keringelésébe. A vikszos padló gyengén, elmosódva tükrözte a lila,
fehér, zöld, rózsaszín és narancsszín ruhácskákat s a gavallérok sötét
és világos nadrágszárait. A fülébe kalimpált Györgynek az a szívtelen
charleston-nóta; nem is zene ez, csak valami gépnek a pontos zakatolása,
amely szabályosan forgatja az ő engedelmes eleven bábjait… azon az
alacsony zongorán látni az össze-vissza heverő kottákat, TIP-TOP, HALLO!
WHO, WHO? HULA-LOU s más efféle riasztó címekkel, nagy fehér szemű és
szájú üvöltő négerekkel és expresszionista rémületekkel a fekete meg
vörös kottafedeleken, mintha azt a szerencsétlen rajzművészt
pofoncsapták volna, attól látná ezeket a szétesett házakat és
ablakrepedezést. S aztán itt ebben a polgármester-házban is van egy
hatlámpás rádió, s ott áll a sarokban a grammofon egy piros politúros
kis állványon… hát mi különbség van még a szelid vidék, meg a veszett
nagyvárosok közt? Istenem, ezek a kisvárosi diákemberek, pláne a lányok,
a lányok, a szende, szemérmes és rajongó kisvárosi leánylelkek! György a
hangulataira emlékezett, az illuzióira, melyekkel a harctéren hegedűszó
mellett hazagondolt, hazavágyakozott Zsindelyes ártatlan világába, hol a
felvirult lányok halkkal énekelgetnek a Kossuth-kert alkonyatában,
karonfogva járva, vagy otthon a derékig érő hajukat fésülve s
felkoszorúzva Erzsébet királyné-frizurába; s elképzelte, hogy szavalnak
honleányi lázzal (és lámpalázzal) a nőegyleti estélyen; s hogy
zongoráznak érzékeny szép ábrándokat, amelyeknek a bágyadt kottáit már
csak a kisvárosokban látni… igen ezek meg itt, tessék, a charlestont
gyúrják, ugyanazzal a kurta hajjal, ugyanazokban a kurta, sikoltó színű
szoknyákban, ugyanazzal az elszánt nekifeszüléssel, ahogy attól a
nemzetközi társaságtól látta György először Batáviában, mikor hazafelé
iparkodott. Se lakzi nincs, se próbabál nincs, ünnep sincs, nem,
közönséges poros péntek van ma Zsindelyesen és táncolnak, mintha
napszámba kéne járni ezt a bájtalan és üdvtelen charlestont.
Ő nem táncol. Megfogadta, hogy nem fog táncolni. Azt érzi, hogy az
elesettek homlokát rugdossák azok, akik most ebben a világban táncolnak.
Háború volt. Háború… hát lehet azt elfelejteni? Nem igaz az? Azt
mondják, elmult. Mi jelent az, hogy elmult? Hogy már nem tartozik az
emberre, mintha meg se történt volna? Elmult. Milyen jó a világnak, hogy
ez a szava van. György ezt a szót nem akarja megérteni. Soha, soha, soha
nem mulik el az, ami megtörtént. Még egy álom se mulik el, hiszen az is
_történt_, hogy álmodtál… nem igaz?
Még most is, ha lefekszik éjjel és felmered a fekete plafondra, úgy
elijed és úgy elcsodálkozik. Ma is _másról_ beszélt mindenkivel ő is…
miféle felfoghatatlan szórakozottság, önfeledtség ül ezen a világon,
mint a köd. Ő nem gyilkolt. S most se tudja belátni, elhinni, elképzelni
sem, hogy a bajtársai, a gyerekkori játszótársai öltek, öltek, istenadta
életet vettek el, akár a fegyverek. Pedig ott játszódtak le a szeme
előtt az operációk a hadszíntéren. Úgy sejti azokban a feloldódott
percekben az éji sötétben az ágyán, hogy azóta mindig így el van a szeme
meredve s így fel van a szája nyilva, mint a bámész gyereknek, s várja,
várja, hogy ez az ájult világ mikor fog felocsudni s mikor kezdődik már
el az iszonyú emlékezés, a kéztördelés, a hörgő szörnyűködés…
A föld, a föld, a mostoha Niobe, nem akarja siratni gyermekeit.
