Nagy vasúti szerencsétlenség Ohio államban. A töltés mellett egy
össze-vissza roncsolt mozdony hever… de már elfáradtam, bocsánatot
kérek.
Egy másik ember.
A borbélynál ülök, vagy a hogy az önzők mondják: a borbélyomnál. (Az
önző úgy érzi, hogy a borbély az övé, csakis és kizárólag az övé, a
borbély az üzletét és az Isten a borbélyt csupán neki alapította. No de
a borbély is azt mondja rólam: a vendégem. Semmi se vagyok, semmi más
keresnivalóm nincs a földön, semmi rendeltetésem, csakhogy az ő vendége
legyek.) A borbélyomnál ülök. Egy elegáns amerikai székben ülök,
amelyben nem kell izegni-mozogni, hogy jól elhelyezkedjem, a szék
izeg-mozog helyettem, mikor belőle az előző úr felkelvén s a segéd az
ülőpárnát megfordítván, beléültem. Különféle rugók és karok mozdulnak
meg, ijedt tagjaim egy kicsit tétováznak, azután azon veszem magamat
észre, hogy a lábam kényelmesen kinyújtóztattam, a nyakamat
hátranyújtottam s a fejem egy kis félholdalakú vörös bársonypárnán
nyugszik. Szemben velem nagy, tiszta tükör, hogy belenézzek, míg
borotválnak, s gyönyörködjem arcomban, amely természetesen a
legérdekesebb az egész világon. A tükör alatt keskeny márványpolc, azon
ólló, fésű, kefe, hajnyíró-gép, puder, timsó-block, hajvíz, Eau de
Cologne fecskendő, minden boszorkányszere a borbélyságnak. A tükörbe
nézek, mert muszáj, látom, hogy a segéd a nyakamba dugja a szalvétát,
mint a kis gyereknek ebéd előtt, egy félpercig a kisgyerekkorra
gondolok, (mintha egy messzi-messzi, eltűnő szánkó csörgőit hallanám) a
segéd eközben megkeverte a habot, a képemre felhőzi, egyszerre
fehérszakállú aggastyánt csinált a kis gyerekből. Már érzem a kést is a
fülem mellett, ahol a borbélyok a munkát elkezdik, bágyadtan
nekieresztem magam ennek a mindennapos kényelmetlen és fölösleges
érzésnek. A tükörbe nézek, mert másfelé nem nézhetek, látom magamat, de
nem nézem magamat, nem igen szeretek a magam szemébe nézni, mikor így
összejövünk, én meg én, csak panaszkodni tudunk egymásnak s nem tudjuk
egymást megvígasztalni. Elmenekülök magam elől a tekintetemmel, s egy
úriembert kezdek nézni a tükörben, aki a hátam megett ül és akit épen
most pudereznek. Az úriember középkorú, a kezében a »Fliegende
Blätter«-t tartja, most felnéz belőle, mert a bajuszát kezdik kikötni. A
borbély keményen felkantározza a bajuszkötővel az úriember felső ajkát s
a bajuszkötő két szárát ráhúzza az úriember két fülére. Az úriember
bajusza eltűnt a sárgás kemény háló alatt, az orr hirtelen megnőtt, az
alsó ajak előregőglött, az úriember mereven és kellő regardal nézi
szigorú arcát a tükörben, olyan, amilyenek a régi római szenátorok
lehettek. Az úriember lelankasztja a klasszikus német élclapot a kezében
s átadja magát a fejmosás friss kéjének. A borbély felrázza a karcsú
zöld üveget, a fejre locsol belőle, míg a másik kezével szaporán
borzolgatja az úriember hajzatát, egyszerre vad és rémült karaktert
kölcsönözvén az úriember fejének. Az úriember lehunyja a szemét, míg a
fejmosás tart, talán fél a saját kinézésétől, vagy tán mélyebben és
intimebben akarja élvezni e fizikai öröm pillanatait.
