Budapest utcáin sétáltam egymagamban és nagyon szomorúnak találtam
Budapestet, utcáit és egymagamat. Ez már sokszor megesett velem, s
ilyenkor mindig megfogadtam magamban, hogy többet vasárnap el nem
mozdulok hazulról. De az embert vágyai vezérlik, ugyebár, most vasárnap
délután megint az utcán találtam magam, bár nem tudom, mit akartam ettől
a várostól. Ott mentem valahol az Erzsébet-körúton, az elnémult boltok
rozsdaszínű redőnyei előtt, amelyek oly kietlenséget festenek ilyenkor
erre a különben sem mámorító nagyvárosra. Szembe velem sötét és olcsó
vasárnapi öltözetükben családok, házaspárok, társaságok vonszolják
egymást, olyan népek, akik kisembereknek, kispolgároknak címezik
magukat, orcáik vonásai eldurvultak foglalkozásaiktól, félrecsúsztak az
örök gondban, most vasárnap délután van, most nem dolgoznak, most mennek
az úgynevezett szórakozások után, kávéházba zenét hallgatni, moziba a
szétfecskendezett olcsó odkolonytól megittasulni, vagy csak sétálni
mennek, sétálni. Mennyivel jobb lehet nekik nyáron, mikor az
Andrássy-úton luftballont eregetve bokáznak a liget felé, nyáron Pesten
is jó, a fák Pesten is zöldelnek, az ég Pesten is kék, a madarak Pesten
is ugrálnak az ágak közt és hallatják azt a könnyű és mulatságos
fütyörészést, amit a madárutánzó sípokból ismerhetünk. De nyár csak
nyáron van, s télen, gondolom, sokkal kevesebb örömük van az életben.
Fiatal leányok jönnek, magukban, alacsonyak jobbadán, mind hasonló
öltözetben, gusztustalan, ordináré, hosszú sárgásbarna szőrköpenyben,
dísztelen kis sapkában, subickos fűzős cipőben. Fiatal leányok,
kedvetlen kis magukra hagyatottak, melyik mellékutcai szállodában
ismerkedtetek meg az úgynevezett szerelemmel és hány koronát súgott a
fületekbe a magánhivatalnok? Egy víg fiatal ember jön, hangosan fütyöl
és a botját végighúzza egy bolti redőnyön, felülről lefelé. Egy
mozgószínház előtt bámészkodnak sokan, túlzott színekben nyomtatott
reklámplakát van a mozi falán, a Rejtélyes Nyakék című háromfelvonásos
dán utálatból. Odébb kivilágított orfeum, falai, ablakai teleírva és
telefestve lángoló attrakciókkal, mintha az egész várost forradalomba
akarná kergetni. Délutáni előadás van, a bejárat előtt egy fiú áll, a
hóna alatt egy csomó zöld füzet, Budapest divatos dalait árulja s
elnyújtott hangon panaszolja a címeket: »Asszonykám, adj egy kis
kimenőt, Mexikói leány szövegei, Solti összes slágerei sokszor úgy
szeretnék sírni, ára öt krajcár«. Megállok, hallgatom. Ugyanezt mondja
még egyszer, ugyanarra a monoton zenére, amelyet öntudatlan komponált
hozzá: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt, Mexikói lány szövegei, Solti
összes slágerei, sokszor úgy szeretnék sírni, ára öt krajcár«.
Harmadszor is, negyedszer is, tizedszer is, Isten tudja hányszor
egymásután, sokszor úgy szeretnék sírni… csakugyan miért nem sír már
egyszer?
Pathé-Journal.