valami kis morfin-ájulatot muzsikálna, az új tangót andalogják a
mosolyos párok, ahány pár éppen megfér egymástól ezen a fukar parketten.
Itt van György is… Csete Pipivel van, persze, meg egy ponny
színésznővel, akit Pipi tukmált rá, remélvén, hogy György szenvedő
szívét megváltja majd evvel a gyöngéd baráti gondviseléssel. Egypárszor
elviselte már a szenvedő, hogy a vidám kis fitosságot elhívja Pipi
vacsorázni (azt állítván, hogy az úgy hozzátartozik a terítékhez, mint
az angol mustár), de a szinésznő-sarjadék György iránt való komolyabb
érdeklődése mindezideig hajótörést szenvedett, mint mondani szokás. A
családi nevét minden alkalommal frissen elfelejtette György, nem szokván
eleget a szeme Pesten a színlapokhoz, csak a keresztneve ragadt meg a
fejében. Tintinek hívták, élőszóval és nyomtatásban.
Mikor ma este itt letelepedtek az asztalkájukhoz, (amelyet előre
megrendelt Pipi), György egy pár percig elhallgatta ezt a Tintit, aki
nagy lázzal mesélte neki a próbák eseményeit, meg a kilátásba helyezett
nagyobb szerepei felől tájékoztatta odaadó bizalommal, mert hisz ez még
mind a legszigorúbb titok a színháznál. Pipi ezalatt erre-arra
szólogatott, ismerős asztalokhoz, meg át is kelt egynehány társasághoz
perces vizitekre. György tekintete a Tinti folyékony előadása közben
lehanyatlott a kicsi színésznő képéről a kezére, arra, amelyik ott
játszott az abroszon a pezsgőkeverő kanálkával. Tinti hamarosan
rajtacsípte Györgyöt a szórakozottságán s odakapott a kiskanállal a
barna ökölhöz, melyben a könnyű pohár állott az asztalon:
– Nem is figyel az emberre, nézd csak. Azt a buta gyűrűmet bámulja! – De
nevetett, nem haragudott. Egész életecskéjében nem tudott ilyen
rendesebb úriemberre megharagudni.
– Nagyon szép gyűrű, gyönyörű. – György gyöngéden igazolta a hanyagságát
s oda is nyúlt, megcirógatni az ujja hegyével a pöszmétényi solitaire-t.
– Vajjon mennyi az ilyen gyűrű értéke? (Csak hogy ne kelljen nehezebb
kérdésen gondolkoznia.)
Tinti vallott, mint a karikacsapás:
– Ajándékba kaptam, nem kérdezhettem az árát. De ennek édesem, tudom
pontosan. Tizenkét melont ér. Mert minden esetben három melont kapok rá
a zaciban.
(Tinti a Pipi, meg a Maki nyelvén beszél.)
– Hanem tudja, édesem, – és Tinti elvonta György kezét a pohárról –
milyen szimpatikus maga evvel az egyetlen vékony karikával? Az ilyen
férfi az izlésem, látja, aki nem használ ékszert. Még azt a
nyakkendőgyöngyöt se szeretem látni, nem férfias, igaz? A jegygyűrűt
különben imádom a férfiakon.
György már kihúzta az ujját a Tinti simogató kezéből. A pillantását is
félrekapta s aztán picit megcsengette a pezsgőspoharat, játékból:
– Erre mindenesetre jó az ilyen gyűrű az ember kezén… – s nevetett
egy-két gyönge taktust.
A pohár meg azt zengte neki halkan: Tin… Tin.