Vége, a borbély a törülközővel tapogatja az úriember fejét, az úriember
kinyitja a szemét, egyet köhög, s előrébb ül a széken, úgy látszik, ami
most jön, az nagyon érdekli. Valóban, a borbély az úriember frizuráját
kezdi szerkeszteni. Úriembernek kevés haja van, fájdalom, a kopaszságra
ítélt férfiak közé tartozik, akik első ifjúságuk után szálankint vesztik
el koponyájuk állati és drága ékét. Isten tudja, hányféle hajszeszt,
kenőcsöt használt már, mióta rájött, hogy hull a haja, Isten tudja,
hányfélekép fésültette a haját ifjúkorától középkoráig, amíg a haja
egyre kevesebb lett. Bizonyos, hogy nem nyugodott belé sohasem, s
mindennap aggodalmasan és kényesen frizéroztatta magát, megjárta a
kopaszodók frizura-iskoláját, hogy hajuk látszatát fenntartsák. Úriember
most előrehajol, tanácskozik a borbélylyal, aki a fésüt nekiszegezte a
fejének. Lejebb, lejebb, mondja. A borbély odateszi a fésüt. Még lejebb,
mondja az úriember. Most jó. Egészen a füle mögött szánt belé a fésű a
hajba s áttereli a fej másik oldalára. A bal fülétől a jobb füléig
szállítja a hajat, a nyúlt agyról a fej búbjára, borzasztó nézni a
barázdát, akit a fésű szántott. Most jön a kefe, keményen vasalja össze
és nyomja a fejbőrre a hajat. Az úriember összeráncolt homlokkal figyeli
ezt a munkát, belé-belészól, a borbély ilyenkor eligazítja a hibákat.
Mindig előfehérlik a koponya a haj alól, itt is, ott is, a borbély
türelemmel és ambicióval simít, húzgál, tapaszt, vasal az egy napra
készülő frizurán, mintha örök időkre szóló művön dolgozna. Végre az
úriember elhallgat, lehajtja a fejét, forgatja jobbra-balra, úgy
látszik, meg van elégedve, haja van, életerős, megnyerő külsejű, fess
ember, el fogja csavarni a szép asszonyok fejét. Mi lenne, Istenem, ha
most felkelnék innen, odamennék a háta mögé és megint összeborzolnám az
úriember haját, a szép, kemény, megfagyott fényes fedőt?… Megölne.
Krisztus a fájdalom útján.
Egy Simon nevű ember vitte a keresztfát, amelyre Krisztust fel kellett
feszíteni. Nem a maga jószántából cipelte Simon ezt a durva, nehéz
ácsolmányt, kirendelték őtet erre a munkára. Ment Krisztus mellett,
közel hozzá, a szűk hegyi ösvény szélén, tán sajnálta volna is
Krisztust, ha ráért volna, de egészen elfoglalta a fáradtság és a
bosszúság emiatt a terhes kirándulás miatt és figefájára gondolt,
amelynek édes árnyékában ilyenkor délután szundikálni szokott. Térdei
meg-megtörtek a teher alatt, a fél válla lenyomódott, meztelen nyakát
szúrkálták a gyalulatlan fa szilánkjai. Melege is volt, a jobb karját
egyszer-másszor felemelte, hogy lesöpörje a verítéket a homlokáról,
Krisztus, aki némán s a messzi felhők felé tekintve haladt a két római
katona előtt, egyszer csak figyelmes lett erre az emberre, látta, hogy
izzad a kereszt alatt s milyen kedvetlen grimace-okat csinál, mikor a
hátracsúszó terhet előbbre rukkoltatja a vállán.
Krisztus Simon mellé lépett, megérintette a vállát és végtelen
tekintetének jóságos parancsával elkérte tőle a keresztet. Simon
megállott, Krisztus a maga vállára emelte a keresztet, úgy ment tovább a
göröngyös ösvényen. Ez az utolsó jó cselekedete nagyon jól esett a
lelkének és jól esett neki ez a váratlan, utolsó teher is érzékeny,
keskeny vállán, mert egész életében a szenvedést kereste és mindenfelől
szomorú volt az ő lelke halálig, mint a Getsemáné kertjében mondotta
volt tanítványai között.
Ment a kereszt alatt, isteni lelke szárnyalni kezdett és átalszárnyalta
kevés földi életét. Krisztus mögött a római katonák lépései roppantak, a
katonák gondolattalan és érzéstelen arccal kísérték Krisztust, ők sétáló
sisakok meg dárdák voltak. A katonák után lármás férfiak, civakodó vének
tolongtak, még hátrább néhány asszony siránkozott s szoknyáikba kiváncsi
és gyáva gyerekek kapaszkodtak. Krisztus mind e népséget nem hallotta,
gyötrelmei kimerülten elültek e szörnyű úton és gondolata békén és
magosan szállott élete fölött. Elgondolta tanításait, csudáit,
tanítványai orcáit képzelte maga elé, meg a rengeteg szenvedők orcáit,
akik hozzá folyamodtak. Maga előtt látta csúszni-mászni, fetrengeni és
jajveszékelni a bénákat, vakokat, nyavalyatörőseket és bélpoklosokat,
elérezte megint velük szemben való iszonyodását és irgalmát és örömét,
hogy meggyógyította őket. Elgondolta igazságos és kemény ítéleteit a
gonoszok felett s megint érezte földöntúli bátorsága hullámzását,
amellyel a kufárokat a templomból kikergette.