Ez az imádott, áldott hazai föld mintha soha nem is álmodná, hogy érte
ezer és százezer zsenge szerelmes élet hanyatlott el most és az elaludt
századokban. Nem, a föld nem adja viruló orcáit a beteg gyásznak, nem,
mert nem engedi a nap, amely lesüt rá delejesen… meg az eleven szelet is
küldik valahonnét, hogy dudorásszon, susogjon bizalmasan
fűszálról-fűszálra, a madarakat, hogy frissen fütyörésszenek, hogy kedve
legyen a zöld életnek gerjedni, kelni megint, mohón piruljon a lucerna
virágja s a búza meg a rozs szárai hajladozzanak édesded álomban, mint
sejtelmes citeraszóra valami mesebeli lehunyt szemű hercegkisasszonyok.
Az édesgyökér édesen kérezkedik fel a földből, édesedik a szőlő, meg
mind az örökös gyümölcsök: édes a tehenek teje, kik terhes tőgyüket
estefele hazahozzák a füves legelőről. És édes, édes a gyermekek
kacagása…
Nyugodjatok halottak, feledjetek.
Mi volna bántani való, követelni való ezen a táncoló fiatalságon? Olybá
tünnek, mint az ártatlan gyerekek, mint az öntudatlan mosolygó virágok,
mint játszó nyulacskák a mezőn.
Györgynek a szívét mintha valami langy szellő simogatná. Meghatottságot
érez, amint elnézi ezeket az inkább kipirult, mint kipirosított helybeli
kisasszonykákat, mily kevés, mily tünékeny ez a kis könnyű életük, ez a
nevetgélésre s álmodozásra adott nyárelőjük; ezekben a ragadó, pirosló
kurta selymeikben György hirtelen pipacsféléknek képzelte őket, kiknek
holnap már fonnyadni kell, hiába süt olyan gyönyörűen a nap az égen. És
ugyanaz az egyetlen gondolat bujkál és virraszt ezeknek a nevetgélő
táncos lányoknak a titkos homlokában is, mint a mamák merengő szemében:
a férjhezmenés. A köteles és oly nehéz, oly bizonytalan férjhezmenés.
György valami zavart kezdett érzeni: itt ki van állítva, vagyis ültetve
közszemlére mintegy, a lányok szeme elé, akik férjhez szeretnének menni…
észrevette, hogy egy-egy pár idekapja feléje a fejét, róla diskurálnak.
Egyik-másik zsindelyesi kisasszony visszanézeget rá fordulatai közben,
elkapja a pillantását, mikor a Györgyével találkozott, de Györgynek nem
nehéz megérezni, hogy hangulattal, ábránddal felejtődtek rajta azok a
lányszemek; ő valami regényhősszámba mehet ebben a csöndes szük kis
világban; és aztán hallhatták félfüllel, hogy válófélben van, szóval úgy
vehetik, hogy szabad és istenem, melyik leányt lehetne letiltani róla,
hogy most álmodjon valamit esetleg… hisz végre ő is zsindelyesi fiú,
talán összehangolódik egy helybeli úrilánnyal, pláne hogy társaságba
kezd már járni s úgy látszik, mintha itthon szándékozna maradni… A
Frankóék Pulija, kinek olyan merész két huncutkája van, mint a spanyol
táncosnőknek, szinte követelőleg mosolygott oda már egypárszor a György
szemébe a leventéje mellől, kinek a fehér nadrágja talpallóval van a
sárga cipőre leszorítva… Talán nem is szép tőlem, hogy itt ülök,
hasztalan képzelődést gerjesztve mamákban és lányaikban, gondolta György
és lesütötte a fejét, mintha szégyelnie kellene magát; de még valami más
érzése is támadt, mint a kényelmetlenségé: hiúság és büszkeség lopózott
a szemébe, mert ide varázsolódott eléje egy mosolygó, ragyogó szőke
grácia, ki elhomályosította az egész szalón vonagló tarkaságát, óh,
mintha csak a Kohinoor gyémánt esne oda a zsindelyesi órás és ékszerész
szegényes kis kirakatába. Csak ő teremne most itt, nézne szét hódítóan a
szalón közepén és ő táncolna ennek a zongorának a szavára, hogy állanák
körbe néma csudálattal és ő fölállana, odalépne a tünemény mellé, kézen
fogná s úgy nézne végig a zsindelyesi leánykoszorún: lássátok, hát ez
_Ő_, drágáim én nagyon sajnállak…
Forróságot kapott a homloka, a két keze is megmelegedett hirtelen;
köhintett egyet nyugtalanságában és felállott önkénytelen. S szétnézett,
a remegő cigarettel az újja közt, mintha hamutartót keresne, pedig ott
állott a hamutartó egy elébe tett puffon.
