villamoskocsi. Este tíz óra. Ketten ülünk a kocsiban, valaki meg én. A
kalauz a becsukott ajtónak támaszkodva, féloldalt hajtja a fejét s
bámulja a kocsi mellett elúszó nyirkos, sötét falat, amelyen semmit se
látni. Rossz, fárasztó levegő, hosszú, unalmas üres padok, a kerekek
mogorva futása, tilos a dohányzás. A kocsivezető lassít, a sötét, szűk
pálya kivilágosodik, megállunk, a kalauz megmozdul, félretolja az ajtót
s anélkül hogy szemeit visszavonná merengéséből, megszólal:
»Oktogon-tér, szakaszhatár«. Nem ilyen egyszerüen mondta, inkább így:
»Okkktogon-tééééér, szakaszhatááár«. Elhúzta ezt a kis szöveget, az
Oktogon-tért magasabb, a szakaszhatárt mélyebb hangon, az első szó vége
felszállott, a második szó vége lefelé ment, elnyújtózott, elaludt. Nem,
nem lehet ezt így megmagyarázni, sajnálom, hogy nem tudok kottát írni,
lekottáznám a kalauz kurta, szenvtelen s öntudatlan, az unalom
kimondhatatlan, bánatos semmiségét kifejező nótáját: »Oktogon-tér,
szakaszhatár«. Mind a ketten kiszállottunk a kocsiból, a másik utas meg
én s az ajtóban összefutott a tekintetünk a kalauz dudolása alatt:
hallottad?
Kiszállottunk, a kalauz megint összetolta az ajtót, a kocsi egyet
csengett, elindult, a kalauz ugyanabban az állásban bámulta tovább az
Andrássy-út alatt kivájt boltozatot. Mi ez az egész, kedves olvasó,
mondd, úgy-e hogy semmi, érdemes ilyen dolgokkal foglalkozni, hogy hogy
mondta a kalauz a megállóhelyet és milyen volt a hangja és hogy az
estének, a magánynak, a fáradságnak, a céltalanságnak, a bámészkodásnak,
az Isten tudja hol járó szegény képzeletnek és eltévedt léleknek micsoda
meg nem nevezhető kifejezése kántált a kalauz szórakozott gajdolásában?
Semmi ez az egész, csak egy pár pillanat és csak egy pár pillanatig
éreztem a hang nyomában olyasmit, mintha felelős volnék ennek a
kalauznak az élete soráért, hogy gondolkoznom kell róla, mert láttam őt
és hallottam a hangját: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Ha zeneszerző
volnék, az életnek micsoda primitiv és fantasztikus szimfóniáját
komponálnám meg, az ásításnak, a magunkban való dünnyögésnek, nem létező
dal önfeledt halk dudolásának, fütyörészésnek, asztalon való dobolásnak,
s a tudott ok nélkül, magától felszakadozó hosszú sóhajtásnak
hangjegyeiből…
Sóhajok az orosz ballet körül.
Istenem, itt vannak, eljöttek megint. Orosz ballet. Csudálatos
keringelése álomszínű szépségnek, a tökéletlen és óbégató szegény
világon. Itt vannak. A szláv fajta farsangi koszorúja. Távolról és
különösen zendülő neveikkel, Szentpétervár havával, Moszkva arany
templomaival, a végtelen Oroszország melanchóliájával, az orosz fájdalom
tüzével s a regények szerelmének sápadtságával. Trojkák homályos
csengőhangjai s a szláv hangszerek indulatos hurjai muzsikálják körül
őket. Milyen öntudatunkat bágyasztó, végtelen perc, mikor az Operában a
csillár elhalványodik, a zenekarban a hangszerek szerelmet kezdenek
vallani egymásnak s a sötétben a színpad függönye hangtalanul
széjjelválik…
Vannak dolgok, amelyekről hallgatni tudunk legszebben. Elmesélni.
ambicióval, s jóleső fáradsággal leírni a balletképeket, amelyeket az
oroszok előadtak, menekülő szavakat hajszolva kifejezni azt a hatást,
amelyet tesz a tűzmadár boldog meséje, a szilfidek holdsugarakba fogódzó
sétája, a Karnevál negélyzett mámora, Ay-pezsgőből gyult szerelme,
grimace-ba hajlott végzete és a rózsa lelkének ellengő álma, bál utáni
parfumös sóhaja és a faun fülelése, tagjainak ingerlett rezzenései, vad
és tündéri szökkenései, a nimfák fátylán való elhanyatlása a görög
ligetben és Thamarnak, az ázsiai dús és barbár fantázia démonjának
boldogtalan vérszomja és minden… mit jelent mindez az ember érzékeinek,
a reflektorok illuziói, a díszletek vakmerő valószínűsége, ruhák,
kendők, szőnyegek fantasztikus formái, mintái, egymásba áradó
színzuhatagok, barbár ékszerek, fegyverek gonosz ragyogása, tömegek
viharzása, lágy andalgása, az orchesterből a színpad alá gyujtott zene,
a táncosoknak, táncosnőknek nem látott pillangószárnyai bokáikon, mindez
együtt a mesével, amelyet a képek mesélnek? Az ember szinte a lehetetlen
igazságot látja, egy-egy pillanatban csengők és hegedük hangja ölt
megfogható testet, az ember az élet helyett a művészetet kívánja élni,
az ember a szórakozás estéjén úgy érzi, hogy végtelenül fáj a szíve. Ó
de sajnálom, hogy ezt a hosszú és ügyefogyott mondatot leírtam.
*
A mult század látta Elsler Fannyt táncolni. Mi az egykorú rajzokat
nézegetjük, krónikát olvasunk, a múzeumban hervadó félcipőjét sajnáljuk.
Mi látjuk az élő orosz balletet, az elvarázsolt testű Nijinskyt, látjuk
vonaglani Bolmnak, e nagy néma színésznek Pierrot-arcát, előttünk
pihegett Kyast asszony röppenő madár teste, az andalító Pilz kisasszony
mosolyát láttuk arcára rajzolódni. Kik fogják száz év mulva a világ
szemének ezt a gyönyörűséget ajándékozni?
*
A színpadon ácsorogtombam egy kis finom, bágyadt orosz arcú ballerinát
megkértem, mondaná meg a nevét.
– G. kisasszony vagyok.
– Nem a vezeték nevét, kisasszony, hanem a keresztnevét meg az apai
nevét, ahogy az oroszok egymást szólítják.
– Jelizaveta Germanovna.
Jelizaveta Germanovna… milyen szép.
*
Szünet alatt a nézőtéren, folyosókon, buffetben kis csevegő társaságok
nyomódnak össze. Csevegnek. Kritizálnak. Ennek tetszik, annak nem
tetszik. Olyik kép után azok vannak többségben, akik nincsenek
megelégedve. Kifogásaik vannak. Felülbírálják az Istentől adott
művészetet, amelyhez oly kevés lelkük van. Cinikusak. Raffináltak.
Büszkék rá, hogy ők bizony egy csöppet sincsenek elragadtatva. A
parasztgyereknek hiába kinálsz sápadt ezüstpénzt, gyanakodva néz rád,
nem ismeri. A vörös rézkrajcárra felcsillog a szeme, az igen, azért
krumplicukrot kapni.