és expediciója elpusztult a déli sark közelében. Ahogy megállapították,
már a mult tavasszal elásta a hófúvás Scott kapitányt és három
kísérőjét, s az újságcikkek, amelyek elszámolnak e végtelen messze,
irtózatos hideg és fehér csöndben végbement tragédiáról, egy-két nap
alatt elhallgatnak, az idő hófúvása eltakarja az ügyes-bajos világ
érdeklődése elől Scott kapitányt. Elolvastam a tudósításokat, amelyek e
sarki expedició pusztulásáról szólanak, elolvastam Scott kapitány
levelét, amelyet útja vége felé, a legnagyobb nyomorúságból és
legvégzetesebb kietlenségből pár emberével visszaküldött a világnak.
Néhány szám van a levélben, melyet a halál partján ülve írt Scott
kapitány, hosszúsági és szélességi fokok… »ha élve kerültünk volna
vissza, részletesen ismertettük volna utunkat, így azonban csak e rövid
feljegyzéseket s halotti jelentésünket hagyhatjuk hátra«. Ezzel a
mondattal fejezi be egyszerű levelét Scott kapitány. Miért nem fordult ő
maga vissza? Miért ment tovább? Angol becsület, férfias hiúság, és örök
dicsőség mit érnek az őrjítő csendben, a világ megfagyott szélén,
rongyok között, piszokban, éhségben, jég és hó irgalmatlan
végtelenségében a bizonyos halál fekete pincébe vezető lépcsői előtt,
mikor vissza lehet fordulni, a világ és London felé, ahol kedves és
csókoló asszony vár, elhagyott bizalmas lakás, meg barátok, meg kedvenc
ételek, szivarok, rokonszenves régi utcák, kényelmes klub, szép olasz
operák a Covent Garden-ben, víg zenék és kacagtató bolondságok a
music-hallokban, meg katonai parádék, autó-kirándulások, tavasz virággal
és tél ódivatú kandallóval, egy egész élet, mely oktalan és céltalan, de
elég mulatságosan és olykor egész kellemesen be van rendezve.
Itt ülök gyönge ember, egy nagyvárosban, a város egy kávéházában, a
kávéház legcsöndesebb sarkában, nem tudom hányadik szélességi és
hányadik hosszúsági fok alatt, száz furcsa apró gondtól-gondolattól
elsáncolva a mindenség örök titkai elől. Scott, Scott, Scott, firkálom a
márványasztalra a bemártott pennával, mely szórakozott s vonakodik a
munkától. Scott, ez a kurta, egyszerű és sajátságosan szonor név tölt
el, e messzi hűvös és ködös tájról való szó, Scott. Úgy érzem, mintha
valami hatalmas és elcsüggesztő drámai költeményből emlékezném rá,
mintha nem is angol név volna, mintha a Scott szó az embert jelentené, a
minden embert, az örök embert, az elátkozottat, a nyughatatlant, a
boldogtalant, Ádámot, Faustot, Manfrédet. Mit akar az ember a világ
végtelenségétől…
Három lépésre tőlem billiárdasztal, két úriember küzd az asztal körül
hosszú dákóval. Most nagy vitába vannak:
– Ragad – mondja az egyik, s az asztal fölé hajlik.
– Nem ragad – mondja a másik.
– Kérem, tessék megnézni – bíztatja az első.
A másik úriember is lehajlik, a tenyerét a szeme elé tartja, szigoruan
vizsgálja az egymás mellett megállott két golyót. Jó ideig maradnak így
lehajolva, a két fej egymáshoz közel. Egészen összeér a két fej. Ragad.
Hogy mulatnak,
hölgyeim és uraim? Én az este elmentem az orfeumba, mert már nagyon
régen nem voltam színházban. Ó, szeretem a színházi estéket: az
excentrikus énekesnőket, a pirosorrú és sárgaparókás amerikai bolond
embereket, akik ferslógból csinált auton gurulnak be a színpadra és
rögtön felrobbannak, azonkívül szeretem a kellemes angol fiuk
dzsigg-pergését, meg a számoló kutyákat, továbbá szeretem a fehérszemű
négerek mély, távoli dalait, egyáltalán szeretem a variété-zenekarból
felszálló exotikus muzsikát, és Gyárfást fess hölgynek öltözve és
cowboyt és indiánt és az ódon némajátékokat, egyszóval lelkes
színházlátogató vagyok. Az este, örömem estéjén azonban néhány rossz
percem is volt az orfeumban, még pedig a műsor tizenötödik száma alatt,
amelynek ez volt a címe: Táncoló elefántok, Miss Orford remek
idomításai. A színpadra három elefántot tereltek be, s bejött a kék Miss
Orford és egy elegáns szürke úr, a fején selyem-turbánnal, azt hiszem,
az indiai alkirály volt. Miss Orford csakugyan remekül idomított, Miss
Orford táncolt és a kolosszális elefántok utána illegtek, a zene
ütemeire emelgették a lábukat, orrmányukkal kasztanyettet zörgettek, kis
asztalra állottak, szolgáltak, mint a kutyuskák, mialatt az indiai
alkirály dirigálta őket.
