komolysága, némasága s emberkerülése, ami a Palya napsütött hangulatának
is árnyékot ad mostanában és egyszer-másszor oly nem kedves órákat okoz
az ő borongáshoz nem szokott lelkének. Palyáné meg Bürü már második hete
vannak oda Brioni-szigeten, Scholz Terka, meg az édes Kokó társaságában
(aki ugyancsak Brionit találta kiválasztani nyaralásra az idén). Palya
pedig önfeláldozóan úgy döntött, hogy itt marad az elcsöndesült házban,
Valentine mellett, akit semmi áron nem lehetett rávenni, hogy elmenjen
valamerre nyárára. Gondolta Palya, hogy majd csak kedvet csinál az
elbánatosodott kis lányának és együtt aztán elruccannak Párizsba, vagy
valami angol hajóra, hol gyönyörködhet, mulathat, feledhet a szegény
kicsi baba, kinek oly üres lett az élete hirtelen. De nem, Valentine
hallani sem akart eddig az utazásról. Se vendéglátásba, se meghívások
elfogadásába, se színházbamenésbe, se Svábhegybe, se Gerbeaudba nem
egyezett bele, de oly konokul tért ki minden szórakozás és minden kis
kirándulás elől, mintha csak attól rettegne, hogy találkoznia kell
valakikkel, vagy talán csak valakivel, akinek a szeme elé kerülni valami
életveszedelem volna. A jó Palya, ki kezdte elhanyagolni a legényes
mulatságait, hogy az árva pintyőkéjét szórakoztathassa, ő meg mindennap
erőltette, amennyire tehette, hogy Valentine jöjjön-menjen, mutassa
magát a világban, s talán lappangott az ő fejében is valami váratlan,
véletlen, éppen nem normális találkozásnak a gyanuja; de nem lehessen
tudni, hogy a merész szellemű Poóy Palya megütközött-e valami nagyon az
efféle eshetőségen, vagy éppen kiváncsian tippelte magában egy esetleges
érdekes találkozás fejleményeit, sőt netalán, egy hazárd ösztönből,
iparkodott is elébe menni annak a tévelygő véletlennek, valami változást
várva, sejdítve, ami tündéri könnyen hozhat új orientációt ebbe az
állapotba… mert hát sehogyse jól van ez így, ahogy van.
A jó Palya fejcsóválva nézett a Valentine őszintén, mosolygósan
ráfüggesztett szemébe:
– Csak ezek a könyvek mindig, meg ez a sok kotta… hiszen megfájul bele a
szépséges fejecskéje. Szörnyűség, pintyőkém. – Olyan arcot alakított
Palya, mint aki roppant elszontyolodik.
– Dehogy, papa, ne féltse a becses fejecskémet. Borzasztó régen nem
olvastam semmi rendeset, szinte szégyellem magamat. Kimondhatatlan jól
esnek a könyveim. Meg a muzsika, papa… nem képzeli, mennyire boldogít az
a semmi is, amit még zongorázni tudok. Hiszen jóformán iskolás korom óta
nem gyakoroltam.
És szinte szerelmesen nézett oda az új kottáira (vagyis a régiekre),
melyek a diványon hevertek. Ezeket tegnap hozatta vissza a délibáb-utcai
lezárt lakásból és most nézte át őket, hogy rendben vannak-e. Grieg,
Schumann, Musszorgszkij, Chopin, Csajkovszki-füzetek voltak. És azon a
diványon egy vastag könyv is ki volt nyitva, meg az íróasztalon, meg az
éjjeli szekrényke tetején is mindenféle új könyvek feküdtek, egy széken
is ott felejtődött valami nagy Sven Hedin, majdnem a hegyéig magába
nyelve azt az elefántcsont papirvágókést.
Meglepve, meghatva nézte Palya ezt az ünnepi fényt a Valentine arcán.
Mintha csak egy rajongó fiatal tanítónő állana előtte. Keskenyebbnek
tetszett a Valentine képe, mintha kicsit megfogyott volna mostanában;
vagy csak attól látni soványabbaknak az orcáit, hogy a haját
elmulasztotta hetek óta megnyesetni, s a korrekt eton most laza,
vastagabb, oly fölületesen lekefélt puha szőkeség, akár a Bürü mindig
mohón növő haja szokott lenni. Palya melléje lépett és elcirógatott
egynéhány kilengő szálat oldalt, a Valentine haján:
– Nagyon szép dolog, babukám, a műveltség, meg a finom zene… de lássa,
nem egészséges ez a tisztelt kultúra, kicsi madaram. Olyan sápadt, mióta
fent kuksol a szobában. Már azt a kis kerti levegőt is elhanyagolja.
