rózsaszínben, tengerzöldben, a tündéri fehér cipellőikben, azoktól sem
akar ez a gyászos ember felüdülni. Mintha nem látná, vagy nem fogná fel
a szépségüket, oly közönnyel nézegeti, hogy szöknek fel, megfeszülő
karcsú lábszárukkal a villamosokra, hogy hullámoznak el a járdákon,
mohó, titkos kis thémáikkal, hogy özönlenek le a szigetre, mint egy
virágfolyam, azon a fia-Margithídon, meg milyen csodálatos, bájos képet
adnak a cukrászatok babéros terraszán, az összemosódó színeikkel, viruló
kalapocskáik alatt, mintha óriási arrangement pompázna ott, vagy
andalító ünnepi felhő ereszkedett volna le ide az épületek tövébe.
Itt-ott meg találja nézni egy szép leány (vagy asszony? nem lehet ebben
a kislányszoknyás nőtengerben disztingválni), megnézi az unott, csontos,
barnaképű urat a kormánynál és utána is fordítja a járdáról a fejét
pillanatra, vagy ha gyalog van György, fölvetődnek rá szép szemek,
gusztussal, önkéntelen… de neki mind e szép és csinos és üde, fiatal nő
mintha báb volna, vagy kép, semmi meglepetést, semmi hangulatot nem okoz
a tétova figyelgető sétálónak. Azt érzi ez a György, hogy ez a sok-sok
példány mind csak utánzat, mind nem az az egy édességes, boldogságos
_másik_, aki a szívünket hozta a teste csodálatos szekrényében a földre.
De hát vajjon mért kell ezt ilyen megrögzötten érezni néki, hogy ez a
többi mind hideg és üres és fölösleges? Nem kerülhetett az a szív, mint
a vándorserleg, hirtelen egy másik női kebelbe? Ha bekötött szemmel
indulna e tündérsereg közé s a kezét kinyujtaná, s az elsőt vonná
magához, amelyiknek a karját érintette… hiszen Valentine-t is oly
véletlenül, oly váratlanul találta az útjában. Se király, se kormányzó
nem mutat alá az alattvalók milliói közé, hogy: te ifjú, neked ezt a
kisasszonyt szemeltük ki, meg te: hajadon, neked emezt a legényt
javasolja a mi bölcseségünk, amely a ti boldogságtok felett
töprenkedett. Sem az égből nem akar zengő hirdetés hallatszani a földre,
hogy a legmagasabb Érzés és Törődés a sejtelmetlen halandó fiatalságból
ezt amahhoz és amazt ehhez utasítja, név és személy szerint. Hátha az
első volt tévedés és a második lenne az örökre szóló boldogság. Hátha
mindegy is, melyik, hátha babona, majomhit az, hogy keresni, válogatni
kell azt a másik szivet, összemérni a miénkkel, mint egyik kész cipő
talpát a másiknak a talpával; hátha mind egy tészta, mind egy sütet ez a
végtelen sok Évája a földi paradicsomnak, akár az egy pékségből
kihordott kiflik, csak fel kellene nézni s egy bájos, kedves, fiatal
leányalak után elindulni megint, igen, csak ki kéne már lábalni egyszer
ebből a letörtségből, ebből a tehetetlen epekedésből, búbánatból.
Csakhogy éppen ez a bódult kín, ez a valószínűtlen hiányérzet, ez a hiú
visszavárás, mely gyöngít, mint a betegség, ez nem engedi Györgyöt
talpraállani… ez a fájdalom, ami most vendégeskedik a lelkében, mintha
húga volna annak a régi fájdalomnak, ami Györgyöt foglyul ejtette
tizennyolc esztendős korában mikor az édesapja hirtelen meghalt, éppen a
György érettségije után. Hát mégis olyan mélységes mélyre tudott az a
fehér kezecske nyúlni, az élete gyökereit felszaggatni? Az apánkkal, meg
az anyánkkal is véletlenül kerültünk volna össze? Hiszen mi nem
választottuk meg őket előre az emberiségből, csakugyan s a szülők sem
ismerték azt a gyermeket, akinek a világrajöttéért sóvárogtak. Ha nem ez
az _én_, hanem egy tőlem elütő természet, más ész, más felfogás, egész
más lélek volnék, ha valami más forma foszlány szállott volna ide akkor
a Végtelen titkos ködeiből, hát azt a _másikat_ is éppen úgy elfogadták
volna gyermekük gyanánt, mint engemet. Mi hát az, ami olyan
élet-halál-közösség gyermek és szüleje közt, micsoda eszméletzavaró
rémület az, amit akkor érzünk, mikor az édesapánkat eltemetik: mintha a
tulajdon érzékeny testünket és a tulajdon drága szemünk világát ásnák el
a sötét föld alá. A kedves megszokás sérelme volna csak, gyöngeség,
önzés? Megtámadtatva sejtjük talán magunkat elbizakodott
biztonságunkban, hisz mi itt akarunk maradni, mindörökre, akár egyedül a
kihalt földgolyón. Ne bántsatok kétségek és kérdések, oh istenem, nem
lát az ember, a lét homályain keresztülnézni nem is elég a Nap
világítása nekünk s lám, olyan gyönge szemet is kaptunk, csak ezt a
megnyugtató köröcskét csináljuk a szemünkkel a végtelenből.