– No jöjjön már egy kicsit csárlesztonozni, látom táncolhatna! – Frankó
Puli siklott György elé, izgatottan ránevetve s egyet pukkedlizve
kislányosan. – Nem vagyok kedves, hogy én kérem fel magát tisztelt
büszke gavallér? Úgy-e, ma úgyis az a divat, hogy a lányok udvarolnak a
fiúknak!
– Nagyon kedves, igazán… köszönöm… nem, nem kisasszony, nem táncolok…
bocsásson meg… – alig tudta már kikerülni György a Puli karját, az olyan
makacsul nyulkált a György dereka felé, mialatt Puli hivogatólag ingatta
a fejét és trallalázni kezdte azt az amerikai kottát, amelyet a zongora
lármázott.
A polgármesterné csattanósakat tapsolt a György háta mögött:
– Éljen, éljen! Táncoltasd meg Pulikám ezt a komoly moszijőt!
És mind a mamák nevettek és karban biztatták Pulit, aki pajkos jókedvvel
kapkodott a György keze után.
[Illustration]
A lányok meg itt is, amott is megállottak a gavallérjaikkal és vigan
integettek (bár kicsit irigyen) a szemükkel, a kezükkel Pulinak, hogy
csak szorítsa Györgyöt, ne hagyja!
– De kérem, nem tudok táncolni… lehetetlen…
– Ugyan, öt perc alatt megtanítom! Nem lehet a mai világban nem táncolni
kérem szépen, csak tessék jönni, egy-kettő!
Hiába minden kitérés, hátrálás, a vakmerő Frankó Puli előrántotta a
György hátradugott kezét, húzta kacagva a szalón közepére.
– Hallja? Milyen isteni zene! Erre a legkönnyebb lépni, meglássa…
A Valentine-t kezdte rá a zongora.
György alig bírt illendő gyöngédséggel szabadulni a Frankó Puli keze
közül. Nevetett kínjában, zavarában, mialatt egy-két ügyetlen
csusszanást tett kénytelenségből a Puli erőszakos húzgálása közben.
Végre szédülve visszahátrált a székéhez, hálás kézcsókkal megköszönvén a
kedves Puli önfeláldozását.
De ha valaki valahonnan messziről most ide nézett volna, az úgy láthatta
volna, hogy ez az úr szépen elvegyül a bűnös táncos világba
charlestonozni.
Ott, egy belvárosi kis utcában, a Hungária közelében, ott, a
fodrászüzlet sarkában, ül György a manikűrös kisasszony asztalkája
előtt.