Valentine nevetve rázta meg a fejét a Palya kezének a lágy símogatásai
alatt:
– Szó sincs róla, papa, hogy elhanyagolnám. Mit gondol, ma reggel, már
hét órakor lent voltam pontosan jelentkezni a leckémre a
kertészsegédnél.
– A leckéjére? Csak nem kapálni tanul a pintyőke?
– Oh, még ott nem tartunk! Egyelőre csak a fülemet, meg a szememet kell
jól kinyitni; meg csakugyan, mint az a buti pintyő madár, úgy tátom
sokszor a csőrömet… nem is hiszi, papus, milyen csudálatos előadásokat
tud ez a szerény fiatalember tartani a nemesítésről, a keresztezésről, a
gyümölcsfanevelésről, a talajkeverésről, meg a virágnak, a fűnek a
betegségeiről, no meg az örömeikről is persze. Ez valahol München
mellett járt valami tanfolyamot.
– Brávó, nagyon érdekes lehet.
– Az, papa, nagyon érdekes! Én igazán kitünően mulatok…
Talán mégsem éppen megfelelőnek érezte a kifejezést, mert a mosolygó
tekintete Palya szemeiből oda szállott az ablakra, szinte mentegetőzve
valami távollevő előtt, vagy csak önmaga előtt… és aztán hirtelen
meggyöngülve, becsukott szemmel hajtotta bele az orcáját a Palya meleg
kezébe, engedelmesen. A jó Palya nagyon ellágyult:
[Illustration]
– Édes mézecském. Látja. Ugy szeretnék kitalálni valamit, hogy egy kis
szórakozással szolgálhassak magának. Ugy-e, hogy nincs jó kedved,
szegény kicsi szívem.
– Oh, igen, mért ne, papa… csak a fejem szokott néha megfájdulni…
kicsikét.
– Kicsikét, igen, kicsikém. Láttalak az ablakból most egy órája, mikor
jöttél a kertből felfelé, hogy húzgáltad a halántékodon fiam, ezeket a
gyönge kicsi ujjaidat… – és Palya megcsókolta sorba a Valentine üde,
chipre-t illatozó ujjait.
De azt nem látta volt Palya, mikor Valentine a fák közt tétova, lassú
útján elbágyadva támaszkodott ahhoz a nagy, sötét amerikai diófához és
át is ölelte a fának a derekát és odanyomta a fejét ahhoz a szürke
törzshöz, lehunyt szemmel és aztán megcsókolta azt a fát, öntudatlanul
szinte, s úgy maradt még egypár percig az orcájával a fának simulva,
mosolyogva, mintha elalélt volna. Ha az a fa el tudott volna indulni, s
Valentine járhatott volna mellette, súlyát átadva a vele karonfogva
sétáló erősebbiknek, hallgatag, tova mosódó tekintettel, álmodva félig
azokat a halk, halk szavakat, amelyeknek az emlékezetben susogó
visszhangját a hozsannás orgonák és az átkozódó tengerek nem tudják
elnémítani.
– Igazán, semmi, papa… – Valentine a homlokát letette a Palya kezefejére
s a nyugtalanul rebbenő hangjával meg akarta nyugtatni – csak hát ez a
bizonytalan állapot… anyát, ugy-e, nem akartam az ügyemmel molesztálni,
maga meg úgy el volt foglalva mindig, nem is mertem kérdezni… beszéltünk
egyszer az ügyvédről… nem tudom, történt-e már egyáltalán valami.
Nem mer fölnézni.
Palya sem akarja a kis lánya rejtegetett szemeit kutatni. Az ablakra
néz, bólint, azután a Valentine orcáját megveregeti hizelkedve:
– Óh, hiszen nem kergetett a tatár… hanem most aztán utána járunk, ne
féljen madárka. Utána fogunk járni. Az a bácsi már úgyis Pesten van,
hallottam…
Odasandított az éjjeli szekrényke felé a Palya monoklija; valamiféle
nagykalapos legény fotografiája volt ott megint felállítva.
