ma és tegnap is gyermeknap volt. A legújabb kor kalendáriumát cifrázza a
gyermeknap, négy vagy öt esztendeje mindössze, hogy az esztendőből
egy-két hétköznap gyermeknappá küzdötte fel magát. Hogy néz ki egy ilyen
gyermeknap, kedves olvasó? Az ég kék, a lomb zöld, az időjárás enyhe,
helyenkint csapadék s a Váci-körúttól az Oktogonig menni egy félórába
kerül, mert minden második lépésnél rám mosolyog egy hölgy, s kellemes
mosolyát kellemetlen zörgés kiséri, ami egy aprópénzzel töltött
perselytől származik, amelyet a mosolygó hölgy rázogat az állam alá. A
keblemben szunnyadó könyörület ijedten serken föl a szigorú zörgetésre,
hamar a zsebembe nyulok és a perselybe dugok egy koronát, abban a
hiszemben, hogy ezzel osztán vége az elhagyott gyermekek szenvedéseinek.
Nem, mondom, két lépés után megint éheznek és fáznak a szegény gyerekek,
mert megint zörög egy jótékony angyal, aki nemcsak mosolyog, hanem már
néhány barátságos szóval bátorít az adakozásra.
A harmadik hölgy már kapacitál, a negyedik szónokol, az ötödik
pajzánkodik, a hatodik utánam szalad, megfogja a frakkomat, a hetedik
gáncsot vet, a nyolcadik pányvát dob a nyakamba, a kilencedik revolvert
szegez rám, Hands off-ot kiált és megmotoz, – az Oktogonon már egy
krajcár nélkül állok e nagy világon. Oh Istenem, nem akar ez panasz
lenni, az elhagyott gyermekek valóban elhagyottak, mert elhagyják őket,
a hölgyek önzetlenül rázzák a nehéz perselyt, én meg, mint felnőtt és el
nem hagyott ember, nem leszek szegényebb nagylelkű adományaimmal. És te
se leszel szegényebb, úgy-e, kedves polgártárs, hát nincs mit haragudni,
sőt szimpátiánkat kell kifejeznünk ez enyelgő és erőszakos hölgyek
iránt, akik a gyermeknapokon megostromolnak. Te, polgártárs, nyugodt
lelkiismerettel fekszel le, mert jót tettél és azt hiszed, hogy
elfojtottad a világ nyomorát és szenvedését, és ezt a jó és öntudatos
érzésedet ezeknek a perselyes nőknek köszönheted, mert magadtól aligha
szaladgálnál a gyermeknapon, hogy hol kell átadni adományodat.
Azonkívül, kérlek alásan, abban a városunkban szokatlan örömben is
részed van a gyermeknapokon, hogy az utcán ismeretlen hölgyekkel
cseveghetsz, tréfásan és ártatlanul, kapsz mosolyt egy ismeretlen
asszony vagy kisasszony ajkáról, társalogsz vele, az idegennel és
titokzatossal, élvezed feléd repkedő szavait és kacaját. Nem jártam
arra, a merre a grófnék gyüjtöttek, arrafelé alkalmasint diszkrétebben
folyt a jótékonyság, de az Andrássy-úton oly derült és könnyű modorban
folyt az egymásnak be nem mutatott nők és férfiak diskurzusa, hogy egy
kis ideig abban az illuzióban éltem, mintha a párisi mi-carême-en vagy a
nizzai karneválon járnék vagy valami ódon génuai estén, amelyet Musset
énekel meg, azt mondván a víg olasz nőkről:
On peut l’aborder sans danger,
Et dire: »Je suis étranger,
Vous étes belle.«
Mondom, tetszett nekem ez a kis kedves hazugsága Budapest életének, s
remélem, minden esztendőben eljön ez a két kedves nap, mint ahogy mindig
lesz megfelelő számú elhagyott gyerek Budapesten.
Néha olyasmit érzek,
hogy minden semmisége a világnak egyformán érdekes, amiről tudok, csak
azért, mert tudok róla. Olykor egy eltaposott cigarettát veszek észre a
járdán és szemeim híven lerajzolják és elteszik emlékezetembe s a poros
cipőtalppal élesre vasalt cigarettavéget éppen úgy láttam életemben,
mint a londoni üvegpalotát. Az Isten tudja, talán nem is ez az élet,
amit most élünk, talán csak utazunk most s egy más világba fogunk
érkezni, az igaziba, és azon a más világon be kell számolni mindennel,
amit e furcsa utazás alatt láttunk.
Ma este egy kis utcán mentem el és benéztem egy kávémérés ablakán, mert
be lehetett látni rajta. Füst volt a megviselt helyiségben, s jó meleg
lehetett, mert a sarokban álló kályha nyitott szája pirosat ásított s a
kályha mellett egy széken hátradülve egy puha öreg ember ült, a két
lábát egy szemben álló székre tette volt s azt kellett volna hinnem,
hogy a két cipőjében gyönyörködik, ha a kemény kalap nem lett volna
lehúzva az orrára. Ebből inkább arra lehetett következtetni, hogy alszik
s abból, hogy alszik, azt is remélni lehetett, hogy ő a gazda itten,
kinek lenne másnak joga aludni a kályha mellett s föltenni a lábát a
székre. De ami alázatos figyelmemet megragadta, s egy percre
megállított, nem ez az alvó ember volt, hanem egy mozgalmas társaság,
amely az ablakkal szemben ült egy kerek asztalnál az árva gázláng alatt.