Szokta ezt a kis zenélést gyakorolni magányos vacsorái alatt, meg a
kávéházi terraszon, a Hungária előtt, mikor az ujság nyomtatását hiába
próbálta már követni s a Dunaparton előtte zarándokló villamosok
rakományát bámulta… tin… tin… mert várt, várt, mint az eszelős. A
szerelem ottmaradt a szívében, ahogy a gyűrű ottmaradt az ujján, igen és
úgy szorult a Valentine neve a szíve körül, mint ez a karika a balkeze
névtelen ujja körül… várt, remélt; egyik nap ha azt érezte, hogy no már
sikerül lemondani, megnyugodni, nem bánni, összecsukódni, kialudni,
befagyni: hát másnap kétszeres vagy százszoros türelmetlenséggel
követelőzik rajta az éhező-szomjazó szerelem. Palya egyre sűrűbben
talált a Hungária felé járni s Györgyhöz egy szóra felnézni, de folyton
csak tréfákat mondott és rejtélyeskedett, mikor a Valentine holléte s az
érkezésének az időpontja felől próbálta György faggatni… a féltékenység
ejtette meg a veszteglő embert és keservesebb kínt kóstoltatott vele,
mint a szigetek maláriája. Maradt, maradt; pedig hányszor eldöntötte,
hogy itthagyja ezt a gyehennát és rábízza az első dr. jurisra a válását,
csinálja az, ahogy akarja… azután mindig azt érezte, hogy ekrazitot
vinne el a testében, amely a világ túlsó szélén is felrobban majd benne…
s csodát várt minden másik reggelre, álomjelenetet, amelyben, mint az
elveszett kis testvérek, találnak valami gyönyörű kastélyos tájon
egymásra.
Ma különben megint az a gyönge, bolondos, magányos délutánja volt.
Órákig cirkált mindenfelé; estefele a Hunyady-téren találta magát;
fáradt volt, odadült egy benzinkúthoz; éppen szemben kellett lenni annak
a tánciskolának az emeleten, hogy György olyan keservesen sóvárogva,
bánkódva, képzelődve nézze sokáig azt az olcsó, naív életörömet az
ablakon átal; és ott fiúk jöttek, egy tucat vitatkozó diákféle, kicsi
jelvényekkel, azok aztán megállottak a téren ott közel és hát elkezdtek
charleston-lépéseket fitogtatni, mind egymástól külön ugorva bokázott és
nyujtogatta a féllábát, mintha megkergültek volna; György pedig figyelte
suttyomban az ügyességeiket, mohón, irigyen: a végén pedig mosolygott
utánuk, mikor továbberedtek kacagással és egymást hátbapüfölve, oh,
igen, szeretetet lehelt a gyerkőcök után, olyan eperédes szeretetet,
amilyen azok szivében érik, akik életükben a csalódással sétálnak
karonfogva.
Itt, a hiú Butikban, elkönyökölve Tinti őkicsinységétől (kinek Pipi
szerencsére valami most szerzett ragyogót kezd elmesélni), György
lankadtan, semlegesen nézeget a táncba (a bértáncos ifjú odamosolygott
egy párszor hozzá s ő diszkréten, gyengéden biccengetett neki vissza),
meg nézeget ártatlan idegenséggel az asztalkák felé, szinte valahogy
távolabb látva s halkabban hallva az extra népet, mágnásokat, vívókat,
vivőröket, lipótvárosi fiakat (kik szép számmal vonultak fel, már június
óta nem látták a grófokat), meg a dámákat, dámácskákat a mágnások
oldalán, akik felé Györgynek bizony nem volt elég orientációja, hogy
tudhassa, melyik grófnő s melyik csak mannequin, mert a szép társaság
valami irdatlan volt ez előtt a más felé nevelkedett ember előtt s hát
némely Tekla jobban is tud ragyogni, mint az igazgyöngyök… el volt az
esze foglalva s elmulasztott érdeklődni Pesten aziránt, hogy kicsoda ez
az úr, vagy kicsoda az a dáma… Az egész gyülekezetre csak úgy eszmélt
itt, mint olyan másvalamikre, kik nem tartoznak ahhoz az emberiséghez,
amelynek a sűrűségében ő vergődik, nem, ezek ünnepi kirándulók vagy
mifélék e világon, hogy csak nézegetnek és játszadoznak s ezeknek nincs
közük semmihez abból, ami fölött laboratóriumokban virrasztanak,
parlamentekben cigánykodnak, törvényszékeken kedélytelenkednek,
rendőrségeken sugdolóznak; nem tartozik rájuk a föld belében tolongó
tűz, sem a csillagok kémkedése, sem a pólusok iratlan hava, sem a
tengeren ólálkodó jéghegyek nem tartoznak őrájuk, sejtelmük se lehet
azok felől, úgy, mint nincs sejtelmük a mi mindennapi öngyilkosaink
felől, akik leugranak a Dunába. S egy messze-messze vizió vonaglott el
egy percre ezek előtt a falra meredő, borult szemek előtt: ilyen
négyszögű kis darab parkett, ahol ez a társaság táncol tovább, ha
elhaltak az erdők és elhullottak a hegyek, ha nincs világ, nincs ország,
ha elragadták, elmarcangolták mind a földet köröskörül, amit hazának
ismerünk, hacsak ennyi maradt nekik, ez a parkettnyi, nem látják, nem
sejtik, csak táncolni tudjanak tovább.