És mikor lehajolt kezet csókolni, búcsúzni, a jó Palyának a monokliján
mintha valami kis huncutság mosolygott volna a Valentine pirba borult
arca előtt.
Milyen szerencse csukott konflist találni fényes, meleg, nyári délben,
ilyen félreeső budai állomáson. S micsoda szent titok rejtőzhet abban a
sötét mappában, hogy úgy meg vannak bokrozva mind a négy szélén a
szallagocskái s oly féltékenyen szorítja Valentine a hóna alá a mappát,
mikor beszáll és feladja halkan a címet a kocsisnak?
Pestre megy a konflis, amelynek diszkrét utasa hátrahúzódik a sarokban,
s nem kiváncsi a Lánchídon előre-hátra futó autókra, sem a Dorottya-utca
divatos publikumára. Nem, csöppet se kivánja, hogy lássák, hogy akárki
is észrevegye Pesten. Mikor utoljára kelt át Budáról, délelőtti
kommissiózásra, itt a Ritz előtt támadt rá egy elszánt kis ifjonc,
erőnek erejével le akarta kodakozni a Szinház És Élvezet számára s aztán
a noteszt kapta elő, hogy legalább intervjut adjon neki a nagyságos
asszony, isten tudja már micsoda országos kérdésben. Azóta rémülettel
gondol a Belvárosra.
Most pedig a Molnár-utcában áll meg a kocsija, az előtt a ház előtt,
amelynek az első emeletén a Kovách-szalon van, ahova Palyáné meg
Valentine sűrűn jártak fel ezekben az esztendőkben, mióta Otti néni,
Palyáné régi, kedves barátnője, ki már a háború végével berendezett a
lakásán egy kisebbfajta varrodát s oly gyorsan felvirágoztatta a jobb
köröknek dolgozó női szabászatát. Míg Kovách Arisztid, korán ny.
tábornok úr bágyadt kék zubbonyában elmerengte a hosszú délelőttöket a
Krisztina-téri kávéház ablakából, a méltóságos asszony dirigált,
fogadott, tanácskozott itt a Molnár-utcai üzemben, elevenen és
fáradhatatlanul, mintha soha ebben az életben egyéb beosztása nem lett
volna a világon.
Már vége volt a déli láznak, mikor Valentine benyitott a szalonba. Otti
néni kicsit idegesen tárgyalt egy kis gumilabda-termetű, bocibőrkalapos
úrinővel, aki már az ajtó előtt állott, távozásra készen. Csak egy
intim, szives pá!-val fogadta Valentine-t Otti néni, odaintett egy
aranyos hátú karszék felé, s visszafordult az izgatott hölgyhöz,
halkított szóval:
[Illustration]
– Könyörgöm, mégegyszer, drága nagyságos asszony, fogadja meg a
tanácsomat. A szilvakéket vegyük, meglássa, mindenkit el fog ragadni
benne!
– Nem, kedves méltóságos asszony, csak engedje, hogy a magam ízlését
kövessem, igen? Szóval maradunk a ciklámennél és kérem, méltóságos
asszony, csak mennél sűrűbb kalászokat a szoknyán lent és strassz is
legyen rajta, mindent ahogy mondtam, kedves méltóságos asszony.
Otti néni kurtán fejet hajtott, katonásan:
– Kérem, nagyságos asszony, ahogy parancsolja.
– És szombaton próbára jövök, méltóságos asszony. Jónapot, méltóságos
asszony.
Ugy látszik, jól esett a hölgynek a méltóságos asszony síma hangzásán,
mint a kellemes borotvaszíjon, a nyelvecskéjét fenegetni.
Otti néni nyögött egy tréfásat, mikor a nagyságos asszony után az ajtót
betette s aztán felüdülve sietett megölelni, megcsókolni Valentine-t.