Úgy hiányzik Györgynek az a másik megismert lény, mintha a szó született
értelmében a hozzátartozója lett volna… néha affélét érez, mintha hűdött
volna a jobb oldala, mert annyit oda volt simulva, ragadva Valentine,
mikor karonfogva sétálgattak a budai kertben, a Bürü kiséretében tett
budakörnyéki kirándulásaikon, az erdei, mezei sétákon, meg Velencében…
megesett, hogy hátrapillantott azért egy elosonó leány után, egy illat,
egy hang, egy kalapforma rántotta hátra a fejét, meglepően,
megdöbbentően; aztán lehajtott fejjel ment tovább, figyelve, hogy
nyugosznak el lassankint a szíve vad lökései. S aztán előfordult, némely
óráján, hogy meg is állott így hátranézés után, ott ragadt a szeme
egy-egy szerelmes páron, amelyik távolodott, sietve, mintha boldog
virágos kapu felé igyekeznének; vagy odameredt egy közeledő párra néha,
fiura, leányra, kik lankadtan, elfogulva jöttek egymás mellett, mintha
nehéz, fojtott zenét hallgatnának útjukban. Hivatal után vár ott egy
leány a köruti sarkon, fiú jön, előre emeli a kalapot, a leány a kezét
kapja fel, elébe lép, azután a karjába illeszkedik és odaszorul a
vállával hozzá, felnézve az igénytelen fiatalember szájára, mintha
világmegváltó eszméket hallgatna s úgy megy rézsútosan, szinte viteti
magát, súlytalan, öntudatlan. (Szegény György is a minap karonfogta
Pipit a korzón, oly rosszul esett már ott neki lógázni a jobbkarját.) A
cukrászatok előtt is annyian vannak letelepedve kis asztalnál, ketten,
kettesben… meg az uttesten is elpuffog szemtelenül minden öt percben egy
autódaxli, a kosárban nyakig bele van süppedve egy női apróság,
kipirosított fejecskéjét üdén mutogatva, mint a hónapos retek. Hallotta
György a németektől, hogy náluk ezt a járművet Brautomobilnak nevezték
el… óh, milyen szívfájdalom ezt is annyit észrevenni.
Máskor meg éppen olyanokat vesz észre, mélabús kóborlásaiban, akik
egyedül járnak az alkonyat szerelmes mennyezete alatt, fiukat,
embereket, akik pártalanok, elhagyatottak. Akik a bezárt Nemzeti előtt
azon a flaszteros tisztáson ácsorognak, ábrándos kis
nyakkendőcsokraikkal, pálcikájukkal, nézelődve, merengve, mintha valami
tündéri megoldásra várakoznának itt; meg akik a kávéházi terraszon ott
ülnek a megmelegedett két pohár vizük előtt, ki-kinézve egy kellemesebb
nőalakra abból a vígasztalan ujságból; meg azokat a sapkás fiatalokat,
akik ott nyújtogatják a nyakukat a kiadóhivatal előtt, ahol a prágai meg
a barcelonai football-eredményeket kiragasztják, meg a hátratett
kezekkel sétáló, hervadtképű, örömtelen öltözetü magános embereket, akik
egyszer-másszor oly ámulva emelik fel a fejüket egy ragyogó, nevető,
délceg szép hölgy elé… valami testvéri hajlamot érez György, a megesett
szívével, összeédesgetni mindezt a szótlan, magános alakot, hogy menjünk
együtt, ahogy az árvaházi fiuk szoktak… És aztán este is, mikor
egyszer-egyszer elszánta magát egyedül vacsorázni valamelyik csöndes
vendéglőben, olyan részvéttel, olyan rokonérzéssel nézegetett át
észrevétlen a magukban gondolkozva üldögélő urakhoz, akik a megrendelt
fogást várják vagy az égő szivart figyelgetik a vacsora után és oly
hosszadalmasakat köhögnek néha… egy idős úrtól volt a legmélyebben
meghatva, ki valami feketetáblájú könyvet olvasgatott magában az étterem
sarkában, késő este… mért nem lehet az ilyen magukra maradt lelkekhez
közeledni az embernek, leülni szépen melléjük, beszélgetni, habozás és
zavar nélkül, úgy mint a hajón szokták a világok idegenjei. Lehet, hogy
egy második életben majd az ember szót fogad a tiszta ösztöneinek és
helyrehozza mind a durva mulasztásokat, amiket most elkövet.
