7039. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
Kedves olvasó,
úgy érzem, mintha valami előszóval tartoznám neked, vagy talán magamnak.
Ezután az első lap után, amelyre ezt a pár sort teszem, sok-sok levél
jön, ezeket a leveleket telinyomtatták avval az irkafirkával, amit egyik
napról a másikra az ujságba irt valaki, aki itt járkál ezen a világon és
nincs jobb dolga, mint hogy egy-egy percre megállítsa a többi embert:
nézz ide… nézz oda… látod?…
Amit ebben a könyvben találsz, kedves olvasó, csak úgy érinti az életet,
mint a lehellet az ablakot, vagy mint egy-egy gyufa lángja a sötétséget.
Összeszedtem egy könyvre valót ebből az irkafirkából és azt irtam a
tetejébe: »Sok semmi«. Az Athenaeum kitünő igazgatója azonban nem volt
megelégedve evvel a címmel, azt mondta, hogy semmiért nem lehet a
közönségtől pénzt kérni, legyen a könyv címe inkább: »Sok minden«.
Belenyugodtam a változtatásba, így lett a semmiből minden. A világon
úgyis mindenből megint semmi lesz, gondolom magamban s ez a gondolat
megadja nekem az elégtételt.
_=(sz. e.)=_
Kis cikk a szeretetről.
Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén,
lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltünődött maga felől
meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen,
nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind
éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már
mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő
először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi
embert, éppen úgy öltözködik, ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy
vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta
gondolkozásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak
elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát
belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt
nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme
nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát
ember eltünődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi
emberekkel, akik közt az életet tölti. Elképzelvén magát a többi ember
közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette
volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatalan holmik
közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket
nehezére esett mindig magával hurcolni. Irígység… gyűlölet… harag…
megvetés… útálat… Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a
lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt
a lelkéhez, szinte egy volt vele.
Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz
ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az
embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek
mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel,
ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok,
ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem
minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is
minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig
szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a
kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem
megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az
utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok,
nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.
Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg
kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal
nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja
meg, mi a baja, hátha meg tudom vígasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor
egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a
többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott
fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy
sóhajtott, – az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök,
beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz,
rámosolygok, hogy mosolyt lásson…
Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derüvel
orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el
hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki
szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy
auto. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden
szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton
mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte
a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?
»Ujesztendő, vígság-szerző
most kezd újulni, újulással víg örömöt most kell hirdetni« – kántálták a
vékonyhangú kis parasztfiúk az ablakunk alatt a rég elment
Szilveszter-estéken az alföldi kis városban. Tegnap, 1913 január
elsején, reggel nyolc órakor egy kis pesti öltözetű parasztgyerek
kopogtatott fel álmomból, számlát hozott egy régi suszteremtől, akinek a
cipőit már évek előtt elsétáltam. A cipők meghaltak, a számla életben
maradt, úgy látszik, a számlát erősebb bőrből készítik a suszterek, mint
a cipőket. A suszter pénzt kívánt, az inasa pedig boldog új évet kívánt.
Egy kis vizitkártyát tartott piszkos kezében, a számlával együtt átadta,
ez volt ráírva: B. ú. é. k. Ez a négy betű nyomtatva volt, alatta szelid
gyerekírással: »N. N. cipész tanonca«. Egyszóval N. N. cipész tanonca
nekem boldog új évet kíván. A kis fiú az ajtóban állott, nem nézett rám,
tudatlan szemeit sétálni küldte, a falra akasztott karikaturákat nézte,
amelyeket festő barátaim rajzoltak rólam. A gyereket felriasztottam
szórakozásából:
– Hát osztán, mondjad csak, mit kívánsz te énnékem?
A suszterinas zavarba jött, nem válaszolt, a kalapját forgatta a
kezében, vagy lehet, hogy nem is forgatta, nem emlékszem pontosan.
– Felelj hát, ne félj, – mondok – mit kivánsz te énnékem?
– Semmit, nagyságos úr… N. úr (a gazdája) azt mondta, hogy ne menjek
vissza pénz nélkül.
– Jó, jó fiam, ne beszélj most erről, azt mondd meg, mit kivánsz. Semmit
se kívánsz nekem? Hát mi van erre a kártyára írva?
A gyerek ártatlanul fölemelte rám tekintetét, nem volt elkészülve rá,
hogy ennyi dolga lesz velem.