– Babácskám, az isten hozott. Mennyire örülök neked. Nohát nem is
álmodtam, hogy ilyen kedves vizitem lessz…
Aztán a Valentine elkomolykodó szemeibe tekintve, kis érzékenységet
kapott, megölelte megint Valentine-t, gyöngéden:
– Oh, lelkem, kis babám…
Mindent tudott Otti néni, természetesen. Ha sohasem ismerte volna
Valentine-t, akkor is értesült volna rögtön az esetről, mint az összes
válásokról, amelyek Pesten megestek (sőt azokról is, amelyek esedékesek
voltak. Némelyik válás aztán el is felejtett megesni, miután itt a
szalon vendégei közt oly határozottan elintéztetett).
Valentine egy bátran szabadjára bocsájtott sóhaj után mosolyogva nézett
az Otti néni hűséges szemébe.
– Még mindig benne van a munkában, édes Otti néni… júliusban is! Már
elmehetne kicsit pihenni, igazán.
– Én majd csak legutoljára, babácskám! – odahúzott egy szép befőttszin
selyemszéket, visszaültette Valentine-t a karszékbe, s leült szembe
vele. – Látod, kis babám, még mindig van dolgunk elég, hála istennek.
– Látom, Otti néni. S azt is látom, hogy nem mindig csupa öröm a
kuncsaftokkal foglalkozni.
Otti néni jó kedéllyel nevetett:
– Bizony nem, babuskám, ugy-e most is észrevetted? Kérlek, Valikám, ez a
bolond kis gömböc kinézett magának valami mezőruhát, amilyet az
operettben látott a primadonnán, nohát neki is okvetlenül ezt a modellt
csináljuk! És hát látod, nem lehet neki megmagyarázni, hogy őt nem jól
öltöztetik az eleven szinek, úgy bele van abba a virító ciklámenpirosba
bomladirozva! A ciklámenben pedig kétszer olyan pufi lesz, mit csináljak
a szegény fejével. És aztán rimánkodhatok őnagyságának, hogy ez a sűrű
arany kalász pompás a színpadon, de az isten szerelmére, lehetetlen egy
privát társaságban… – Otti néni legyintett és lehangolódva nézett a
szőnyeg bágyadt rózsaszín ábrándországába:
– Látod fiam, ez az, ami megkeseríti az embernek a munkában való örömét.
Szépet és jót akarunk mindenkinek… és annyian kikérik maguknak!
Fölvette a fejét a csalódásaiból Otti néni s megint mosolyogva ragadta
meg Valentine kezét:
– Mi hozott hozzám, édes babácskám? Dolgoztatnál talán, szükséged volna
hirtelen valamire?
– Éppen ellenkezőleg, édes Otti néni… én dolgoznám, ha szüksége lehetne
rám a szalonnak, véletlenül.
– Mi-cso-da, kis baba?!
– Ugy-e, milyen kómikus. Csak ki ne kacagjon nagyon, drága Otti néni…
jaj, úgy szurkolok, tessék csak idenézni.
– Mutasd már, mi az, kis babám. Éppen kérdeni akartam, miféle komoly
paksamétákkal… áh, lám csak krokik!
– Igen, Otti néni, divatrajzokat próbáltam csinálni… – s elhallgatott
Valentine, engedte Otti nénit a pasztellfestékes, lenge, modern
nőalakokat sorba studirozni…
Igen, ezeket a lapokat dugta el a minap féltékenyen az íróasztal
mappájába, mikor Palya megvizitelte. Nem volt már elég a mohó lelkének
az olvasás, a muzsikálás, meg a növények közt való kiváncsiskodás,
szöszmötölés… Györggyel, a jegyességük elmélyedt napjaiban, mikor
kettesben várták a csillagokat az emeleti terraszon, úgy tervelgették,
hogy az egész életet, minden napját ennek az életnek, együtt fogják majd
tölteni, az egymás közvetlen közelében. György a természetről és
természettudományokról, a föld, a víz, a levegő titkairól mesélt
Valentine-nek, életbevágó feladatokról, amelyeknek most feszül neki az
emberi zseni, kedvet, hajlamot kezdett gerjeszteni Valentine-ben, hogy
érdeklődni tudjon majd azok iránt a tudományok iránt, amelyek kenyeret,
lelket, szárnyakat adnak az urának… és aztán összebeszéltek szépen, hogy
Valentine megtanul műszereket kezelni s mérnöki rajzok készítésében is
kicsit segítségére lesz Györgynek, hogy elfoglaltságot, mulatságot, ne
pedig unalmat találjon a párja közelében. Így aztán nem érzik majd a
társaság hiányát és nem szorulnak világi hiuságokra, hogy boldogok
legyenek e földön. Szépséges meséskönyvnek sejtette Valentine Györgygyel
az életet.