Észre se veszi, mintha hipnózisban ülne, micsoda szenzáció támadt ebben
a percben a teremben.
Susognak, halkakat kiáltanak, sőt füttyengetnek, emelkednek is,
nyujtogatják a nyakukat gavallérok és hölgyek egyszerre; a jazz elakadt
egy pillanatra s a táncosnép elbotol a lépésből a váratlan eseménytől.
– Nézd már édes apuskám! – Pipi megrázza a György könyökét. – Oda nézz
apuskám…
Most ül le az asztalkához, ott a sarokban a kicsi gázkandalló mellett az
a csuda, aki a Butikban megjelent: egy álarcos, kurta feketeszoknyás
másik nőalaknak helyet mutatva s nem véve tudomást az
ámulatról-bámulatról, amit okozott…
Ő maga is nő, persze s ő is olyan fekete selyem álarcot visel, az álláig
csüngő csipkével, a fején fekete csipkekendő s a ruhája végig csupa
fodros, csipkés fekete selyemruha, végig le a fekete selyem félcipellő
sarkáig, mert éppen ez az, ami a nem mindennapi hatást okozta, hogy
sarkig leérő hosszú ruha van a kecses mozgású, karcsú nőn; alighanem
igen fiatal, csinos teremtés lehet, olyan üde testszin villan meg a
fehér moll gallérkája felett… Különben a fülét se látni s a karjáról
lógó csipkék alatt is fekete glaszékesztyűszár fut felfelé. Puhatollú,
szürke legyezőt lebbent az arca, vagyis álarca előtt és talán jóízűt
nevet az álarc mögött, amint szétnéz kiváncsian a reá csodálkozó s
diszkréten zajló Butikban. A pincér egy percre eltakarja a hátával a
publikum elől, aztán siet hátra, ő is vihog jobbra-balra s csak rángatja
a vállait.
Pipi lefogja Tinti kezeit, aki tapsolni akart és majd felrepült a
pamlagról örömében:
– Gyerekek, ezt a heccet, nohát még életemben… nem is bírja szöveggel a
csodálkozását. Ez a hosszúruhás, legyezős hölgy, aki most hecc a
Butikban, lehetne persze valami bájoló húsz év előtti festmény a
kiállításon, valamelyik nemes francia piktortól, például Rippl-Rónaitól.
Mi ez? Álarcosbálról ruccant volna ide ez a rejtélyes kis donna, a
duennájával? Szeptember még nem a bálok hónapja. Talán valami attrakció,
mellyel a Butik tulajdonosa kedveskedik a publikumának? Táncosnők
lesznek, alighanem mindjárt kiállanak majd a parkettre. Hanem a
tulajdonos is tétován néz feléjük a sarokból és a két tenyerével adja a
zászlójeleket erre-arra, hogy fogalma sincsen…
Senki nem sejti, honnan röppenhet ide ez a bizar álom.