Legelébb egy uniformisos boy cifrállott a szemembe a társaságból, a
többi szegény ordináré civil-népség volt, két fonnyadt asszony és három
férfi. Éppen koccintottak, nevető arcvonásokkal, mikor bepillantottam az
ablakon, s az asztalon négy-öt sörös üveg állott. Mind hátrahajtotta a
fejét és beöntötte a szájába a sárga sört és kihallott a poharak
koccanása, mikor megint letették a szürke márványasztalra. Már tovább
akartam menni, de ez a kiáltás hallatszott ki:
– Állj fel!
és erre visszanéztem. A boy felemelkedett a székről, s a mellette ülő
idős ember hátradőlt a széken és rámutatott a boyra és jobbra-balra járt
a feje és hallom gyöngén az ablakon keresztül, ahogy boldog hangon
kiabálja:
– Az én fiam!
Az idős ember szivarrongyot vett föl az asztalról, gyufát gyujtott, a
boy leült, az idős ember kivette a szájából a szivarvéget, s a fia felé
dült:
– Állj fel!
A boy nevetett, a többiek is nevettek, az idős ember letette a szivart,
elhajította az égő gyufát és felhúzta a székről a boyt. A boy állott, az
idős ember visszaesett a székre és a balkarjáva a levegőben egy
parancsoló és részeg legyintést tett és rákiáltott a boyra:
– Hapták!
A boy haptákba vágta magát. A másik két férfi meg az asszonyok nevettek.
Az idős ember félretaszította a kalapját és nézte a fiát és kiabált:
– Ni, hogy áll. Nézzétek, hogy áll. Az én fiam ez. Hun a sipkád?
Körülnézett, nehéz mozdulattal felvette a boy-sipkát a mellette való
székről, odaadta a fiának, a boy feltette a sipkáját.
– Szalutálj!
A boy szalutált.
Az idős ember kurjantott egyet örömében.
– Mégegyszer szalutálj! Szalutálj! Az én fiam vagy!
A boy négyszer egymásután szalutált, az idős ember aközben megint
begyömöszölte a rongyos szivart a szájába és gyufát rántott. A boy
visszaült a székre, az egyik ember felvett az asztalról egy üveget,
közel vitte a szeméhez és megrázta, s önteni kezdte a habtalan sárga
sört az üres pohárba.
Egy úr a konflisra ül.
Egy úr közeledik a konflisállomás felé. Négy konflis áll a standon. Az
első konflisnak a bakja üres. A második konflisnak abrakol a lova. A
harmadik konflis bakján ujságot betüz a kocsis. A negyedik kocsis alszik
a konflis bőrpárnáin. Az úr odalép az első konflishoz, kiveszi az
óráját, azt mondja:
– Az Operába!
Az úr vállán látcső lóg szíjjon. Az úr felnéz a bakra, amely nem felelt.
A második konflis kocsisa leugrik a lova mellé:
– Tessék beülni, nagyságos úr, viszem én.
Az úr:
– Hát az első kocsis hol van?
A második kocsis:
– Elcsavargott valamerre. Tessék beülni.
Az úr:
– De hisz maga meg abrakoltat.
A második kocsis:
– Megvagyok már véle, csak tessék beülni.
Nekiesik a lónak, leráncigálja a fejéről az abrakos tarisznyát és
elkiáltja magát:
– Isván, vizet a lúnak!
Valami rongyember kerül elő s felveszi a dézsát a járda széléről.
Az úr:
– Még itatni is akar?
A második kocsis:
– Hát csak megitatja a lovat az ember! Tessék csak beülni!
Az úr kiveszi az óráját és odaugrik a harmadik kocsishoz:
– Az Operába!
A harmadik kocsis, aki az utcai lámpa felé dűlve olvas, lenéz az úrra az
ujságból egy pillanatra, azután tovább olvas. Az úr a negyedik
konflishoz szalad. A második kocsis hátrakiált:
– Én viszem már a vendéget, csak itatok!
Az úr megtaszítja a konflisban alvó embert:
– Az Operába!
A negyedik kocsis beljebb dűl a konflisban és azt mondja:
– Mmú, bbú.
Az úr megint előkapja az óráját és visszarohan a második konflishoz:
– Gyerünk hát, az Isten áldja meg.
– Megyünk, nagyságos úr, csak megigyon a lú.
– Minek itatja ilyenkor azt a lovat?
– Ilyenkor kell azt itatni, uram, minekutána megkapta az abrakot. Tessék
csak beülni.
Az úr odaugrik a harmadik konflishoz:
– Hát maga miért nem akar menni?
