Élet Tahiti szigetén. Az erdőben banánt szednek a benszülöttek. Nők,
férfiak, meztelen fekete testük, mint a kígyóé. A napsugár korcsolyázik
hátukon, mellükön, karjukon, lábuk szárán. Az erdő szélén vannak, a fák
mögött a tenger vize. A banánt koszorúba rakják a vállukra. Mind teli
lesz koszorúval, akkor a tisztáson összefutnak, karjaikat fellobogtatják
a levegőbe, táncba kezdenek. Derekukat illegetik, lábukat valami vad
tempóra emelgetik, forognak, hajladoznak. Mintha a szél lenne a
táncmesterük, s a tenger a zenekar. Hullámoktól meg lomboktól tanulták a
táncot. Miért táncolnak? Ünnep van? Bál van? Lakodalom? Semmi. Süt a
nap, édes a banán, élni öröm és boldogság, azért táncolnak. A fák közül
zömök, vad ló nyargal elő, a víz felé. A ló is meztelen, se nyereg, se
kötőfék nincs rajta, meg sincs patkolva. Meztelen fiú ül a lovon, a két
karját feltartja, rázza a kezét. Mintha az első lovas kapott volna fel
az első lóra. Be a tengerbe! A víz felcsap kétfelől, magába öleli a vad
lovast. Utána még egy tucat meztelen lovas nyargal elő, csupa karcsú
fiú, mind belérugtatnak a vízbe, mennek úsztatni. A vízben leugrálnak a
lovakról, beljebb szaladnak a tenger széléről, fel-felugrálnak, a
hátukat odatartják az egymás után nyomuló széles hullámoknak, engedik
magukat vissza-visszatolni a víztől. Belémarkolnak a habokba, vizet
csapkodnak egymás képébe, kacagnak, birkóznak, visszapattannak a lovak
hátára… Istenem, de jó lenne innen a mozipáholyból beleugrani a
vászonba, ott teremni köztük a vízben, az őserdőben, a banánszüreten.
Megjelenni a boldogság szigetén, mint Gauguin, a festő. Gauguin… a vadak
közt képeket festett, könyveket írt, gondolkozott, szenvedett, beteg
volt, elpusztult. A művészet az őserdőben is boldogtalanság. Óh, mindent
elfelejteni, vademberré szelidülni, nem gondolkozni, nem csinálni
semmit, a nap melegét imádni s a tenger hűvösségét élvezni, a szelet
hallgatni, dombot, felhőt nézni, banánt szedni és a koszorú alatt táncra
kerekedni… Nem lehet?