Volt egynéhány olyan napja Györgynek, mikor az utcára jönni se volt
semmi kedve; jobban esett az egész délutánját odafent a szobája
csöndjében eltölteni. (Éjjel nagyon szomorú percei voltak, míg el nem
aludt: az árvaságot soha sehol olyan gyötrelmesen nem érezni, mint a
hotelszobában, a legkrisztustalanabb némaságban, amit csak a halk
liftnyöszörgések, rejtelmes járások és kattogások zavarnak, meg a
szomszéd szobából áthallatszó névtelen köhögés.) Volt egy új studiuma
Györgynek, amelynek ezeket a délutánjait szentelte: mit gondolnak? Kérem
a tánc dicső tudományát nyeli magába a mérnök úr, aki rendesen
trigonometriával és magasabb arithmetikával szokott mulatni. A hallnak
az ujságos fülkéjében fölfedezte a Tánc című folyóiratot, másnap
meghozatta visszamenőleg az egész évfolyamát; azután egy nehéz albumot
hozott haza a Váci-utcai könyvesboltból, amelynek a Tánc története a
címe… s minden tárcát és vasárnapi csevegést elolvasott odalent a
Hungária kávéházában, ha látta, hogy a táncról mesélnek neki benne. Hát
már beröpködte a képzelet szárnyain a legkülönbözőbb világokat és
századokat, értesült felőle, hogy a tánc együtt született meg az
emberiséggel, vagy talán még hamarabb; megolvasta, hogy az operák a
balletből erednek s a ballet az ókori vallásos szertartások hajtása,
hogy az éneket, az imádságot a tánc előzte meg a szentelt helyeken, sőt
megelőzte a trubadurok, igricek és samánok, a Homérok és Hafizok
malasztos, magasztos és mézes versét, mert a csaták fordulatait és a
szerelmes hódolat hajlékonyságait nem harsogó s nem lágyan zengő
igékkel, hanem gyengéd és szenvedélyes illegéssel-billegéssel, azaz vad
és ijedelmes és ádáz és ujjongó remegéssel és taglejtésekkel és
ugrándozással híresztelték, illetőleg fejezték ki. Sőt megtudta, hogy a
legősibb diplomáciai nyelvet is a tánc képviselte, lévén a követek
kiképezett táncosok, akik mimikával és gesztálással tárgyaltak a
másnyelvű emberevő fejedelemmel, ha békét, vagy ha háborút kellett
azokkal kötni. S kitudódott a György sürgős olvasmányaiból, hogy a
megváltó boldog zene is az édesanyját tisztelheti a táncban, mivelhogy a
legelső vad népek fiai, hadba való menetelésük alatt rithmikus
lépésekkel tartották a tér- meg a távközt a soraikban és aztán a
gyorsabb, vagy a lassabb menetet, meg a megállást, meg a szaladást a
csapat szélén haladó pucér leventék a combjaikra való csattantásokkal
dirigálták; az a hely persze sajogni kezdett egynéhány kilométer után,
egy élelmes harcos aztán erős bőrt kötözött oda magának és azt csapkodta
kedélyesen, huncútul kacsintgatva a többi szárnytisztes felé… így
született a dob… Meg aztán felidézték az olvasmányok a dervisek örjöngő
táncait, a babonás indiai táncorgiákat, az indiánok haditáncait, a
pestisek és éhinségek s minden fajta katasztrófák utáni táncos mániáját
népeknek, nemzeteknek; igaz, a tánc betegség is az emberiségben, hiszen
minden kórháznak van vitustáncosa… hanem boldogság és egészség is a tánc
a világon, az albumban ott az a sok elragadó kép a bájos, ünnepélyes,
poétikus mult és régmult táncokról… s aztán annyi szépségét, nüanszát
tárgyalják ezek a tanulmányok és csevegések a mai táncoknak is…
élvezheti is mindezt, aki ért hozzá.