Eszébe jutott az Olajfák hegyére, Isten közelségébe való zarándoklása,
ijedt kétségének órája és megrendült fohásza és kétségbeesett sírása a
csendben, messzi vonulva a hű tanítványoktól. Majd egy dús és zajos
csarnok képe merült fel emlékében: a kánai mennyegző, amelyen borával
csodálkoztatta és ittasította meg a mulatozókat, látta a danoló
násznépet, asztalukon a kövér halakat, duzzadt gyümölcsöket, látta a
szép, erős asszonyokat, akik drága kenetektől illatoztak… és emlékezett
útjairól a szép szőlőkre, cédrusligetekre, gránátfákra, ciprusokra,
virágzó mandragórákra és híves szellőkre és minden jó ízekre és
illatokra, nádra és fahéjra, nárdusra és sáfrányra, mirhára és áloesre.
És egy pillanatig megdöbbent és dermedt fájdalommal gondolt az ember
örömeire és mámoraira, amelyek felett az eget kereső tekintettel
vándorolt el, mert Isten fia volt.
Krisztus mélyet sóhajtott, s megint az ige erejét és a menny boldogságát
érezte a kereszt nyomása alatt. Délután három óra volt, a nap melegen
sugárzott, fehér pillangók tétováztak a levegőben és Krisztus a völgyből
csengő gyerekkacagást hallott. Nehezen fordította arra a fejét a kereszt
miatt, a gyerekek mélyen és messzi voltak, s egymás nyakába ülve, vad
lovascsatát játszottak. Nagyon belé voltak vidulva a játékba, észre se
vették a Koponyák hegyére vonuló furcsa menetet. Éles, tiszta, boldog
hangjaik felröppentek és áthasgatták a férfiak lármáját és a nők
sírását. Krisztus megállott, a vállán ingadozott az otromba nagy
kereszt, a keményen haladó római katonáknak is meg kellett állni
Krisztus miatt, ezen megmérgesedtek, az egyik döfölni kezdte a dárda
nyelével, hogy menjen már. Krisztus meg is indult, de csak botlott
egyet, gyenge térde megtört és Krisztus a kereszttel lerogyott a
göröngyökre.
Husvéti séta.
Ünnep is van, vasárnap is van, tavasz is van, szép idő is van, az
emberek kijöttek sétálni a Margitszigetre. Sétálni jó, sétálni szép,
szegénynek ünnepélyes, gazdagnak egészséges. Az ég kék boldogság, a gyep
zöld ifjúság, az öreg fák gyermeteg rügyekkel mosolyognak, fütyöl a
fekete rigó. Délfelé jár az idő, a hosszú fasorban jönnek a népek a
város felől. Én a város felé sétálok, szembe az emberekkel,
asszonyokkal, gyerekekkel. Milyen szépek a gyerekek. Hogy kiöltözködtek
a nők. Milyen tiszták a férfiak. Ki-ki oiyan elegáns, amilyen csak tud
lenni. Sétapálcák, láncok, nyakkendők s nyakkendőtűk, keztyük,
szivarszipkák, cipők és gummisarkok. És milyen rokonszenves ma az
emberek arca, valami emberi fény az arcokon, ami csak vasár- és
ünnepnapokon jön elő, mikor az emberek, otthonhagyva önmagukat,
széjjeloszlanak a szigetre, a ligetbe, meg a budai hegyek közé,
észreveszik a fákat, meg a virágokat, meg a folyót, meg a hegyet, meg az
eget és az égen a felhőket. Folynak lefelé az emberek a széles sétányon,
sokan jönnek, egyre többen, párok, családok, meg fiuk együtt, meg fiatal
leányok együtt, mindenki beszélget.