– Apuskám, itt valami fogadásról van szó! – Pipi szét is néz, úgy
terjeszti hangosan a tipjét: – Fogadás, a fejemet teszem rá apuskám!
Ragyogó dolog! Egy kis kontesz lesz…
– Valami megbolondult orfeumhölgyecske, – ez a György véleménye.
– Igen, reklámnak találta ki! Biztos valami bécsi! Nahát micsoda
maskura! – de azért Tinti kicsit irígykedve nézi a maskurát, aki csak ül
nyugodtan, legyezve magát, egy-egy halk szóval az egyszerű blúzos
kisérőjéhez fordulva.
[Illustration]
Már azért táncolnak, koccintgatnak, dudorásznak tovább; nagyobb
heccekhez is szokva vannak a Butik vendégei.
Pezsgőt, ásványvizet hozott az álarcos nőknek a pincér. A legyezős
dámácska az ásványvízből tölt, magának is, a másiknak is, koccint vele s
aztán mintha összevihognának. Bolondos két figura!
– Apuskám! Téged néz, figyelj csak kérlek alássan! – Pipi meglöki a
György könyökét.
– Ugyan.
– De édesem, a nőcske le nem veszi magáról a szemét, csakugyan! – Tinti
is erősen oda figyel.
– Tévedés lesz. – György már megint unatkozik; a mennyezet égőit
szeretné megszámlálni.
Pipi tovább lázít:
– Őrülten érdeklődik irántad apuskám, becsületemre! Nohát ragyogó,
gratulállak kérlek alássan.
– Majd hozzácsapom ezt a hólyagot, szemtelen! Bá! – le kell tartóztatni
megint a Tinti kezét, mert felkapta már féltékenységében a felfújt zöld
malacát az abroszról. Másik felől pedig Pipit kell Györgynek
pacifikálni, mert Pipi egyre harciasabban kacsingat és köhinget a
misztikus jelenség felé.
– Hívjuk meg őket, kérlek alássan, őrült sikerünk lesz, apuskám.
György csak legyint lankadtan. S az órájához nyúl. Jobb is lenne menni
tán innen; kicsit bántó, hogy most már őt is figyelik egy pár asztal
mellől.
Egyszer csak a legyezős, magaskesztyűs nő feláll, megfogja félkézzel az
álarc szélét, másik kézzel a szoknyát csipi, s emelt fővel megy
egyenesen hátra, hol nyitva van egy világos, kicsi fülkének a függönye.
Végig kisérik a szemükkel a Butik vendégei, mosolyogva, sőt utána
nevetnek itt-ott, egész szabadon. Egy dáma föllelkesedett váratlanul,
azt mondja:
– De milyen charme van ebben a kosztümben, nézzétek!
Egy erősen pirosképű gavallér pedig fölemelte az ujját és jóindulattal
szólította fel a suhanó tüneményt, hogy azt mondja:
– Le az álaaccal, uaim!
– Telefonálni megy, gyerekek, most hívja a bandáját. Mi lesz még itt
apuskám, meglátjátok, becsületemre! – Pipi nem birt az izgalmával.
Majdnem hogy utána szaladt az álarcnak.
Hát az lett, még pedig egy perc mulva, hogy a pincér oda lépett az
asztalukhoz és meghajolt György előtt:
– Ezt az urat kéreti a hölgy, hogy lenne szíves egy szóra befáradni a
fülkébe. Igen fontos ügyben. – És a pincér belekedveskedett a György
szemébe: – Nagyságos uram nagyon megnyerhette a hölgy tetszését…
Valami rémregénybe illene, ha nem a Butikban játszódnék a jelenet. Az
álarcos hölgy félrehivatja az ismeretlen urat, oda az összehúzott
biborfüggönyök mögé.