S György lelki s testi szemei előtt és folyton magyarázta a Természet a
magáét: táncol a föld népe mindig és mindenütt, táncos lejtéssel szokták
kört járva a gabonájukat csépelni a szumatrai bennszülöttek, énekelve;
bokázik a pityókos ember a szekérúton hazafelé s megrántja a derekát,
összeveri a bokáját, megüti a tarkóját a magyar a vásárban a lacikonyha
előtt, jókedvében, már csak a piros kolbász sistergésére is… táncolnak a
kis gyerekek maguktól, s táncol a hab a Dunán, a láng a tűzön, a füst a
levegőben, a virág a szélben, a csillag a felhőben, a ló a lovas alatt,
a kecske a gyepen, a kígyó az orfeumban, az elefánt a cirkuszban, a
szitakötő, a szúnyog, az esti pille, mind táncolni próbál; még a tücsök
a mezőben, az is rajba gyűlik a megsült fű felett hopszasszázni… táncot
jár a darumadár, s táncolni gondol mind a veréb, mikor úgy ugrándoz, a
szárnyát emelinti s kapkodja a fejét az ágon, meg mind a fecske, mikor
andalogva keringet és feljebb-lejebb ingadoz és repes a szárnyaival…
szegényke talán sohase is repülne, csak jobban tudna táncolni, mint
repülni!
Hát csak az egy Valentine ne táncolna ezen a világon?
Békász György úr után tudakozódnak odalent a hallban. Ki az?
Poóy Pál úr őméltósága.
György megint el akart aludni; most jött be a fürdőszobából s
visszafeküdt, még egyet szunnyadni. Reggel vetődött haza, hét órakor.
Most déli félegy. Poóy Palya keresi… hacsak nem álmodik!
– Azonnal, mondják meg kérem őméltóságának, legyen kegyes öt percre a
hallban helyet foglalni.
És letette vakon a hallgatót. Az odaesett a készülék mellé, az éjjeli
szekrényen.
Istenem, Palya… mi ez? György, míg öltözködött, oly rohamosan, mint a
tűzoltó, joformán gondolkozni se tudott a feje el nem oszlott gőzétől
(két üveg franciát nyelt egymaga az éjjel), meg a szíve verésétől. (Úgy
rázkódott a melle, mint a rosta.) Valami vésztrombita hasított az agyán
keresztül. A válásról lesz szó! Állok elébe! Majd meglássuk, mit akar,
hogy kezdi; milyen fagyos lesz ez a jólnevelt úr, vagy micsoda
kíméletlen hangot vesz elő s miféle brutális szemrehányásokkal mer majd
rátámadni. Egy esengő csengés visszhangzik valahonnét a György ködös
lelkében, mintha a sötét vizen valami parti fény cikázna végig… de az
elszántsága, a hidegvére, biztonsága erősödik, míg a gallérját gombolja,
s a nyakkendőt szilárd ujjakkal sürgősen megköti. Szüksége lesz minden
energiájára, fölényére.
– Szervusz, Gyuri! – Palya fidélis vállonlegyintéssel otthagyott nevetve
egy másik gabardinos urat és siet György felé vidáman, mind a két kezét
nyujtva neki: – Nohát kérlek, téged is elég régen nem láttalak. – A
legfrissebb reggeli kedvvel nevet a szemébe s rázza meg a két kezét,
azután a két karján szorít egyet barátságosan. – Hogy vagy, barátom? Nem
zavartalak, kérlek?
– Köszönöm, dehogy, bocsánat… – György sehogyse tud hangot, szót,
frázist találni. Igyekszik szembenézni Palyával és valami elfogadható
arcot csinálni.
– Hallottam félfüllel, pajtás, hogy Pesten vagy, erre voltam, gondoltam,
megnézem már ezt a gyereket…
– Igenis… bocsánatot akartam kérni, hogy nem fogadtam azonnal… és hogy
itt a hallban… tudniillik két svájci úr volt fenn nálam, akikkel valami
találmányom dolgában tárgyalok.