– Az van ráírva, – mondok – hogy te, N. N. cipész tanonca, b. ú. é. k.
Hát nem tudod, hogy mit tesz ez a négy betű? Mi az, hogy b. ú. é. k.?
– Boldog új évet kívánok – mondta a fiú, mosolygott és megkönnyebbült.
– Na látod. Hol vetted ezt a kártyát?
– A trafikban vettem.
– Mennyiért?
– Tizenkettőt adtak egy hatosért.
– Mit gondolsz, mennyi újévi ajándékot kapsz most tőlem?
N. N. cipész tanonca kikapcsolta tekintetét a szememből, szemérmesen
elnézett, mosolygott és vállat vont, vagy lehet, nem is vont, nem
emlékszem pontosan.
– Örülsz, ha egy koronát adok?
– Igenis, nagyságos úr.
Minthogy nem vagyok gazdag, a pénz nem számít nálam, hát két koronát
adtam a tanoncnak, aki kellemesen csalódott, mint mondani szokás.
– Mit mondjak, nagyságos úr, N. úrnak? (A gazdájának.)
– Semmit, fiam, hanem azt mondd meg nekem, hogy csakugyan kívánsz-e te
énnekem boldog újévet?
A gyerek, aki már túl volt a borravalón, nyugtalan, zavart volt, csak
mosolygott, kegyetlen kérdéseim kínja s a pénz öröme veszekedtek
lelkében.
– Na eredj el. Nesze vissza a kártya is.
N. N. cipész tanonca eltávozott hajlékomból, visszafeküdtem az ágyba,
mintegy negyedóráig néztem a fekete ágaikkal jajgató margitszigeti
fákat, azután megint elaludtam.
Éjfél.
Jaj, írni kell. Megnézem az órámat. A kismutató is, a nagymutató is a
keskeny római tizenkettesre céloz. Pont tizenkettő. Éjfél. Csodálatos
vékony tengely, amin ez a rettenetes nagy világ tegnapról holnapra
fordul. Éjfél van. Mennyi templom van a világon, mennyi torony, mennyi
toronyóra, az most mind kong, zeng, búg, kalapál. Hogy szeretném hallani
mindet együtt, egyszerre. Nem hallok egyet se, a kávéház zaját hallom,
ez a zaj folyik, mint a sárga esővíz a csatornából a hordóba. Hogy néz
ki most a világ? Mit csinálnak ebben a percben az emberek az egész
világon? Falvak szélein ugatnak a kutyák, a városok klubjaiban eltorzult
kártyások ülnek, házastársak vetkeznek, színházban voltak, az asszony az
ágy szélére ül, kezeit ölébe lankasztja és elábrándozik, kórházakban
nyitott szemű szenvedők, bezárt raktárakban egerek szaladgálnak,
operaénekesnő a hotelszobában zihál koszorúja fölött, csecsemők
mosolyognak, a hold nagy tavakon sétál, mulatóhelyeken kopasz urak
frakkban és monoklival próbálnak örülni, a csataldsai mezőn harcra
felszerelt férfiak feküsznek megfagyva, gyáva fiatalember megy felfelé
egy utcai nővel sötét lépcsőházban, vonatok rohannak egymásba, kis
vendéglőben danolnak, fogfájósok nyöszörögnek, ittas nászéj a
szállodában, egy gyűrött plasztronu úr a tükörrel szemben agyonlövi
magát, az őserdőben párducok nyújtózkodnak, fiatal rabok sóhajtoznak a
cellákban, bábát csengetnek föl, üres villamosok zúgnak a külvárosokban,
házibálon szól a zongora, felravatalozott halott gondolkozik a
másvilágról, részeg emberek verekednek az utcasarkon, malomban süvítenek
a szíjjak, a hajón matrózok pipálnak, macska nyávog a kémények között,
elhagyott palánkok között a gyilkos bicskája villog, az áldozat hörög, a
templomokban a csönd imádkozik, a táncosnő sír öltözőjében, mennyi
villany, gáz, petróleum, gyertya és csillag világít és mennyi sötétség
van.