– Mit mondtam, nohát az én szemem, ragyogó! Rohanj apuskám! Te vagy a
nap hőse kérlek alássan. Irigyellek édes apuskám, nézd, hogy tudja már
mindenki…
György csak bámul a függöny felé. Roppant röstelli magát.
– Mégis csak pofa kell hozzá, nyilvánosan elcsalni valakit a
társaságomból! – Tinti megfogja a György kezét: – Azért se megy,
megtiltom.
– Hamar, hamar apuskám, kihűl! – Pipi már segíti fel Györgyöt, taszítja,
buktatja. Ej, de kellemetlen. Nézik. Nem lehet gyámoltalannak látszani,
nevetséges!
Mikor a függönyt kinyitja, az álarcos hölgyecske ott állt az asztal
előtt, még tartja a kemény selymet az arca előtt s mintha kéken
csillognának azok a megbújt szemek, amelyek abból reá leskelődnek.
– Tessék! – azt mondja György, egyet biccentve kurtán, komolyan, amint a
függöny szárnyát eleresztette maga mögött.
Egy-két siető lélegzet hallatszik az álarc szájnyílásán, azután egy
halk, óvakodó, habozó hangocska jön az álarc mögül:
– Tetszik… igenis, maga nagyon tetszik nekem.
És akkor lekapja a fekete glaszékesztyűt, azt a csipkés lárvát és
isszonyú nagyot kacag egy fehér-piros arc a György megrémült szemei
közé…
– Valentine! Valentine…
– Szép, hogy a nevem el nem felejtette! – s kezdi a nevető tünemény a
fekete csipkekendőt a hajáról lehúzni.
– Te vagy… te? – György mintha hanyatt akarna esni, megfogózik a függöny
szélében, hátralépve.
– Csak nem fog elszaladni mindjárt tőlem? Eressze el uracskám ezt a
függönyt, belátnak! Nem volna kedve mulatni velem is egy kicsikét? – A
csipkekendő lent van, a Valentine szőke, szőke haja zuhog le a fekete
selyem vállára, karjára, hátára…
– Valentine, lelkem… igaz ez?
– Ha nincs ellene kifogása Nagyságodnak. No, most üljön le szépen, vegye
úgy, hogy a vendégem. Hiszen az urak is meginvitálják a hölgyecskéket.
Mit iszik, kedvesem?
Kézen kell fogni a szédülő, remegő nagy legényt, úgy vinni a szűk
pamlagocskára, leültetni, mint aki rosszúl lett.
– Én meghalok, Valentine – annyit tud kinyögni, a homlokát érintve,
abból a homályos gerjedelemből, ami irgalmas dörgéssel és meleg özönnel
szokott az égből a földnek adódni lángoló nyári napokon.
– Dehogy, soha, soha többet… – és a pajzánkodó szépségnek is elalél a
hangja, ráteszi két kezét a György két öklére, a fejecskéje alá bukik, a
szája dideregni kezd… éppen most gyújtott rá pedig a legvígabban, a
leghetykébben a jazz odakint a Valentinere.
– Hol voltál… – mint az álomhoz, úgy fordul oda György, még fel sem
ocsúdva teljesen, a vállához hajoló, pihegő, meleg, drága elevenséghez.
Az hosszút, édeset lélegzik, fölveszi a fejét, feléje fordul ültében, a
szemét lehunyja, kinyitja, félig hunyva hagyja megint, úgy kezd neki
mesélni:
– Itthon… elbújtam előled… nem akartalak látni…
– Nem?
– Nem, nem, csak akkor, mikor így állhatok elébed, ahogy egyszer látni
kivántál, derékig érő hosszú hajjal… látod? Láttad? Most símogasd meg a
hajamat… úgy… nem unja a kezed a hosszú nyulkálást? – Olyan boldogan
nevet, mint a gyerek, akinek a jó kis csinyje sikerült.
– Megnövesztetted a drága szépséges kis hajadat… óh, Tündér Ilonácskám…
– Kerek három hónapig tartott… aztán nézz csak ide, Gyugyu… de jól
nyissa ki a szemét, kérem. Várjon, hadd álljak föl.