Füllentett, tudjuk, a mi zavarba jött barátunk.
– Áh? Svájc? Gratulálok, Gyurikám. Fényes! Hát találmányaid is vannak?
György nem is akarta a találmányait említeni Csak a lump fölkelést
akarta fedezni s mint a megszeppent diák, az első kifogással rukkolt ki,
ami eszébe jutott.
– Igen… (folyton vergődött, hogy a Palya címzését kikerülje. Mit
mondjon: Palya papa? Azt többé nem lehet… vagy kedves bátyám? Uram?
Méltóságod? Nem tudja, mit kezdjen evvel a jókedvű emberrel.) Igen…
tudniillik két találmányon is dolgozom… az egyik a rotor-hajók
hydrodynamikai elveinek a repülőtechnikára való átvitele volna…
– Értem, sejtem! Kolosszális, kérlek. És a másik? Roppant érdekel.
Üljünk le talán ide, Gyurikám. Sohse beszéltél nekünk erről a dologról.
– Köszönöm… Nem akartam eddig előhozakodni vele… még ma sincsenek a
terveim teljesen kidolgozva…
– Az nem tesz semmit, fiam, fontos az idea, az pedig brilliáns. Szóval a
másik?
– A másik, hát a másik… kicsit unalmas így hallani…
– Dehogy, dehogy, sőt, Gyurikám. Ezek az ügyek engem, kérlek, mindig a
legbehatóbban foglalkoztattak.
– Igen, hát az a világür magasrezgésű elektromos hullámainak a
transzformálására vonatkozik… tudniillik mint gépész- és elektromérnök,
érdeklődöm…
– Én is, édes fiam, a legnagyobb mértékben. Kérdés, mi a célod azzal a
transzformálással? Gyujts rá, Gyuri fiam. Kicsit meghúzott ez a
kánikula. Nem vagy beteg?
– Oh nem, kisztihand. De… az egész valami szerény szakmabeli kísérlet,
vagyis magasfeszültségű árammá gondolom transzformálni… praktikus célja
van, olcsóbb áramtermelés…
– Ez az! Benne vagyok! Meg fogjuk csinálni, fiam. Ezt nevezed szerény
kísérletnek, barátom, ez zseniális! Korszakalkotó, kérlek! Hozz össze
azokkal a svájciakkal, majd én képviselem az érdekeidet, kérlek.
György lesüti a szemét. A svájciak kényelmetlenek neki. Nem is a
találmányain járnak most az ő heves gondolatai. Fölveti a fejét, nincs
már türelme, el kell kezdeni valahogy ezt a témát. Mélyet szippant a
cigarettjén, azzal vesz egy szíverősítő lélegzetet. Mosolyogni is
sikerül, amint halkabban megszólal:
– Mintha valami fontosabb kérdést kellene tisztáznunk először, ugyebár…
kérem.
Palya odacsillog a György szemébe, kicsit ráz a fején, nevetős arccal,
az ujjával összekötőjelet ránt a maga, meg a György melle közt:
[Illustration]
– Már mint mi kettőnknek, kérlek? Engedj meg, édes Gyurikám, nem üthetem
bele az orromat két embernek a legszorosabban vett magánügyébe.
Kínos. Úgy tesz, mintha nem is érintené a dolog. Az apa. Hát akkor miért
jött? Vagy micsoda érdeke lehet a másik felet itt zavarba hozni s
dadogásra kényszeríteni.
– Mégis, hiszen arról van szó, nemde, kérem, hogy a dolgot dülőre
juttassuk?
Palya bólint, kedvesen, a kezét a György térdére teszi:
– Nagyon helyes, hát juttassátok is, kérlek, dülőre, ha már egyszer
dülőre kell juttatni.
Mit csináljak már veled? György kettőt is szippant és a füstjét gondosan
elzavarja a Palya orra elől, míg egy újabb mondatot össze tud
kovácsolni:
– Gondolom, ilyen esetben tisztázni kell egyes kérdéseket, mindenesetre.
– Mindenesetre, édes fiam. – Palyának a hangja csupa gyöngédség, csupa
előzékenység. – Föltétlenül kívánatos, kérlek, hogy ha tisztázni való
kérdéseitek vannak, hát azokat tisztázzátok. Mindenesetre kérlek.
