És az első meg az utolsó lap között a Szerelmi Levelezőben a szerelem
egész szimfóniája, a verklinek s húzómuzsikának rikító naiv, s
mondhatatlanul megindító hangjain. Mintha nevetve, sírva, karonfogva,
ölelkezve, csókolózva, polkában forogva, elválva, arcát kezeibe temetve,
boldogan merengve, s haját tépve, egymás karjaiba ájulva, s messziről
kendővel integetve, s egymástól futva, s eltorzult vonásokkal
szédelegve, vonulna el egy álombeli primitív s fantasztikus díszletű
távol színpadon egy tarka szegénységbe öltözött végtelen népség, a
Szerelmi Levelező népe. Milyen meghatóak és csudálatosak ők is,
tanácstalan kis lelkükkel, neveletlen szívükkel, akik ebben az ódon,
olcsó füzetben keresgélik a szavakat végtelen érzéseikhez…
Menet.
Úgy emlékszem, egyszer már próbáltam írni a munkások májusi menetéről…
megint írni szeretnék, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni
kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis, muszáj lehajtani a
fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara
vándorának, aki leborul a közeledő éj, a számum és a végtelenség előtt.
Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szociálisták
májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas
sorokban, rendben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren,
énekelnek, fel-felkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek,
az ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamosok
lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett
betüi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a
zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot egy-egy fehérruhás kis leány
tartja kétfelől. Mulnak a sorok, csoportok, minden csoport valami más
dalt énekel, s messziről és még messzibbről fúvózenekaraik fájdalmas
hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének és végtelen fáradtan és
végtelen reménynyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának
messzi, messzire, a világ végire.
Nézem a táblák felírásait: egymásután jönnek a szabómunkások, akik a
ruhámat csinálták, a kalaposmunkások, akik a kalapomat csinálták, a
cipészmunkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalosmunkások, akik az
ágyamat csinálták… kefekötőmunkások… malommunkások… sütőmunkások…
könyvkötőmunkások… vas- és fémmunkások… egy idegen felírású tábla jön:
Sectione a Romana… textilipari munkások… vegyiipari munkások… délszlávok
szabad szervezete… eszperantistamunkások… nézem a végtelen menetet és
szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy mulnak előlem, mint a
Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka,
a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet.
Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját,
öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a
gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivarszipkáját. Istenem, mit
gondoljak minderről?
Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú
sántít. Sántít és énekel:… szabad lesz a jövő… Egy kis vörös, púpos
ember jön, az is énekel… Egy sor leány jön, fehér bluzban, vörös szalag
a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek… mi dolgozunk,
nagy hasznot hajtunk… Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel:
Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Ez a hang nagyon
elgyöngít, sajnálni kezdem külön ezt a kis fiút is, és minden arcot,
minden alakot külön kezdek sajnálni, azokat is, akik cigarettázva és
nevetgélve mennek a menetben és eszembe jut Kropotkin Péter herceg, aki
a szenvedő millióknak szentelte az életét s az igazságtól sugárzó
szemeivel a homályos és nyirkos börtönökben kellett ülnie.
És mind, akik a világ igaztalansága ellen éltek, mit értek el? Mit
jelent Lassalle, Marx, Bakunin, Tolsztoj az örök nyomorúsággal szemben?
Mit tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és
erőtlenségével? Semmit. Csak megállok és nézem a tűnő sorokat, a
zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket
és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik
távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak
a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi
kapu alá, mert mégsem korrekt dolog úriembernek az utcán könnyezni.