A sétány szélén jövök a népekkel szembe, rá-rálépek a gyepre, hogy
senkit se horzsoljak és nézem a mellettem végtelen változatokban
tovatűnő ruházatokat, arcokat. Sok arc van, amelyet már sokszor láttam
Pesten. Ezeket a lényeket látásból ismerem, mint mondani szokás, ezekkel
egy időben élek és soha életemben egy szót nem fogok velük váltani. A
fejek jobbra-balra fordulnak, a sziget bokrai és tisztásai felé, meg a
Duna s a budai part felé, fel-fel is emelődnek az ég felé a fejek és az
ajkak mozognak. Furcsa, hogy a beszélgető emberek eltünedeznek
mellettem. Minden pillanatban egy más férfinak vagy nőnek vagy gyereknek
a hangját hallom.
Mi mindent beszélnek mindezek? Csak egy pár szót hallani mindenkinek a
beszédéből. Az egész valami cifra, fantasztikus és végtelen társalgásba
folyik össze, az élet diskurál…
Erre azt mondtam kérlek alássan… Zsabó, de a csipke, nahát… A professzor
egy héten háromszor… Bubi ne szaladj előre… előkerestem a kompaszt,
megnéztem… két zápfogat meg egy gyökeret, képzelheted édesem… nekem akar
ő ilyeneket bebeszélni, nekem… ja er hat Leidenschaften, ich sage dir…
akkor Nagykanizsán működtem és mindig felszaladni… wie schön das ist
hier, wie schön… én, amit akarok, te csak a magad feje… az Lovranától
egy félórára… hatvannégy korona és nem tudom hány fillér… isteni volt,
mondom neked, isteni… na ja, ha az olyan könnyen menne… jaj, én meghalok
a színházért… öt hétig feküdtem, csekélység, mikor végre… Jóska, csak a
Jóskát ne, ép a Jóskát… nahát, az egész társaság paff lett… mama, én már
éhes vagyok… boldogult atyám révén… és hova jön itt a játékbank, azt
hiszem jövőre… neki mindig vannak ilyen sikerült mondásai… Freulein, Sie
wollen das überhaupt nicht sehen… és közte fehér rózsák, de legalább egy
tíz darab… egész nap nem jövök hozzá, kérlek reggeltől estig… tizenkét
szantimetter vastagságban a cement… hogy nekem az a két hét mibe került…
nesze a zsebkendő, törüld meg szépen… ugyan, kérlek, mihelyt a Tisza
lemondana… egy félóráig azt a rántást kavarni… de becsület-istenemre
kijelentem… szegény néni úgy sírt és az Ilonka… mire henceg, mit henceg,
hogy mer hencegni egy ilyen… derékban és onnan le az aljáig tüzdelve…
mit, én törjem a fejemet őmiatta, nem igaz… ne bántsd, majd lekeféled
otthon… egész éjszaka le se hunytam a szememet… wirklich, es ist
wunderschön. Ich liebe wahnsinnig die schöne Sachen, wahnsinnig.
Erre felemeltem a fejemet. Egy középkorú úr meg egy középkorú hölgy
állottak meg az úton, az úr a botjával a víztorony felé mutatott,
amelyet most két vagy három esztendeje építettek a szigeten egy agy
ntisztás közepére.
A halál a bábszinházban.
Vasárnap délután, süt a nap… gyere, kedves olvasó, menjünk ki a
vurstlira. Nézd, az Andrássy-út teli van boldog szegényekkel, akik
mennek kifelé a ligetbe, egy tarka és kopott, furcsa nagy folyó megy a
városból a ligetbe, ez a folyó itt az Andrássy-úton a mellékutcák
patakjaiból gyűlt meg, bérházak forrásaiból, kis erekből,
kanális-kiöntésből… a tél próbált népe felmosolyog, örül, az eget nézi,
nagyokat slukkerezik az első meleg vasárnapból, tavasz van, az élet
szép, akármilyen csúnya. Az emberfolyóban, mint testvérhullámok mennek
egymás karján férfiak meg nők, oh Istenem, hogy összehozod a párokat!
Hogy csinálod ezt, te égi közvetítő, hogy mindenki megleli a párját ezen
a nagy világon? És hogy hanyagoltál el csak engemet magamat, hogy én itt
megint magamba megyek a nép után a liget felé, nézegetem az embereket és
irígylem a legutolsó bakát is, akinek egy csillagja sincs a gallérján, a
karjára fonódott cselédért. Mért eregeti olyan vígan a baka a szájából
hetykén felugró Magyar cigarettából a füstöt, mintha öröme füstnótáját
fujná a melléből és miért pittyed úgy le az én ajkamról az egyiptomi
cigaretta? Miért nem ülök én most a nékem való hölggyel a Ritz-hotelben
az ötórai teánál, vagy otthon a nyitott ablak előtt, kezemben egy
francia költő könyvével, amelyből olvadt hangon olvasnék néki, a távolba
könyökölőnek? A baka boldog, én meg gondolkozom, oh Istenem, ez a te
munkád.