Hát aztán megszállotta Valentine-t a szentlélek: teremteni, létrehozni,
csinálni valamit, ami megmarad a valóságnak és eredménynek az álom
módjára elvesző hosszú napok után. A Veres Pálnéban elárult némi
képességeket a szabadkézi rajz terén és aztán egy-két évig gusztussal
festegetett, de aztán a ping-pong, meg a gramofon kizavarták az
amateur-hangulataiból. Most merészen fölkapott a régi kis ösztönére s
odafantaziált egy tucat modellt a Bürü rajzlapjaira, a Femina, meg a
Vogue legújabb mintái nyomán. Ezek a díszlapok kilószám feküdtek a
Palyáné könyvespolcán, a Hatvany bárónő s Proust könyvei mellett (a
franciának a regényei csak imitt-amott voltak felvágva, hogy Palyáné
adott esetben rajongani tudjon egy-egy részletért).
Valentine a szívére húzta kezét, izgatottan, mikor Otti néni az utolsó
lapot is figyelmesen megnézte.
– Istenem… érnek valamicskét ezek a naiv kisérletek, édes Otti néni,
mondja meg, de igazán.
– Megmondom, kis fiam, őszintén. – Otti néni visszaemelte a legalsó
lapot és a többi fölé tette s még egy pici percig szeretettel
lemosolygott arra a pávaszín modellre. – Tudod, kis Valim, nagyon
szimpatikusak ezek a te dolgaid. Érdekesek. Igazán.
– Csak nem jók… ugy-e? – Valentine nevetett, elpirulva.
– Nem, kedves szívem, azt nem mondom. Sőt jobbak talán művészileg, mint
amennyire ez a feladat kivánja. Hanem ezek még nem elég hasznosak, tudod
Valika, nem felelnek meg még a praktikus igényeknek. Látod, szivecském,
az ilyen hosszú szalagok lehetetlenek például a tánc miatt; a csüngő
csipke is éppen emiatt kissé helytelen a karon; ez a gyönyörű, magas
nyak hátul, hol is láttam, igen, ezen a rajzon ni, hát ez is túlzás kis
cicám: nem kérnek a dámák ebből a méltóságból. Tudod, Valikám, hogy ma
már a királynőkön sincs az az ünnepélyesség. Elég szomorú, kérlek.
Valentine ajkáról egy kis sóhaj szökött el, nem tudni, a királynők
miatt, vagy csak egy kis Poóy Vali miatt. A falon járt a tekintete:
– Azokat a kis modelleket ki festette, Otti néni?
– Azokat ott, fiacskám? Egy piktor felesége szállítja a krokikat a
műhelyemnek, már úgy három esztendeje. Nagyon jóravaló, jóízlésű
asszonyka. Látod, kis szívem, ezek a legfrissebb stilruha-terveink, az a
zöld egy Raquel, a nagyvirágos egy Szuzuki és az a negyedik egy Cyclamen
noir. Ezen például, meg a Raquelen alig van valami munka, nézd
babácskám, a legegyszerübb vonalak, csupa könnyűség, egy-egy lehellet…
Valentine visszavette volt a mappát az ölébe, szégyenlősen csukta be s
kezdte megkötni a bokrait.
– Édes Otti néni… úgy szeretnék én is ezen a világon csinálni valamit…
hogy érezzem, hogy én is érek itt valamit… hacsak annyit, mint egy
szakaszjegy…
– Oh, te drága babácskám. – Az Otti néni keze leszállott a bokron
babráló ujjacskákra.
– Olyan haszontalan, olyan léha az én életem, Otti néni… olyan üres…
– Csak ne bántsd magad, aranyos szívecském. Mingyárt vedd magadra minden
bűnét ennek a bolondos világnak. No, Valikám, kis fiam… hogy beszélsz
így, evvel a szent, kicsi száddal, hiszen be se vagy ma rúzsozva, no
nézd csak!