– Mi az…
– A ruhám. No nézze. Ez csupa fodor, a nyakán, a karján, meg a szoknya
végig. Szép divat, nem, kilencvenes évek! A Kovách-szalonban rendeltem.
Tudja milyen trükk van ebben a kosztümben?
– Tudom… te vagy, Tin, te vagy benne.
– No csak ne bolondozz. Ide nézzen, lássa?
Megfogta a karján a legalsó fodrot, egyszerre lerántotta róla.
– Jaj, hát ne szaggasd le!
– Sose féljen, bácsi. Látja? Ni. – Még egy fodrot kanyarít le hirtelen a
karjáról. Mint a bűvész.
Ahá! Hát kapoccsal vannak a fodrok odaszerkesztve…
– És most ide nézzen.
Lehajol, a hosszu szoknya aljáról tép föl egy fodrot; voilá! – s
elröpíti. Még egyet… harmadikat… a csipkefodrok úsznak, tétováznak a
levegőben, hisz oly könnyűek, mint a füst…
Valentine komplimentet tesz, szemérmesen és kacéran mosolyog Györgyre:
– Igy bokáig ér a szoknya, kérem. Kicsit feljebb érhet, igen?
György csak áll, néz még, mintha egész életével el akarna mosódni
azokban a várakozó kék szemekben, a kezét, mintha imádságra kapcsolná
össze s a feje bólint, csak az édes andalodástól.
– Helyes uram, amint jónak látja. – Szolgálatkészen bókol Valentine és
visszahajlik, még két fodrot pattogtat körbe s aztán tova lebbenti
magától őket. Ugy megörül a fekete selyemharisnyája a kellemes, ernyős
villanyfénynek.
[Illustration]
– Ime, most ott tartunk kérem, tíz év előtt, amilyen akkor volt a
szoknya hosszúsága. Maradjonígy?
– Igy… – György nyitja a karjait, támolyog Valentine felé. Hiszen még
meg sem ölelte…
Valentine hátralép, pózt vesz, mintha szpícselni készülne valami
nőegyletben.
– Uram, Önt elég gyakran megfigyelhettem, hogy szemérmesen lesüti a
szemét a szoknyáig nem érő tisztelt térdek láttára… s hallottam az ön
ajkáról megjegyzéseket, amelyekből arra kellett következtetnem, hogy Ön
nincs éppen elragadtatva a födetlen karoktól, meg az elül-hátul való
mély dekoltázstól, valamint a rouge-tól és a festéktől sem. Nos, Önnek
ezentúl csak parancsolnia kell, kedves uram…
Nem tud tovább szónokolni, már beleborult azokba a karokba, melyek a
beszéd alatt repesve kerülgették; nem tudja tovább a kacagását tartani,
a boldogságát… a könnyeit.
A függönyön túl halkan muzsikálnak, muzsikálnak… mintha a hegedüs
angyalok alakultak volna jazz banddé a paradicsomban.
Elég sokáig tartott, míg György annyira összeszedte magát, hogy a
Valentine ajkainak oda lehellte az ajkáról:
– Bocsáss meg, Tin…
Valentine emeli a fejecskéjét; mintha lassan nyíló szemeiből jönne a
susogás:
– Maga pedig ne bocsásson meg nekem… haragudjon még rám, jobban
szeretem… egy kicsit…
György behúnyja a maga szemét a rányíló csős menyország előtt:
– Szenvedtél, lelkem, te is? Sokat szenvedtél…
– Most fogom majd megmérni a boldogságommal…
– Te, te… te… te…
Addig tegezi, addig kínlódik szegény emberfia, hogy uj nyelvet
rögtönözzön, addig-addig, míg elbágyadva adja ki az egyetlen semmicskét,
ami a használt szókincsünkből eszébe talál jutni. Pszt, hallga…
– Pitymallat – azt mondja.