Egy hete hogy feljött megint Zsindelyesről. Elfelejtette volt a hotelben
meghagyni, hogy a postáját hova küldjék utána. Kezdte már odalent,
Zsindelyesen, nyugtalanítani, hogy nem érdeklődtek-e utána levélben vagy
sürgönyben Hágából. De hiszen írhatott volna a Hungária postájára,
elküldték volna neki, ami a címére érkezett. Hanem egyéb is izgatta: az,
hogy netalán kereste valaki Pestről is, nem tudhatni ki, s micsoda
fontos ügyben esetleg. Azután meg Csete Pipit megbízta volt, hogy
keressen ügyvédet neki, aki szakszerűen a végére jár ennek az ő kényes
dolgának, s hátha már az ügyvéd tett is valami lépést és a legsürgősebb
szükség van az ő jelenlétére… de ezeket az érveket inkább már csak az
autón gondolta át György, mikor elindult az országúton Pest felé; otthon
egy nagyon meleg éjszakát áthánykolódott és akkor határozta el, hogy jön
vissza; azt érezte, hogy nem bírják az idegei ezt a csöndet és ezt a
messzeséget Pesttől (mintha a szumatrai rengetegek csöndje és messzesége
kismiska lett volna ehhez képest!), igen, mintha türelmetlenül várna rá
Pest, mintha hiányoznék onnan egy Békász György nevű úriember, mintha
isten tudja, mi történhetne az ő távollétében. A félbemaradt rajzait is
otthagyta a Hungáriában s hirtelen előfogta a lelkiismeretfurdalás:
dolgozni, dolgozni, hisz oly terméketlenül, oly hiába telnek a napjai! S
csak azt érezte minden percben, míg jobbról balra meg visszaforgott az
ágyán, meg mialatt felülve, a falnak hajtotta álmatlan meleg fejét, hogy
nincs otthon és hogy otthon kell már lennie; mintha otthonabb lehetne
valahol ezen a világon, mint ebben a megfeketült fedelű zsindelyes
házban, ahol a szomszéd szobában az édesanyja alszik csendesen…
És hát másnap reggel elindult.
A holland minisztérium nem érdeklődött; hiszen még le se telt a magyar
mérnök szabadsága. Pipi pedig (aki ragyogóan megörült Györgynek, meg a
taxitlan autónak) egy szóval sem említette az ügyvédet; György se
kérdezte s másnap szinte valami nyomás alól lélegzett fel, mikor megint
egész estig nem referált Pipi semmiféle ügyvéddel való érintkezése
felől. Mert az első két nap Pipi reggeltől estig gondját viselte
Györgynek, korzóra, strandfürdőre, nyári Gerbeaudba, színházba hurcolta,
alig engedte éjfél után a szobájába felmenni, a fáradt és hervadt kedvű
embert; harmadnap már eszébe jutottak egyéb relációi is és elengedte
Györgyöt a maga lábán kószálni, nézelődni Pesten, az autót kölcsönkérve
tőle, de ebédre meg vacsorára hűségesen jelentkezett a György asztalánál
a Hungáriában, alázatos tisztelettel.
Egy ilyen déli kószálásában a Dorottya-utcában, mikor a kirakatokat
nézegette (sokáig, mint általában azok, akiknek nincs vásárló
szándékuk), egyszer csak becsalták egy kapu alá azok a nagy
díszfényképek, amelyek ott üveg alatt sorakoztak. A társasági fotografus
kirakata volt az. Grófnők, grófok, angyalpucér csecsemők (akik alá
ugyancsak kegyelmes grófnevek voltak írva), követek, miniszterek,
bankárfélék, nagy színésznők, meg kevésbbé kötelező nevű előkelő
szépségek. György nem is ismerte az arcokat, a neveket… hanem egy
névtől, egy arctól aztán majdnem hogy odabukott a homlokával ahhoz a
nagy darab ragyogó üveghez. Úgy kapta vissza a fejét, mintha valami
lánghoz ment közel az arcával az ember. Igen: Poóy Valentine. Alá volt
írva rondírással a neve. A leányneve. Téli fénykép volt, Valentine kis
puha kalapban, figyelő, komoly szemekkel nézett a reá nézőre, oldalt
hajtva a fejét gyöngéden, a lágy szőrmegallérra, mintha annak az
állatocskának a finom, meleg bundájához akarna tapadni hűségével,
szeretetével. Ezt a képet ott is látta György, odahaza, a
Trombitás-úton…
[Illustration]
Azok, akik a kapu alatt kijöttek, bementek abban az egy-két percben,
törhették a fejüket, valjon mi lelte ezt az urat, hogy kisiet a kapu
alól s rögtön visszasiet, megáll, arrább lép, visszalép, szembefordul a
másik oldalra a kirakott képekhez, megint visszafordul, s úgy teszen,
mintha rövidlátó volna s lehajolva sorba olvasgatja a neveket arrább,
arrább húzódva, majd megint visszaáll az előbbi helyére, letörli a
fotografia előtt az üveget a tenyerével és az orrát is odanyomja az
üvegre, mint a vonaton, ha valami lebilincselő tájtól nem tudunk
elszakadni… pedig most igazán kevesebbet láthat, mint az előbb; árnyékot
kapott az üveg a szapora lehelletektől.