De nemcsak ezt tudták az elefántok, teázni is tudtak. A nyakukba
szalvétát kaptak, leguggoltak, az orrmányukba cukorfogót tettek, a
cukorfogóval cukrot fogtak, beletették a csészébe, azután kis kanalat
vettek fel az orrmányukkal s a szemükhöz emelték. Mindenki örült és
tapsolt. Azután az indiai alkirály behozott egy magas telefonszekrényt,
a leghatalmasabb elefánt odament, az orrmányával a szekrény oldalán
megcsavarta a kurblit, megdöbbentő értelmes tekintettel várt, csengetés
hallatszott, akkor az elefánt az orrmányával leemelte a hallgatót, a
füléhez vitte, aztán kinyította a száját és belebőgött a kagylóba.
Elbődült, üvöltött mélységes tüdejéből a színpadon, a kasirozott telefon
előtt a föld legnagyobb és legerősebb teremtménye, Miss Orford meg az
indiai alkirály az elefánt előtt állottak, a szűgyéig se értek,
diadalmasan hajlongtak, a közönség nevetett, tapsolt, az elefánt bőgött,
a másik két elefánt csendesen állott. A telefonozó elefánt bőgése valami
irtózatos volt, a taps alig hallatszott tőle, ez a bőgés a messzi-messzi
őserdők lombozatait szokta megrázni, Miss Orford ezt a rettentő,
végtelen őshangot befogta a telefonba, komédiázni, s az emberek
mulattak. Valami exotikus szorongás lepett meg, eszembe jutottak Kipling
dsungel-meséi, visszaemlékeztem az elefántok táncára, éjfélkor, az
őserdő rejtett tisztásán, mikor szuverén erejük ünnepét tartják,
irtózatos lelküket belézengik a végtelenbe, legázolják a bokrokat, mély
üregeket taposnak a földbe, ágakat csapnak le orrmányaikkal s
homlokukkal nekirontanak az ezeresztendős fák derekának. Jaj, ha ez a
három elefánt ettől a bőgéstől most föleszmélne, megvadulna és
széttaposná Miss Orfordot, az indiai alkirályt, a szolgákat, a
színpadot, az orfeumot… Nem lett semmi baj, hála Istennek, az elefántok
nem olvasták Kipling elbeszéléseit, eszük ágába se volt rendetlenkedni.
A függöny lement, s a zenekarból felhangzott az ünnepies tus, amelylyel
az orfeum karmestere a bevégződött számokat búcsúztatja.
Magyarországból jövök,
hölgyeim és uraim, ismerik ezt a messzi földet? Négy folyó, három bérc
van rajta, fölötte meg egy korona lebeg, láncokat ejtvén a táj felé,
mint ez a bíróságok, adóhivatalok, zálogházak kapuira szegezett
bádogtérképeken látható. Mondhatatlanul vonz és izgat engemet ez a
sajátságos föld, de nagyon nehezen szánom el magamat, hogy
Magyarországra utazzam, mert a vonat reggel hét órakor szokott indulni a
nyugati pályaudvarról Magyarország felé és ez borzasztó. Pláne téli
reggel. Milyen barátságtalanok a pályaudvar csarnokai. Milyen rossz
felmászni a második vágányon ácsorgó gőzösbe, végigmenni a néma
folyosón, benézni a komor fülkékbe. Milyen kevesen utaznak. Az első
osztályon senki sincs. Nekem szabadjegyem van. Miből él ez a Máv? Egy
üres bársonyketrecben elhelyezkedem, az ablak mellé, arccal az útirány
felé, mert okos öreg emberek azt mondják, hogy ha a vonat irányának
háttal ülünk, megfájul a fejünk. A vonat áll. Egy vasútas végigmegy a
kocsik mellett, le-lehajlik, kalapácscsal megüti a kerekeket, a vonat
türelmesen állja, mint a gebe, akit patkol a kovács. Milyen sokáig áll
ez a vonat. Alhattam volna még vagy tíz percet. Áll, áll. Nem, elindult,
már curukkol a pályaudvar, teherkocsik jönnek mozdony nélkül, meg
raktárak, meg gépházak, meg palánkok, meg farakások, szemaforok, híd,
házak, állatkert, vurstli, Angol-park, kaszárnya, ügető-versenypálya,
nyaralófalvak Vecsésig, Vecsésen túl Magyarország…
Nyolc óra, támolyogjunk át az étkezőkocsiba. No itt már élet van. A
hálóban sapkák, kalapok, az asztalok körül a sapkákhoz, kalapokhoz
tartozó emberek. Tea, kávé, rántotta, sonka, vastag csészék, izmos
poharak s hamutartó, mint a görög diszkoszvető kezében. Mustár,
levesízesítő, egy rúd csokoládé, fogpiszkáló. Az ajtón hajó és tenger
képe, a kivándorlás boldog délibábja. Csupa emberek reggeliznek. Asszony
nincs. Miért nincs asszony? Egy asszony, finom, egészséges angol
utazóruhában, fátyollal, az ablaknál és kinézne. Az ember a másik
asztalhoz ülne, szembe vele, hogy nézhesse. Miért nincs egy asszony a
vonaton?