– Nem, Otti néni, leszoktam. – Alig tud szólni, minden szava után nyelni
kell egy keményet. – Fölösleges nekem rúzs meg festék. Ugysem igen járok
ki…
A szalon ajtaja nyílik, egy cingár leányka jött be, a karjára ragadt
dobozba bele lehetne dugni hat darabot, ilyen hitvány gyerekből. A
harisnyáján öt-hat helyen észreveszi Valentine azonnal a sietős, hosszú
varrásokat. A gyerek arra hajolt egy suttogó kezétcsókolom-mal, megy
hátra, befelé. Az első ajtón, amelyet kinyitott, belátni a soktükrös,
sokfüggönyös próbaterembe, a második ajtón belátni a villanysütött
műhelybe. A hosszú asztal mellett két sor nagy leány s dolgoznak, némán;
pillanatra mintha ájtatos apácák ülnének ott lehajtott fővel.
Valentine utánanéz még az eltűnt leánykának:
– Milyen sovány volt ez a gyerek, Otti néni. Tanuló leányka, persze.
– Igen, babácskám. Hirtelen talált nőni, tudod. Majd megkapja a kicsike
is a formáját.
Valentine mintha valami merengeni valót fedezne föl a lelkében:
– Mennyi lehet az ilyen kis leány fizetése?
Otti néni mosolyog és tanítja Valentine-t, a kezét szelíden cirógatva:
– Fizetést még nem kaphat, babácskám; csak jövőre, ha felszabadult. Most
a villamospénzt kapja a gyerek, meg hát persze a borravalókat…
– Persze, borravalókat… – most köszön ki az ablakból az első két
könnycsepp.
– Szenvedsz, látod, szegény angyalka… – s Otti néni rögtön odaveszi a
karjába s ringatja a Valentine fejét, mintha szépen el akarná altatni,
most éppen ebéd előtt.
Valentine nem akar sírni világért sem, beszél inkább, mesél, erőlködve,
még bele-bele is próbál nevetni picit:
– Tudja, Otti néni, olyan buta kis dolgok történnek az emberrel. Múlt
héten lent jártam így déltájban a házunk előtt. Ott tolja fel az utcába
a gyerekkocsit egy olyan kékfőkötős dada. Az a baba, mikor odanéztem,
úgy rám mosolygott. Édes csöppség! Odamegyek a kis kocsijához, a dada
még szépen visszabiccen nekem a fejével és meg is áll… a gyönyörű kis
baba mosolyog, mosolyog, nem tudom, mintha csak ráismerne az emberre…
csakúgy lubickol a szív az emberben… és hát csucsorítok a picinek és úgy
teszek c, c, c… az a bűbájos kicsi jószág felkacag rám a két cukros
fogával, meg a nagy pufók szemeivel és aztán ha! ha! csak úgy repked a
két kacsójával hozzám. Meg kell enni ugy-e? És hát kérem, Otti néni, az
a dada valósággal eltolt onnan a karjával, mikor hajoltam a pici
szentemet megpuszilni. Bitte, bitte, es ist nicht erlaubt, das Kind zu
küssen!
– Oh, szegény szívecském.
– És hozzá németül, drága Otti néni… valami olyan rútnak és oly
idegennek éreztem ott magamat. Nyikorgott az a kis vaskocsi, azt hittem,
elalélok a fájdalomtól… egész nap kedvem lett volna meghalni… és azóta
is…
– No, no, no! – Otti néni adott egy gyöngéd puszit a Valentine nedves
orcájára s aztán szigorúan megpacskolta a kacsóját a mappa fölött:
– Ilyen csúnyát, kis fiam, nem szabad a Kovách-szalonban beszélni… –
Nevetett Otti néni, Valentine helyett. – Meg ne halljam, kis cicám, még
egyszer ezt a szót erről a bimbó szácskádról…
S amint Valentine fölállott, szipogva s egy mosollyal fáradozva, Otti
néni két kezébe fogta a boldogtalan arcot. Vidor hanggal, s emellett
energiával, szinte férfiasan beszélt Valentine-hez:
– Azt akartam mondani, kis babám, nagyon örülök a derék ötletednek.
Roppant dicséretes, fiam. Tehetséged is van, Valikám, határozottan.
Fogadom, hogy hamar lesz eredményünk, csak abba ne hagyd, amit
megpróbáltál. Gyere el hozzám, kis szívem, gyere egypárszor, mikor csak
kedved lesz, majd instruállak kicsit.
