatjai üldögélnek és hevernek a hűs estén a fedélzeten. A
legtöbb az orosz. (Ezer esztendő előtt váltak el a magyaroktól, ezer
esztendő mulva összekerültek a hajón, az oroszok itt elől, a magyarok a
hajó farában, mennek Amerikába.)
A fedélzeten egy nagy halom burgonya, föléje ponyvát feszítenek ki, a
krumpli oltalmára. Ez alatt a ponyva alatt hever a legtöbb ember, a
krumplin. Az emberek is olyan sűrűn vannak, oly olcsók és névtelenek,
mint a krumpli, amin heverésznek. Óh, ha író volnék, hogy le tudjam
írni, amit most látok, vagy legalább festő, hogy lefesthetném. Az
emberek mindenütt pipálnak, cigarettáznak, a cigaretták úgy hunyorgatnak
itt lenn, mint odafenn a csillagok. Egy török ember citerázik és gajdol
a ponyva alatt, körülhasalják a többi törökök, az egyéb nemzetek
körülácsorogják, hallgatják. Egy kis tisztást hagytak egy gyönyörű,
rongyos török fiúnak, aki a muzsikára táncol. A két kezét a fejére
kulcsolja, körbe sétál, keményeket dobbant, aztán megáll, a derekát
lassan csavargatja, a fejét leereszti és lesüti a szemét. A kéjnek és a
férfiui szeméremnek a tánca ez.
Némán nézik az emberek. A török citerás, akinek arca és hangja oly
egyformán szép, fáradt és barna, elhalkítja monoton danáját, mert a
ponyva túlsó sarkán az oroszok zendültek fel. Hegedün játszik egy
keménykalapos, de vörösinges, öves és csizmás muszka, a széles sipkájú,
szegletes arcú, kékszemű muzsikok karban énekelik a végtelen egyszerű és
végtelen bánatos románcot. (Nappal ugyanaz a hegedűs féktelen
temperamentummal rángatja a víg nótákat s a muzsikok fiatalja víg
kurjongatással térdeli az orosz táncot.) Akik a törököt hallgatták,
egymásután átfordulnak ide, gyermeki nyitott szájjal figyelnek. Az egész
fedélzeten alig beszélget valaki. Hosszú az orosz románc, mert mély a
lélek, vége van egyszer mégis a dalnak, utána csend lesz, csak halkan
duruzsolnak a népek és a víz hallatszik lentről, ahogy az óriási hajó
hasítása elől sziszegve futnak kétfelé a hullámok.
Egy nagy kémény tövében körben ülnek a padlón szegény lengyel zsidók,
minden népségtől elvonulva. A csendben ők is felbátorítják lelküket,
énekelni kezdenek. Lecsüggesztett fővel, a két lábukat előrenyújtva
ülnek, a legtöbbnek a keze a nadrágzsebében, egyik, a legfiatalabb, a
nyakát öleli s az égre néz. Neki van a legvékonyabb hangja, kisír a nagy
sírásból. Olyan az ő énekük, mint az eláradt, gyáva és szenvedélyes,
kéjesen gyötrő zokogás. Mit énekelnek ezek az örök kivándorlók, mit
panaszol ez a szennybe és fájdalomba merült fajta? Többen, többen
fordulnak, közelednek feléjük, a lengyel zsidók éneke hangosabb és még
fájóbb lesz. Össze-vissza járok a népek közt, nem győzöm nézni orcáikat,
szemüket, melyekből az állatok jóságát érezem. Milyen jók ezek a szegény
emberek, ezek a népek, akik nem értik egymás nyelvét, s itt mulattatják
egymást. Kinyitják ajkaikat és egymás felé éneklik szenvedő életüket.
(Messina felé.)
Affér.
1.
A kávéházban ül egy társaság. Bejön egy másik társaság. Ebben a
társaságban van egy csinos, fiatal nő. A két társaság szembe ül
egymással. A két társaság nézi egymást. Az egyik társaság pezsgőzik. A
másik társaság sörözik. A sarokban Gácsó Misi lármázik teljes
zenekarával. Az egyik társaságban egy urnak monoklija van. A másik
társaságban egy úr erős ember. Az erős átkiált a másik társaságba:
– Ne fixirozzon!
A monoklis felugrik.
– Kikérem mágámnák!
– Zsidó!
– Zsidó az öregápád!
– Kuss!
– Gyává! Pimász!
Egy gyufatartó repül, a gyufaszálak ijedten szaladnak széjjel a
levegőben. Egy szék borul fel. Egy pofon csattan. Gácsó Misi elhallgat
teljes zenekarával. Két kéz kotorász két tárcában és egy-egy keskeny
kemény fehér papirost húz ki.
2.
– Kérlek, egy szívességet… Egy alak a kávéházban, kérlek szépen. Hölgy
is volt a társaságban. Intézd el, kérlek szépen. Te meg a Frici…
– Kérlek, kérlek.
3.
– Kérlek, egy szívességet… valami pasas a kávéházban. Inzultált, kérlek.
Intézd el, kérlek alássan. Te meg a Gyuri…
– Kérlek, kérlek.
4.
– Nevem Bű. Nevem Bá.
– Üm vagyok. Hüm vagyok.
– Felünk így.
– Felünk úgy.
– Kard?
– Pisztoly.
– Tíz lépés?
– Háromszori golyóváltással. – Itt meg ott.
– Reggel kilenckor.
5.
Az erős meg a monoklis szembeállanak tíz lépésre. Az erős
ferencjózsefben, a monoklis zsaketben. Jobbkezükben hosszú pisztoly.
Lassan emelik felfelé a jobbkezüket. Egy, kettő, három. Piff. Paff.
Mindketten hanyatt esnek.
6.
Jön az öreg Halál, a két testből kiereszti a két lelket, mint a
kalickából a madarat. A két testet a két hóna alá veszi, viszi haza.
7.
A két lélek emelkedik az ég felé, mintha valami lift vinné őket.
Beszélgetni kezdenek:
– Miért fixiroztál?
– Én nem fixiroztalak. A monoklim fixirozott.
– Mért hordtál monoklit?
– Te mért ütöttél meg?
– Én nem ütöttelek meg. Az izmaim csinálták.
– Hogy hínak tégedet? Nem néztem meg a névjegyedet.
– Engem Palinak. Hát tégedet, elfelejtettem.
– Engem meg Antinak.
– Hány éves voltál?
– Huszonnyolc. Hát te?
– Én harminc.
– Mi voltál?
– Mérnök. Hát te?
– Én bankban voltam.
– Hol születtél?
– Szováton.
– Szováton? Én meg Kabán.
– Szovát meg Kaba egymás mellett van.
– Hogy-hogy nem ismertük egymást gyermekkorunkban?
– Tán ismertük is egymást.
– Élnek a szüleid?
– Apám van.
– Nekem az édesanyám él.
8.
A jó Isten:
– Mit cselekedtetek?
Az erős lelke, gyáván:
– Fixirozott…
A monoklis lelke, remegve:
– Inzultált…
A jó Isten:
– Haszontalanok, ezért teremtettelek?