– Hallatlan, milyen hideg van ebben az étkezőben – lázong valaki. A
pincér nem felel neki.
– Ennek a vajnak szaga van!
– Friss vaj – Mondja a pincér hüvösen.
– Már pedig ennek a vajnak szaga van – mondja a vendég, rákeni a
zsemlére és eszik.
Odakinn, az ablakon kívül, fekete mező, a hosszú barázdákban vékony hó.
Mint valami fehér vetés. Messzire egy kútágas tünődik, mellette sovány
cserény. Még messzibb egypár színtelen szalmakazal alszik, mögötte egy
kis város széle, egy sor egyforma halovány kis meszelt ház, egy-egy
ablak a falban, magos szalmatető, mint az elbóbiskolt ember szemére
lehúzott turi süveg. A házak mögül a kiváncsi torony néz a másik
határba.
A szomszéd asztalnál négy vidéki úriember früstököl, egy köpcös, egy
zömök, egy testes, meg egy kövér. Beszélgetnek, nagyon hangosan, mert jó
szívük van és nem akarnak mindenáron elzárkózni embertársaik érdeklődése
elől. De hálátlan vagyok, nem igen figyeltem oda, csak neveket
hallottam, itt-ott, messzi emberek ismeretlen neveit. Egyszerre mind
elkacagják magukat. Valami jó dolog jöhetett ki.
– Barátom! – mondja a testes. – Mi? Mese fiú vagyok én! Barátom!
Úgy látszik, ő adta elő valami sikerült élményét.
– Mese fiú vagy! Mese! – lelkesedik a kövér és a fogpiszkáló rezeg ajkai
között.
– Éhén? Hőha! Nem igaz? Barátom! Mese fiú vagyok én!
Felemeli a balkarját, s a kisujját beledugja a bal fülébe és fürgén
rázogatja. Egyszer az orfeumban rázta a kisujját így a fülében egy angol
bohóc, és a felsége a kulisszák mögött egy kis csengővel csilingelt
hozzá. Milyen kedves volt. Nem látták?
Tiszta mult a kiadóhivatalban.
Egy napilapnak a kiadóhivatalában volt valami dolgom a minap. Sokan
jöttek-mentek az izgatott és délutáni villanyvilágítástól sápadt
helyiségben, barna rács mögött sürögtek az alkalmazottak, fiatalemberek
és leányok, írtak, nagy üzleti könyvekben lapoztak, s írógépeken verték
a zenétlen zenét. Egy fiatal leány jött be, sehogy se volt öltözve,
sehogy se nézett ki, semmi különös nem volt rajta, csak ott ácsorogtam
és észrevettem, hogy ő is bejött. Megállott az ajtóban, széjjelnézett és
a szemközt való ajtó felé indult, amelyen arany üvegbetükből ki volt
írva: Igazgató. A leány be akart menni, de ott egy piszmogó szolga
megállította. A leány kinyította a balkezében lógó kis fekete
reticule-t, amilyeneket az egykoronás bazár kirakatában látni, s egy kis
összehajtogatott papirost vett elő. A szolga kibontotta a papirost,
visszaadta a leánynak s a rácsvilág felé mutatott, abba az irányba, ahol
egy nagy tábla lógott Levelezés felírással. A leány odament a
Levelezéshez. Ott állottak legtöbben, a rács ablaka előtt, férfiak,
egy-két nő, meg egy hordár. A rács mögött egy kisasszony ült, az
bajlódott velük. A leány odaállott közéjük, a várakozók egy kicsit
összébb húzódtak előle, a leány, kezében a papirossal, inkább únottan,
mint kiváncsian nézett a rácson belül való világba. A kisasszony az
asztalon felhalmozott levelek közt keresgélt, egymásután, gyorsan vette
fel és tette le a leveleket. Ezekben a sajátságos jeligékkel és
számokkal címezett levelekben suttog, epekedik, hizeleg, turbékol, sír,
fenyegetőzik, csábít, esküdözik, kunyorál, alázkodik, alkudozik és
őrjöng a szerelem, Budapest szerelme, az apróhirdetések szerelme. Mennyi
nyomor és mennyi pénz, mennyi könnyelműség és mennyi boldogtalanság,
mennyi szív és mennyi fajtalanság, mennyi szemérmetlenség és mennyi
költészet, a kisasszony kezei közt tünedező levelek: milyen regény, az
egész város, az egész élet…
Végre rákerült a sor a leányra, beadta a rácson a papirját, s míg a
kisasszony elintézi, a leány ordináré vöröses kabátja gombjai közé dugja
a jobbkezét, mint Napoleon s kifejezéstelen szemeivel a falakon
csavarog. A kisasszony kiszól:
– Tiszta Mult!