A harmadik kocsis föl se emeli a fejét, olvas. A második kocsis odaszól:
– Tudja az a becsületet. Én állok elébb, én megyek.
Az úr gyűlölettel méri végig a harmadik kocsist s megint átugrik a
negyedikhez:
– Hé, ne aludjon itt. Gyerünk az Operába!
A negyedik kocsis felébred s mászik lefelé a kocsiból. A második
odakiált:
– Enyém a vendég, Fekete. Itatok.
A negyedik kocsis visszakuporodik az ülésre, behúnyja a két szemét. Az
úr derekán úgy jár a látcső, mint az óra ingája. Visszaszalad a második
kocsishoz:
– No, készen van már?
– Tessék beülni, mán szerszámozok.
Az úr ránéz a lóra, most látja, hogy a ló nyakán csüng a kantár, a ló
feje szabadon van, ahogy a jó Isten megteremtette. Az izgatott úr rajta
felejti egy percre a szemeit, mert régen látott lófejet szerszám nélkül.
– Tessék csak beülni, megvagyunk izibe.
Az úr kétségbeesve dobja magát a kocsiba:
– Hallatlan ezekkel a konflisokkal.
– Megyünk mán, megyünk, nem érdemes mán lármázni.
Az úr le akarja inteni a kocsist, de lenyeli, amit mondani akar, mert az
Operára gondol.
A második kocsis végre felcihelődik a bakra. Az úr előveszi az óráját:
– Jézus Mária, hogy elkéstem. Most osztán siessen.
– Hova tetszik? – fordul hátra a kocsis.
– Az Operába! Menjünk már!
A kocsis a taxaméter zászlaját kezdi igazítani. A kis zászló nem akar
lehajolni. A kocsis mérgeskedik:
– Ezt is csak bajnak találták ki, az Isten akárhová tette vóna!
Az úr:
– Most meg a taxival van baj? Hát ne hajtsa le, fizetek én úgy is, csak
gyerünk már!
– Nem úgy van az, uram, mert engemet felír a rendőr, ha ez a zászló
nincs lehajtva.
Az úr felugrik a kocsiban:
– Kiszállok. A fene egye meg magukat.
– Jól van már, nem kell jajgatni, uram. Lehajlott már. Csak tessék
leülni.
Az úr visszaül, becsukja a száját s fölnéz a csillagos égre, mint egy
mártir. A kocsis felkapja az ostort, csettint a lónak egyet, a ló menni
akar, de abban a szempillantásban eléje ugrik egy ember és felkiabál a
kocsisra:
– Te meg hová akarsz evvel a vendéggel menni?
– Az Operába – felel a második kocsis. Gyű.
– Nem gyű, te, mert leváglak erről a bakról. Nem tudod, hogy én állok
első helyen.
A jövevény most a kocsiban ülő úrhoz fordul:
– Tessék kiszállani, nagyságos úr, az első kocsiba tessék ülni, én
megyek először erről a standról.
Az úr ereiben megfagy a vér.
A második kocsis hátraszól:
– Csak tessék maradni. Gyű.
Az új ember megfogja a ló száját:
– Hó! Nem gyű, a mindenedet, mert beléd megyek. Tudtad, hogy csak ideát
mentem a kifőzésbe, minek vállalod fel a fuvart? Hé! Tessék kiszállani,
nagyságos úr.
Az úr:
– Gyerünk már az Operába, semmi közöm a maguk ügyeihez. Mindjárt rendőrt
hívok!
Az új ember fogja a lovat, a második kocsis felugrik a bakon:
– Ereszted el annak a lúnak a száját? Ereszd el, mert lesujtok rád!
– Énrám, te, te nyavalyás. Lehúzlak onnét, csak járjon a pofád. Minek
veszed fel az én fuvaromat? Nem tudtál beizenni a kifőzésbe? Te tolvaj.
Az úr hátrabágyad a kocsi ülésén, kipihenni izgalmait.
A második kocsis leordít:
– Kuss, mert megeszlek, Mihály.
Az új ember kurjongatni kezd a ló fejénél:
– Hűjnye, erre-arra…
Az úr összeszedi minden erejét:
– Rendőr, rendőr!
Erre a szóra az ember odalenn elereszti a ló száját, s felugrik az első
kocsi bakjára, ott elhallgat. A második kocsis csettint a lovának, a ló
végre elindul. Mikor az első kocsi mellett elmennek, a második kocsis
hátraszól:
– Csak jöjjek vissza, majd megtaposlak, marha paraszt.
Az első kocsis felugrik, a kezébe kapja az ostort. A második kocsis
megcsapja a lovát, siet. Az első kocsis a gyeplő után kap, csettint s
állva a bakon, magasra emelt ostorral kergetni kezdi a második kocsist.
Egy perc mulva utóléri, káromkodik egy hegyeset és úgy fejbe vágja az
ostor nyelével a második kocsiban ülő urat, hogy a keménykalapja mélyen
behorpad hosszába és úgy néz ki, mint azok a puha fekete kalapok,
amilyeneket vidéken hordtak a mult évtizedben s amelyeket
Kossuth-kalapoknak híttak.