György nem tette volt a tárcájába a menyasszonya arcképét; hiszen
magával hordozta őt elevenen, melegen, s a hotelszoba asztalára se
állította ki, a személyzetnek mutogatni; neki magának nem volt szüksége
a papir meg a festék segítségére, hogy mindig maga előtt lássa, akit
szeret; úgyse látott más egyebet maga előtt, mint ezt az egyetlenegy
arcot, mint aki az utcai csillagász távcsöve előtt áll és az
esthajnalcsillagba merül belé, köröskörül pedig szürke, fekete az egész
mindenség.
Végre kijött a kapu alól. S azonnal visszafordult, hátra indult az
udvarba. Fölmegy a fényképészhez, elkéri, vagyis megveszi ezt a
fotografiát. Igen, de a fotografus megkérdi, kihez van szerencséje,
milyen jusson akar ennek a fényképnek a birtokába jutni? Mit mesélhet
neki! Oh nem, ez lehetetlenség. S aztán, ha ideadná, akkor is azt
kellene éreznie, hogy lopta a Valentine fényképét. S minek is jutott
eszébe megszerezni, hiszen ő nem emlékezni, hanem feledni akar, s arra
van szüksége, hogy ez az arc elhomályosodjon, elenyésszen előle. Talán
inkább arra kéri meg a fényképész urat, hogy legyen szíves ezt a képet
bevenni a kirakatából. Hogy ő ne csábulhasson ide holnap is, nézegetni…
dehát ilyen hóbortossággal igazán nem fog egy idegen ember elé állani.
Hát aztán végérvényesen kisétált az utcára, jellemesen elfordítva a
tekintetét az egész galériától…
Másnap délután meg az történt vele, hogy a Szervita-téren, mikor a
könyvkereskedésből jött ki, hirtelen elkáprázott a szeme; Valentine-t
látta felsétálni az autóbusz-megállónál az óriás cserebogár tetejére.
Úgy szökelt felfelé az a szőke lengeség a lépcsőn, mintha a
mennyországig meg sem akarna állani. Egy pillanatig látta az arcát
György, látta, vagy sejtette a Valentine kék szemeit, szőke haját,
fényes mosolyát. Káprázhatott a szeme a túlságos napsütésben. A másik
pillanatban hátraarcot csinált György és sietni kezdett a Kossuth
Lajos-utca felé; de félperc múlva visszafordult és megállott, azután
elkezdett szaladni a járdán, mintha zsebmetsző után vetné magát.
Utólérte az autóbuszt a Gizella-téren, de még a megállóhely előtt
abbahagyta az üldözést. Ott ült fent az a bizonyos szőkeség, csevegett
valami monoklis őszes dandyvel. Nem Valentine… s milyen jó, istenem,
hogy nem ő az! Ebben a mai divatjukban úgy hasonlítanak a nők egymáshoz,
nem csoda, ha ilyen tévedés esik az emberrel. Mit is csinált volna most,
ha csakugyan ő lett volna, aki odafent ül? S ha ő is észrevette volna?
Hogy kell vagy hogy illik viselkednie, hogy véletlenül találkoznának!