Valahol egy város ég és hány cigarettára gyujtottak ebben a pillanatban…
Csak ebben a kávéházban mennyi cigaretta ég. A finom, sovány kék füstök
felfelé keringőznek a cigaretták végéről, a levegőben találkoznak,
összefogóznak, összefolynak, együtt szállanak, mint halvány, messzi
madárcsapat. Az emberek, akiket a füst lennhagyott, beszélnek,
csevegnek, kiabálnak, suttognak, nevetgélnek, dúdolnak, női kacaj
kígyózik. A kávéház beszél, mormol, csobog, zúg, énekel… a két tenyerem
a két fülemre tapasztom, csend lett. Elveszem a két tenyerem, megint
vihar van. Egymás után, szaporán csinálom ezt, könyökölök és nyomkodom a
két fülemet a két kezemmel. Milyen különös zene. Mintha a cintányért
vernék a pokolban.
Jégpálya.
Korcsolyát kötöttem s rászállottam a jégre. Milyen kellemes és milyen
meglepő, hogy csúszok, futok a jég homályos tükrén, szinte lengek a két
keskeny érctalp felett, milyen különös, hogy nem felejtettem el ezt a
kis téli tudományt a hosszú esztendők óta, mióta utoljára korcsolyáztam.
Oh, gyerünk vissza az ifjú élvek e síma mezejére, örvendjünk ez
egyszerű, egészséges jó örömnek, öleljük mellünkbe hevesen a szembejövő
friss szelet, csípessük cipószínűre orcánkat az ártatlan hidegtől,
csússzunk jobbra-balra, iramodjunk neki, fussunk, repüljünk, forogjunk,
szédüljünk egy kicsit, felejtkezzünk el… az ólmos fényű jégen hosszú,
szeszélyes árnyékom fut velem a korcsolyáktól írt végtelen, karcsú
hieroglifák között, a magasból ragyogó villamos ívlámpák világításában.
Arcok villannak el mellettem jobbra-balra, csupa idegen arc, senkit se
ismerek ezen a nagy jégpályán, magamban forgolódom, tünedezek a
sajátságosan mozgó sokaságban. A melegedő pavillon előtt a katonabanda
játszik, kedves, buta amerikai nótát ropogtatnak a tréfás réztrombiták,
hangos nevetés, itt-ott ijedt sikongatás, vígan csörgő diskurzusok az
elfutó párok mosolygó ajkán, Istenem, mit beszélgethetnek, valami olyan
kedveset és üreset, mint amit a katonazene játszik. Kifelé igyekszem a
középről, gyors hajlásokkal kikerülöm a korcsolyázókat, kicsúszok a
pálya szélére, a korlátnak támaszkodom, nézni egy kicsit a népet. A
félkarommal lekönyökölök, s engedem magam előtt szédelegni ezt a közeli,
mégis oly távolinak tetsző világot.
Mozdulatlan tekintetem előtt kecsesen, s jó melegen öltöztetett gyerekek
futkároznak, egy-egy pici kis leány még gyámoltalanul kacsázik, néha,
mikor az egyensúlya bajba jutott, hirtelen kiterjeszti két gyenge
karját, balanszirozik velük, mint mikor a kis madár a szárnyát
lebegteti. Szép karcsú fiuk hasítanak tova, fehér pamutkabátban s fehér
sipkában, térdigérő sportnadrágban, mi mindent tudnak a jégen, féllábon
milyen nagy köröket húznak, leguggolnak, forognak, tánclépéseket
tesznek, a korcsolya orra hegyén szaladnak. Kisasszonyok illannak el,
zajtalanul, kecses sportkabátban, sipkában, jobb és bal korcsolyájuk
megvillan nyugodt időközökben, ahogy a lábukat váltják. Egy-egy
kényelmes, kövér bundába menekült hölgyet szánkószéken repítenek maguk
előtt figyelmes úrfiak. És párok, párok, párok. Nő és férfi, mind a két
kezükkel összefogózva, egy tempóra futnak, hajladoznak, illegnek
jobbra-balra, fejüket kissé oldalt hajtva, hallgatagon, átengedve
magukat a friss levegő örömének, a csusszanó, könnyű mozdulat
kellemének, a sebesség izgalmának, a zenének, egymás keze érintésének,
talán szorításának, egész lényük közelségének, valami elnémult andalodás
viszi őket… e komoly téli öltözetek, kurta bundák, sapkák hirtelen