– Igenis – mondja a leány, mintha a nevén szólították volna.
– Egy korona tizennégyet fizet. A pénztárhoz. Odaád a lánynak valami kis
cédulát, a leány körülnéz, meglátja hol a pénztár, odaindul. Tiszta
mult… a kisasszony egy pillanatig utánanéz, a gépírónő is megállítja az
ujját a levegőben, egy hivatalnok hátrafordul egy nagy könyvből, a
hordár is megmozdította fáradt vén fejét, egy pillanat, tovább
dolgoznak, semmi. A leány ott áll a pénztár előtt, egy cvikkeres ember
elveszi tőle a kis cédulát.
– Tiszta Mult – diktálja hangosan magának. – Egy korona tizennégy
fillér.
Tiszta Mult odaadja a pénzt, keztyütlen piszkos, rágott körmű kezével.
Miről álmodik ez a kéz? Finom virágszappanról, amely fehérre és puhára
surolja, drága parfümcseppről, amelyet a tenyerek szét fognak dörzsölni,
kényes manikürollókról, reszelőkről, rózsaszín festékről,
szarvasbőrkeféről, amelyek tündöklőre becézik a körmöket s
aranygyűrűről, mely erősen megöleli az ujját, s benne opálról, vagy
zafirról, vagy türkiszről, vagy talán villámló gyémántdarabról? Vagy
csak valami vékony ezüstgyűrüt szeretne ez a piszkos kéz, legfeljebb
futtatott aranyat, nefelejtskővel vagy picike láncon függő szívecskével?
Vagy nem is gondol gyűrűre ez a kéz, csak valami nagy darab puha és
ragadós cukrászsüteményre egy körúti cukrászdából, amelynek kirakata
előtt bámészkodni szokott a krumplis kenyéren felnőtt Tiszta Mult? Mit
képzel, ki fog eljönni tiszta multjáért, amit itt kihozott a piacra, s
letett a kis papirosra. Gróf jön hintón, vagy bankár automobilon, vagy
vidéki úriember jön gyorsvonaton, vagy katonatiszt jön paripán, vagy
mérnök jön fiakkeren, vagy főpincér jön konflison, vagy fiskális jön
villamoson, vagy szolid hivatalnok jön gyalog? Képzelete, szíve, lelke
vagy micsodája érzi és sejti, hogy mi következik most rongy kis
életében? Nem tünődött soha szűzi tánciskolán, piruló bálon, valceren,
legyezőn, tarka papirguirlande-on, tubarózsa-bukétán, menyasszonyságon,
fiakkeres lakodalmon, mikor a kocsis ostorára virágot kötöznek? Vagy nem
álmodott soha valami szent és őrült odaadásról, életét, ajkát, ölelő
karjait, tiszta multját dobogó szívvel, dalolva és suttogva,
tánclépésekben vinni a ligetbe egy mozi-gépésszel vagy
kabaret-színésszel? Tiszta Mult, Tiszta Mult.
A pénztárnok nyugtát ad a leánynak, cvikkere mögül belenéz az orcájába.
A leány beleteszi a nyugtát a reticule-jébe, köszön és megy a kijárat
felé. Kinyitja az ajtót és eltűnik. Az ajtót nem kell behúzni maga után,
a kiadóhivatalnak szabadalmazott önmagától záródó ajtaja van, az
ajtószárny lassan indul a leány után, a szabadalmazott, önmagától záródó
ajtó valami fojtott nyöszörgéssel megy vissza, valami gépies sóhajjal.