Gőgősen kétfele szoktak ilyenkor nézni, vagy köszönni kell hidegen,
netalán megállani néhány udvarias és felületes szóra? Haragban vannak
ők, halálos ellenségek ők, mint két rokon vagy két politikus? Vagy az is
megtörténhetne, hogy rémülten és boldogan futnának az egymás karjába, s
összecsókolnák egymást zokogva, a nyilt utcán? Óh, borzasztó vad és
ismeretlen ez az élet. Nyögött egy óhatatlan jajt ott a földalatti
lejáró előtt György, mint a lázas gyerek; lehet, hogy az az idős néni
meghallotta, azért nézett oda Györgyre, mikor indult a homályos
lépcsőzetre lefele.
Ezen az estén először engedett a Csete Pipi csábításának, aki mióta
György Pesten van, mindig ki akarta vonszolni vacsora után a nyáréji
mulató telepekre. Ma nagyon megkívánta csakugyan az éjféli hűvösséget,
nemcsak a városi meleg ellen, a fejének a folytonos forrósága ellen is,
amit az álmatlanságainak meg talán a sűrű tépelődésnek köszönhetett. Jól
is esett neki, csakugyan, az eszét a publikum zajongásával kábítani, meg
az ötpercenkint változó könnyű buta muzsikával, figyelni a pincérek
ünnepi lázát, a virágárúsnők megható erőlködését, akik összevissza
zarándokolnak a rózsacsokraikkal, a szegfűszálaikkal az urakhoz, akik
félve néznek, mikor a Természet legbájolóbb ajándokait nyújtják oda
nekik… meg elszórakozni Pipin, aki nagyon itthon látszott lenni e
villanyrózsás kert közepére tett szellős varietében, fel-felköszön és
kacsingat és nagyokat helyesel a fejével a vakító színpadocskán kuplézó,
meg tündéri mezekben ugrabugráló művésznőknek, akik nem e földről való
misztikus szép neveken szerepelnek és a programban mint Párizs kedvencei
s mint Montekarló gyöngyei vannak feltüntetve. A színpadról leszabadult
művésznők ott portyáztak a teremben; odalebegtették a kezüket Pipihez,
aki szervusz anyuskám!-mal üdvözölte őket s aztán sürgősen ajánlotta
Györgynek, hogy meghívja az asztalhoz a ragyogó cicát, mielőtt más
társaság rátenné a kezét. De György fagyosan mondott le már vagy
harmadszor a szerencséről, semmi kedve rátenni a kezét a cicákra. Nem
szabad kedves pajtás…
– Miért apuskám, ki tilthatja meg neked?
– Én magam, pajtikám.
– Talán megint szerelmes vagy valakibe, kérlek alássan?
– Talán… igyál Pipikém, szervusz.
Az éj folyamán megjelentek az asztalnál Szabó Maki, meg valami táncos
színész, aki túlboldogan üdvözölte Györgyöt.
– Szervusz, apuskám, azt hiszem már találkoztunk! – felkiáltással és öt
perc mulva koccintás közben megölelte Györgyöt és teli találatot
cuppantott a szájára, a barátság örök pecsétje gyanánt.
Négy órakor tért haza György. Alig aludt valamit; reggel félnyolckor már
odalent ült a Hungária kávéházában a külföldi lapjai társaságában.
Roppant lehangoltságban, unalomban mászkálta el a délelőttjét, örült,
hogy eszébe jutott végre a manikür, avval valami elfoglaltságot ad
magának vagy félórára. A feje kábult kissé, kábult maradt és még most
is, a manikűrös asztalkánál is émelyedett az éjszakai pezsgőtől. Nem
szerette a pezsgőt, még nem tanult bele.
Ez a kisasszony milyen figyelemmel, milyen odaadással nyisszantgatja az
ő erős körmei körül azt a bőrt a finom kis ollójával. Valami megindító,
valami kötelező, isten tudja, hogy ennek az idegen, dolgozó kéznek a
meleg fogásait érzi az ember az ujjain. Ez a manikürös kisasszony még
álmában is körmöket láthat, csak körmöt és körmöt, több fényes körmöt,
mint csillagot az égen. Dolgozik. És hallgat. Miken gondolkozhat? Mintha
illenék beszélni hozzá. Rossz így ülni, barátságtalanul. Cigarettezni se
lehet most, a másik kéz a melegvizes csészében ázik. Az asztalka
üveglapja alatt mindenféle külföldi ezüstpénzek szoronganak. Különös
ábrándvilág. Biztos emlékbe kapta a kisasszony idegen uraktól. Az ember
megkíván így az unalmas csücsülésben egy másik emberi hangot, egy női
hangot…
– Kedves kisasszony, mondja kérem, sok a dolog mostanában?