– Mindenesetre… mert azt óhajtom…
Nem tudja hirtelen folytatni. Oh, hiszen ha ki lehetne most nyögni, hogy
mit óhajt…
Palya annál folyamatosabban tud perorálni:
– Magam is, édes Gyurikám, hidd el szívből óhajtom, hogy minden
kérdéseteket tisztázzátok és hát a legtökéletesebben rendbe tudjatok
jönni a dolgotokkal.
És Palya a lift felé kapja a fejét; elegáns asszony lépett ki a
villanyfényes ketrecből. Palya utána köhintett komolyan és összevont
szemöldökkel kíséri a hölgy alakját a kapuig.
György tanácstalanúl, kínlódva figyeli a Palya derült rózsaszín arcát.
Fiam, sőt édes fiam és Gyurikám… ilyen napra legalább felfüggeszthetné a
mézes modorát! Ő nem tudja feltalálni magát ilyen simaszavú gentlemannel
szemben. Égetni kezdi már ez a símogatás, mintha lángok círógatnák!
– Hát azért gondolom, hogy mindnyájunknak kellemesebb volna, ha
barátságosan esnénk túl ezen a… minden részleten… ha bizonyos harmónia…
– Az, kérlek! A legszebb harmóniában kell, hogy végződjék a dolog, fiam.
Én a magam részéről boldogan leszek a segítségedre, kérlek. Talán
méltóztassál majd átfáradni hozzánk most valamelyik nap, ebéd után…
Hogy? Odamenni? Ezt a lehetetlenséget ilyen könnyen, ilyen egyszerűen
kimondják előtte… hogy ő még egyszer azon a Trombitás-úti vasrácsos
kapun betehetné a lábát? Alig tudott itt a széken egyenesen ülve
maradni. Gyötrelmes mosoly erőlködik az ajkain:
– De kérem, találkozhatunk… vagy talán nem tartózkodik Pesten?
– Ó, hogyne, fiam, itthon van a gyerek. Mi ketten, kérlek, a világ
legszebb helyén nyaralunk: Budán. Hisz éppen azért bátorkodtalak
invitálni, Gyurikám, hogy találkozhassatok, megbeszélhessétek a
problémátokat…
György szemében egyet rendül a világ, ragyogva, mintha tükörrel mennek
el az utcán keresztbe az ember előtt.
Palya levette a monoklit, meglehelli, a zsebkendőjét előveszi, törüli
figyelmesen az üveget:
– No igen, el akartok válni, gyerekek. Nem kellettek egymásnak, kérlek.
Nem illettek össze, természetesen. Nagyon egyszerű, édes fiam. Semmi
rendkívüli nincs benne. Majd aztán megtalálja a megfelelő párját az
egyik is, meg a másik is. Nem féltelek benneteket, barátom. Hát látod
nem lesz semmi kontroverzia köztetek, mehet kérlek minden a legsímábban
a maga útján. S amellettt a legjobb barátja maradhat az egyik tisztelt
fél a másiknak.
A monokli már ott ragyogott a jó Palya szemén. Felállott s bizalmasan
nevetett a György szemébe, amint szeretettel a vállára veregetett
félkézzel:
– Hát csak jelentkezz, Gyurikám, mennél hamarabb, ne félj, nem harapják
le az orrodat.
– Igen, jelentkezni fogok… Palya papa…
Mikor egy erős kézrázás után Palya becsusszant a forgóajtó szárnyai
közé, Györgynek a keze még kinyújtva marad ott az ajtónál, mintha tovább
kínálná… oh, istenem, ha Palya nem engedte volna most el ezt a
jobbkezet, ha magával vitte volna… ezt az egész kart, hogy egy drága
gyönge rózsaszín nyakat átöleljen.
Felszáguldott a szobájába. Három, négy, öt lépcsőt ugrott egyszerre.
Odabent össze-vissza hányta a könyveit, a rajzait, az ágyról a diványra
repítette a pizsamáját, a bőröndöt is lekapta a szekrényről, nem tudta
mit akar vele. Felrántotta az erkély ajtaját, kinyitotta a száját,
szinte rákiáltott a tündöklő Dunára! Vagy tíz percig járt, mint a
fölingerelt fogoly azon a három lépésnyi balkonon; aztán aaah!
belesóhajtott hangosan egy kis cserép muskátliba ott az erkély szélén és
úgy tartotta behunyt szemmel az arcát a puha, meleg virágocskák közt.