Kiértünk a vurstlira, felzendül a cifra világ előttünk, ringlispil,
lövölde, plasztikon, Magyarok Bejövetele, Barokaldi,
háromszáznegyvenfontos leány bódéja, a beszélő fej, a tetovált démon, a
kígyóevő ketrece, mozi, pofozógép, rugógép, bádogfotografus,
barlangvasút, szörnyetegek pavillonja és minden furcsa, pokoli tréfaság
és lezüllött tündérség a sarlatán kikiáltók rekedt bolondságaival, a
hajóhinták harangozásával, a cirkusz trombitálásával, a lovarda
kurjongatásával, a lövölde ropogásával, a plasztikon sípládájával, a
tetovált hölgy lázító csengetésével, a ringlispil elbukott orgonájával,
amelynek keringője oly nevetséges, oly kísérteties, oly szívfájdító… és
az egész vurstli a kék ég alatt, a végtelen ég alatt, amelyen fodor
bárányfelhők legelnek és angyalfelhők vigyáznak rájok.
Végigmegyek a vurstlinak utcáján, jegyet váltok a Hintz-féle
bábszínházba, mert szeretem a művészetet. Első helyre váltok jegyet,
húsz fillér, nem sokallom, mert előkelő ember vagyok. A bábszínház,
amelynek régi látogatója vagyok, nem fest olyan andalítóan itt a pesti
vurstlin, mint a Guignol bódéi Párisban, a fák közt a Champs-Elysée-n
meg a Luxembourg-kert tisztásán, ez itt zárt színház, bizony szegényes
is, sötét kis hely, kényelmetlen, szűk padsorokkal, dehát itt is
bolondos bábokat ráncigálnak a magos kis színpadon és ezt a játékot
nagyon szeretem. Teli van a bábszínház gyerekekkel, az úgynevezett
alacsonyabb osztályok gyerekeivel, apák-anyák ülnek itt-ott a gyerekek
mellett az alacsony padon, hátul az állóhelyen cselédek, suhancok,
messenger-boyok tartózkodnak. A közönség feszülten figyel. Mi történik a
színpadon? A színpad közepén egy pappendekli-fal, rá van írva: PANORÁMA.
Két nagy lyuk a falon. A színpad bal sarkában egy másik pappendekli-fal,
CSÁRDA. A csárda tetején egy kis piszkos magyar zászló. Egy
zöldbe-pirosba öltöztetett bábú tempózik a panoráma körül, kidugdossa a
fejét a két lyukon, dörgő hangon beszél magában, a közönség mulat. A
csárdából előjön a panorámás, egy turbános bábú, ráordít ugyanazon a
hangon a másikra: Fickó, te betörted a panorámám üvegét. Ezért
meglakolsz. Lebukik. Egy nagy botot emel fel, azzal neki Fickónak. Fickó
se rest, lecsúszik, már egy nagy furkósbotot ölel ő is, ütik egymás
fejét irgalmatlanul. A gyerekek, meg a karzat nagyszerüen mulatnak, a
verekedés sokáig tart, az egymás fejére mért ütések adják a drámai
cselekményt. A cselekmény sokáig tart, a gyerekek helyeslik a
cselekményt, biztatják Fickót, szidják a panorámás törököt, akik mind a
ketten rettenetes ütéseket kapnak, de bírják, mert fából van a fejük.
Végre Fickó elejti a botot, a panorámás meg iszonyú bosszút áll rajta,
agyba-főbe veri és mikor Fickó a színpad szélére rogyik, a panorámás jól
megmángorolja a nyakát a bottal. Fickó elmenekül, de visszakiált: Küldöm
a Vitéz László barátomat, az majd bosszút áll értem. A közönség ujjong,
a panorámás visszaszalad a csárdába inni, a panoráma eltűnik, helyébe
egy nagy ládát tolnak fel. Jön Vitéz László, akinek hódító megjelenését
tapsvihar fogadja.