elvarázsolnak, úgy nézem a korcsolyapályát, mint valami szelid régi
metszetet, mintha ezek az előttem repkedő, forgó figurák egy régen
elmult nemzedék lenne, egy vonzó, ódon, hangtalan holt világ, amelyről
oly sóvár melancholiában tünődik az ember, mikor ötvenesztendős
divatlapok képei fölé hajol. Oh, csupa orosz hercegné, meg angol lady,
álmodott, óhajtott, fájdalmas, lehetetlen nők, regények és finoman
repedezett festmények hölgyei, akikkel sohase fogom lelkemet és
fantáziámat kicserélni…
Oh nem, hisz élő emberek ezek, csevegnek, nevetgélnek, látom a
lehelletük röppenő kis ködét ajkaik előtt, hallom a korcsolya vékony
hasítását, hallom a visongó, kiáltozó gyerekeket, hallom az amerikai
nótát, amit el nem únnak játszani a vitéz zenészek. Felnézek a
pernyeszínű téli égre, körülsétáltatom a tekintetemet a leveletlen
fákon, akik deres ágaikkal karos ezüst gyertyatartókhoz hasonlítanak. Az
egyik fáról a másikra átrepül egy unatkozó csóka, hallom fekete
rikoltásait. Előttem a nagy jégpálya, ez a különös téli bálterem,
felnőttek és gyerekek boldog találkozója, egyszerre rákezdi örök
muzsikáját a szívemben a magány bágyadt zenélőórája. Oh, mindig
magamban, mindig magammal, mindig magam, mindenki idegen, senkit se
ismerek, senkihez semmi közöm. Valami gyönyörű, hallatlan, botrányos
dolgot vágyom művelni: szeretnék a közepébe futni a jégpályának, kitárni
a két karomat s messzihallatszó csengő hangon megszólalni: Hölgyeim,
nevem N. N., bocsássanak meg, olyan árva vagyok és úgy szeretnék
kegyetekkel együtt lenni, jöjjön valaki, hadd fogjam meg a kezét,
fussunk egy kicsit együtt, csevegjünk, nevessünk, oh ne tűrjék, hogy
boldogtalan legyek, adja ide valaki a kezét…
Nem, ilyesmi az emberek közt nem megy, milyen viharos kacagás támadna,
holnap benne lenne a dolog a lapokban, a közönség azt hinné megőrültem,
én meg kivándorolhatnék, vagy főbe lőhetném magam. Hiszen nem is
gondoltam komolyan, nem, nem. A párokról, akik folyton tűnnek,
tünedeznek előttem, elhúzom irígy tekintetemet s a gyerekeket nézem, a
piros arcú, fürge, gyönyörű gyerekeket, oh ez talán még szebb, még
boldogabb, még irígylendőbb, még fájdalmasabb. Mi lenne, ha a
gyerekekhez pártolnék, ha gyors korcsolyámon annyi fárasztó, rossz évet
átcsúszva, megint a gyerekek közé elegyednék a jégen, gyertek kis
pajtások, leánykák, kis fehér bárányok, angyalkák, fogózzunk össze,
csináljunk egy hosszú sort, egy, kettő, három – usgyé előre! Meneküljön
előlünk aki tud, mert elsöpörjük az összes bácsikat és néniket! Jaj,
elestem, csak kacagjatok, nem haragszom, csak kacagjatok…
Nem, nem, a gyerekek közé is bajos volna betolakodni. Mindnek itt a
mamája, vagy a papája, vagy a svájci kisasszonya, nem engednék meg, hogy
egy idegennel pajtáskodjanak a féltett gyerekek, sőt talán a kis
ártatlanok maguk se barátkoznának, bizalmatlanok lennének, nem
melegednének össze velem, oh, énrám fel kell nézniök s arcom borotvált,
nem olyan lágy, mint az övéké és a szememben milyen elvadító szomorúság
tanyázik.
Elzsibbadt a balkarom, amellyel a korlátra könyököltem, fázik a lábam,
fázik a szívem, a katonazene még mindig azt a víg amerikai nótát játsza,
azt a vígat, amely egyre szomorubban, nehézkesebben, tompábban s
fárasztóbban hangzik a fülembe. Az ég pernyeszínű, mintha elégett
szalmakazlakkal hintették volna teli. Az ívlámpák halálos sápadtságban
fénylenek. Az unatkozó csóka a másik fáról visszament az első fára,
lassú röptében keserveset kiáltva, ami visszhang nélkül maradt.