– Köszönöm, édes Otti néni.
[Illustration]
– Dolgozni nagyon szép… hidd el nekem, babácskám.
Valentine lenéz a mappájára, az utolsó bokrot kötözi:
– Hiszem. Jó lehet az embernek…
Békász György megint más országot fedezett föl, új dsungellel
ismerkedik: az ember magányával.
Egyedül van ő éjszaka is, a banda közt, amelyet Csete Pipi a nyakára
szabadított, a Maki-féle puszipajtások közt, akiknek valójában még a
keresztnevüket se tudja, a potyázó nyári színészek közt, ifjú szerkesztő
urak közt (kik sohasem a szerkesztésről meg az ország sorsáról
beszélnek, csak szabóról, suszterről, cigarettekről, kártyás urakról,
forgalomban lévő kisebbrangú s rendfokozat nélküli művésznőkről). György
engedelmesen fuvarozza a bandát budai korcsmába, szigetre, ligetbe,
egyik táncpavillonból a másikba, gavalléroskodik a fiúkkal késő
hajnalig, örül, hogy pusztul az idő, de alig-alig hallja a beszélésüket,
mintha csak vatta volna mind a két fülében… nappal is, amikor aztán ez a
társasága sincsen (mert a legények alszanak vagy egyéb érdekeik és
mulatságaik közt cirkulálnak) s kiszáll cél nélkül a járdára vagy a
kocsiját fordítja jobbra-balra, szokatlan utcákba, kieső kerületekben,
nappal is mindig olyan nagy csendet sejt a városon, mint télen, mikor az
első komoly havazás után úgy meghalkul a villamos, meg a kocsizörej és a
járdák népe valami meglepő bágyadtságban, ámulatban látszik közlekedni.
Györgynek a tekintete meg-megragadt pince-műhelyek fölé mázolt fakó
neveken, nyitott ablakú mezzaninokon lámpa mellett, púpos tartással ülő
szabó-segédeken, beteges arcú, vén embereken, akik az emeleteken
lenézegetnek az ablakból, kofa-állomások züllött gyümölcsein,
szegénysorsú, fonnyatag virágain, öreg asszonyokon, meg kicsi lányokon,
akik valami ismeretlen rémülettel futnak a falak alatt, a délutáni
kiadásokkal, úgy híresztelve a lapcímeket, mintha segítségért
sikoltoznának… meg vakokat vett észre lépten-nyomon, akik magukra
hagyatva, tapogatóznak a balkézzel előre a levegőbe, meg sántát, sántát,
sántát látott, akik ezeket az erőszakos nyomorék lépéseket gyakorolják
itt az ember előtt, egy életen keresztül (néha két sánta úgy megnézi
egymást, mikor szembe jönnek), meg elkapták a György szemét a sarkon a
féllábú cipősubickolók, meg azok a selejtes alakok, akik a falhoz
támaszkodva, meg a járda szélén agitálva, rázzák a bajuszkötőt vagy a
cipőzsinórt a gondjaikba lógatott fejek elé. S azok az ütődött emberek
az utca népe közt, akik magányosan gesztálnak és hadarnak az orruk alatt
valamit, amire már nem kíváncsiak a bolondok házának a doktorai… oh, e
rendhagyó boldogtalanokért, meg minden égéses képű, varrott nyakú
szegény emberért, meg szegény asszonyért, meg mind az ismeretlen,
véletlen valakikért, akiknek pillantása odafutott az ember szemébe,
olyan bánatot, olyan felelősséget érez az ember hirtelen. Mintha
titkolnánk ezek előtt a nevünket, mintha bujkálnánk előlük a magunk
takarosabb életével, s mintha haragot tartanánk a szerencsétlenekkel,
hogy elnézünk róluk és soha, soha meg nem állunk megérinteni a kabátjuk
ujját, szólani hozzájuk, egy szót odaadni nékik, a mellünk mélységéből.
A szívünk, mint a dadogó, örökösen döcögtet valami hangot, valami igét,
amit egy életen át nem sikerül meglelni. Van-e jogunk itt a földön, ezek
közt a riadt nyomorultak közt, remélni, sóvárogni, álmodozni, célt és
boldogságot keresgélni magunknak, még csak egészségesen lélegzeni is,
vajjon?