Hangtalan, szinte lopva, hogy fel ne ébredjen a muskátli, meg is
csókolta a bizsergető szirmokat. Azután bevitte a szobába a cserepet és
meglocsolta az üveg vízből a szikkadt fekete földjét…
Ebéd után pedig azonnal szabadságolta Pipit (ellátván őt egy kis
pénzmaggal), avval, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell egy darabig valami
nagyobbszabású megrendelésen. És csakugyan nekikönyökölt még azon a
délután a kiteregetett terveinek. De minden öt percben az ablakhoz
szaladt. Meg a szekrényt nyitogatta. Fésülködött és kefélkedett. Másik
nyakkendőt kötött. Megállott a tükör előtt, a két szemére vett kezeivel,
abba a vak két tenyérbe nézve, ha ugyan betett szemekkel abból a
sötétségből is láthatni valamit. Még lábujjhegyre állogatott, s tapsolt
csodálatosan, aztán felkulcsolta a kezeit a plafond felé, hosszú
percekre. S aztán, mint a bolond, levágta magát a díványra, légzési- és
hasizomgyakorlatokat végzett, míg csak azt nem sejtette, hogy kimerült.
De nem merült ki, dehogy: amint felállott, azonal fejest ugrott a vetett
ágyba s aztán a két tenyerét szétterpesztve, a két lábát lassan,
ingadozva emelte a plafond felé. Tótágast állott, korrektül. A cipője
sarkát odafent összeverte háromszor.
Két napig bírta a várakozást. Harmadnap ebéd után telefonozott Palyának…
A jó Palya hangja kicsit bágyadtan csúszott a György fülébe:
– Hát édes Gyurikám, sajnos… Valentine hirtelen elutazott. Igen kérlek.
Mégis csak úgy gondolta kérlek, hogy elmegy valamerre… bizony, azt se
tudni még; majd megírja, hol van. És hát éppen ezért kérlek, nem is
kívánom, hogy ide fáradj pajtás, egyelőre talán el is odázhatjuk az
ügyet, úgy sincs sok értelme Valentine nélkül… no ugye. Hanem, hallo?
kérlek, én majd benézek hozzád, szeretnék már azokkal a svájciakkal
összejönni. Majd a körmükre nézek, ne félj semmit, Gyurikám…
György, mikor a telefonnak vége lett, a kezét a homloka felé emelte, de
az a kéz félúton odaesett a falnak. Éppen a csengőgombos üveglapra
tenyerelt.
Az emeleti szolga kopogott be Györgyhöz:
– Parancsol, nagyságos úr?
Mit parancsolna? Inkább könyörögne, a két ijedten bámuló szemével
rimánkodva látszik valamit kérdeni:
– Mi lesz velem?
Szeptember.
A liget fái már beiratkoztak az arany évadba, a budai dombokon itt-ott
kellemes, egészséges rezesség tünedezik, afféle, mint némely sportoló
asszony arcán; az utca tele van az őszibarack illatával, szerelmesebbek
a délutánok, mint májusban, korai lámpagyújtáskor a lombok, válogatott
leveleikkel, ígéző árnyaikat moccantják álomszerűen a világított, sápadt
járdán… Még az ilyen édes őszi estén azt merem hinni, különb gyönyörűség
éjfélig, meg éjfélen túl ezeken a járdákon vonulni, beléámulni a
flaszterra vetített falevelek megfoghatatlan merengésébe, szinte
szenvedve, ha kénytelenségből rálépett az ember a levelek szentséges
szép árnyékorcáira… igen, mint például beülni a nevezetes Butik
izgatott, forróságos, csak piros-fehér villanyocskáival kápráztató, de
semmi csodát és semmi ujságot nem igérő szűk hajlékába. De a Butikba már
szeptemberben siet az a publikum, amelyik Pesten is habit-ba, illetve
esti gyöngyeibe öltözik, mikor nyilvános helyre ruccan. A Butikot nagyon
szeretik a társadalom egyes rétegei, valamint a Butik is szereti ezeket
a rétegeket, már mint bizonyos nivótól fölfelé. Hiszen ezekért a
rétegekért nyitotta ki diszkrét boltajtaját, állította sorba a falhoz
intim, kicsi pamlagjait, asztalkáit a teremben, a vonzó madárfészeknyi
fülkéiben; ezekért a rétegekért tette oda a legdrágább jazzt a sarokba s
ápoltatja, mint valami teint-t, a tánc alá szolgáló parkettet.
[Illustration]