– Hol vagy, te gyáva panorámás? Megint bebujtál előlem a csárdába? Gyere
ki, ha mersz, majd én mindjárt elhúzom neked a nótádat.
– Veled nem állok szóba, egy ilyen nagy kapcabetyárral nem is állok
szóba, te gazember Vitéz László! – hallik a csárdából a panorámás
hangja.
– Nem állsz szóba? Majd akkor kihúzlak a csárdából tégedet, te gyáva
panorámás, hogy merted te bántani Fickót, az én barátomat?
Vitéz László előhúzza a csárda mögül a panorámást, a vita megszűnik, jön
a cselekmény. A panorámás a furkósbottal nekimegy Vitéz Lászlónak, ütni
akarja a fejét, de Vitéz László a fejét jobbra-balra kapkodja, a
furkósbot mindig csak a színpad szélére sujt le. A nézők boldogok. Vitéz
László megúnja a dolgot, kikapja a botot a panorámás kezéből, s
agyba-főbe veri vele. Valami két percig kopog a bot a panorámás fején,
végre leejti a fejét, nem mozdul többet. Vitéz László agyonverte a
panorámást. Vitéz László felnyalábolja a panorámás hulláját, felemeli az
odakészített láda fedelét, beléhajítja a ládába.
– Most megöltelek, te bitang panorámás, máskor nem fogod bántani a
barátomat, a Fickót. Tapsoljatok, gyerekek!
Vitéz László egymáshoz nyomkodja a két kezét, a közönség vele tapsol és
éljenzi Vitéz Lászlót. A legzajosabb ünneplés közben egyszer csak
felemelődik a láda teteje, kibúvik belőle a Halál. Fehér lepedőbe van
öltöztetve, a feje vigyorgó fehér koponya, a nyakára fekete kravátlit
kötöttek.
Halál: Mit tettél, Vitéz László?
Vitéz László: Mit ettem? Szafaládét ettem.
Halál: Ne viccelj velem, Vitéz László, én vagyok a Halál.
Vitéz László: Semmi közöm hozzá! Eredj haza!
Halál: Te gyilkoltál és most te is meg fogsz halni!
Vitéz László: Most mindjárt? Én még ráérek.
Halál: Most mindjárt meghalsz. Gyere velem a temetőbe.
Vitéz László: Lepedőbe?
Halál: Nem lepedőbe, temetőbe!
Vitéz László: Mindjárt megyek, előbb menjen sétálni.
Halál: Meghalsz, meghalsz, meghalsz!
Vitéz László: Ne mondja, mert majd elhiszem!
Halál: Ne feleselj, ütött az utolsó órád!
Vitéz László: Éppen máma vittem a zálogba!
Vitéz László minden szavát harsogó kacagás kíséri. Egy pillanatra
széjjelnézek a félhomályban. Hogy néznek a gyerekek a halálra? Mindnek
csillog a szeme, mint a csillagok az égen, szájuk nyitva az élvezettől s
a kacagástól.
A Halál ki akar jönni a ládából. Vitéz László a bottal ráhúz a
vigyorgóra mázolt halálfejre. A Halál lebukik, megint visszaemeli a
fejét, Vitéz László megint odasóz egyet, ez így megyen huszonötször.
Azután odamegy a ládához és rácsapja a fedelet.
– Most eltemettem a Halált, megyek a csárdába mulatni – mondja rekedt
diadallal. El is indul, de a láda teteje felcsapódik, megint ott a
Halál.
– Gyere, Vitéz László, – mondja – elviszlek a föld alá!
– Ejnye, szemtelen Halál, megint kitoltad a pofádat? – kiáltja Vitéz
László mérgesen, megint nekimegy a furkósbottal a Halálnak, kopog a
fején, a Halál megint lebukik, Vitéz László megint el akar menni a
csárdába, a Halál megint felemeli a láda fedelét. Ez ötször-hatszor
megismétlődik, végre Vitéz László jól lecsapja a láda tetejét és ráül. A
Halál lenn jajgat a ládában, nem bír feljönni.
– Tapsoljatok, gyerekek! – mondja Vitéz László, összenyomkodja a
karjait, a közönség lelkesen tapsol vele. A függöny legördül.
– Előadásunk véget ért – dörgi Vitéz Lászlónak, a Halálnak, a
panorámásnak meg Fickónak közös hangja a függöny mögül. Tessék
eltávozni, kérjük a nagyérdemű pártfogást a jövőben.