A cumberlandi herceg fogadtatása Berlinben. A herceg, aki eljött a
császár leányáért, megérkezik a kacsalábon forgó pályaudvaron. A
pályaudvar előtt rendőrök sorfala, katonák, autók. Esik az eső. A
pályaudvar csarnokából előjönnek: Vilmos császár, Vilmos császárné, a
leányuk, a cumberlandi herceg meg egy pár magasrangú és magastermetű
katonatiszt. Tisztelgés, nagy seb-lob, mindenki be az autókba, az autók
eltűnnek. Egy nagy téren megállottak az autók, a császár, a császárné, a
leány, a herceg meg a tisztek a tér közepén állanak, a téren négyszögben
díszruhás katonaság. Esik az eső. Egy század díszgyalogság masirozik el
a család előtt, a katonák németül lépnek: az egyik lábuk a másikkal
derékszöget alkot. Sietnek, a császár szalutál, anya és leánya
mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál. Aztán lovasok jönnek, hosszú
dsidát emelnek, a dsida végén kis zászló repked. Az első lovas egy nagy
dobot ver, másik kettő kürtöl mellette, egyiket se hallani. A császár
szalutál, anya és leánya mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál.
Most másfajta lovasság jön… a gép elég közelről vette fel a családot,
nézzük meg ezt a tündérmesébe való párt, a királyleányt meg a herceget.
A királyleány egészen csinos, se nem kicsi, se nem nagy, talpig bundában
van, a kalapja ízléses. Mosolyog. Kedves az arcocskája. Kedves, ifjú
leányarc. Bájos. Rokonszenves. (Ez itt egy királyleány. Királyleány és
németül beszél. A gyermekmesékben is így volt?) De igazán, egész csinos.
És hogy mosolyog. Tetszik neki a defilirozás. Boldog? Mellette áll a
vőlegénye. A cumberlandi herceg. Herceg. Nézzük, míg a katonák mennek.
Rendes férfitermet. A lábafeje mintha nagyocska lenne. Nem baj, divat
Németországban. Szalutál, nézi az előtte múló katonákat. Az arca…
ugyebár nem a csizma a herceg és nem a köpeny és nem a sisak és nem a
keztyű? Az arc a herceg, úgy-e? Az arca: szeme, orra, szája, bajusza,
füle, álla, s az arc formája, vonalai, kifejezése… mit fejez ki a
cumberlandi herceg arca? Mit ad együtt a szemek tekintete, s az arc
berendezése? Hol itt a cumberlandi herceg? Hol a királyleány hercege?
Nem látok semmit, pedig jól látom az egész arcot. Szép ez az arc? Nem.
Finom? Nem biz a, nem is finom. Ha például rendőrnek öltözne,
felismerném benne a herceget? Nem én. Hát miért herceg ez a bántóan
közönséges arc? Ez a szinte gyalulatlan arc, ez a durván összerakott
szem, fül, orr, száj és ez a kifejezéstelen tekintet? Ez a semmitmondó
arc, hát mit tud ez mondani egy császár leányának? Semmit. Azt mondja:
én vagyok a cumberlandi herceg. És elég ennyi a császár leányának?
Hirtelen áttűnik lelkem vásznán Lord Byron arcképe és Heine arcképe és
Csokonai arcképe és Musset arcképe és Puskin arcképe és aztán élő arcok,
ismerősök és a világon mellettem elment férfiak arcai futnak el
emlékemben: arcok, amelyekben lélek, szív, érzékenység, gőg, szellem,
bánat, értelem, szépség, nemesség, igények, álmok vannak lerajzolva.
Kiválasztott, remekbe faragott előkelő arcok. És ez a rendőr itt a
mozivászonon, a királyleány oldalán, ez a cumberlandi herceg. Tudja ő,
mi az: királyleány? Mit gondol erről a szóról: szerelem? És mit gondol
ezekről a dolgokról: ősz, tavasz, tenger, halál… Ott áll a császár és
leánya között, mosolyog, szalutálgat. Díszruhás katonák voulnak előtte,
feléje fordult arccal, zászlók repkednek, kardok villognak, fanfarok
riadoznak, minden őt üdvözli. – Ő a cumberlandi herceg. Miért?