A kisasszony fölnéz, hálásan, szomorúan:
– Dehogy kérem, dehogy van sok dolog. Még kevés is alig. Ilyenkor már
nagyon sok közönség hiányzik a városból.
– Úgy, persze, nyaralnak.
– Igen. (A kisasszony újra a körmöket figyeli, úgy diskurál.) És aztán
tetszik tudni, nem úgy megy már a manikűr se, mint egy pár évvel
ezelőtt.
A kisasszonynak ráncok nyujtózkodnak a homlokán. Olyan jó, rendes arca
van. Az orcái mintha nem természetes rózsaszínűek volnának. Igen, lilás
ez a rózsaszín, az ablakon bevetődő napsugár világában. A szája ni,
milyen erősen be van azzal a ruzszsal húzva.
György szeliden, szinte bánattal szól:
– Ugyan kisasszony, hát már magának miért kell a festék? Hiszen olyan
kellemes arca van.
Felmosolyog, egy kis sóhajt nyel és visszahajtja a munkájára a fejét:
– Uraságod ugyebár azt gondolhatja, hogy kacérságból használok festéket.
– No, hiszen akkor se bűn kérem…
– Nem is… csakhogy tessék elhinni, hogy az ilyen leánynak, már mint
ilyen manikürkisasszonynak, nagyobb szüksége van erre a kicsi mázolásra,
mint azoknak a kacér úrihölgyeknek.
– Miért, kedves kisasszony?
Keféli sebesen a megkent körmöket, de habozás után mosolyogva magyaráz,
halkabban, a szemét föl nem vetve a kíváncsiskodó vendégre:
– Mit tetszik gondolni, a főnök úr nem adna túl rajtam rögtön, ha azon
sápadtan jönnék ide reggel üzletbe? Az urak nem nagyon szeretik kérem,
hogy ha valami fakó, kiéhezett kisasszony fogadja őket a
manikürasztalnál. Szabad a másik kezet?
György zavarba esett, amint a kisasszony arcát jobban megnézte. Bizony
édeskevés hús volt azon.
– Bocsásson meg kedves kisasszony, csak nem kell éheznie.
– No nem, hálaistennek, valamennyit csak összekeresünk… de mégis husikát
kellene enni a jó kinézéshez az embernek, nem azt a kávécskát mindig,
meg a főzeléket. És tetszik tudni, jó levegőn kellene lenni, sétálgatni
legalább eleget…
– Istenem, arra csak ráér, kedves kisasszony, nem?
– Nem mondhatnám kérem. Tetszik tudni, zárás után, estefele tánckurzusra
megyünk, a nővéremmel, azután már késő van, fáradt az ember, inkább
lefekszik.
– Tánckurzusra járnak? Ejnye, ne haragudjon kisasszony, hát miért muszáj
arra a haszontalan tánckurzusra menni?
– Miért kérem? Először is kell az a kicsi mozgás az ember tagjainak,
egész nap kucorog az ember itt a széken. Azután talán nekünk is jár az a
kicsi mulatság, bár egyszerű leányok vagyunk. Meg az ismeretségért,
tetszik tudni… hát az embernek a jövőre is kell gondolni, igaz kérem?
Mink Erdélyből jöttünk fel, a hugommal, elárvultunk kérem, ő
kalapszalónban van, együtt lakunk…
Úgy megállott megint György az utcán, mikor kilépett a fodrászüzlet
ajtaján, úgy megállott ott és úgy nézte a szemben ragyogó babakereskedés
kirakatát, ahol a kopasz, meg lakkal festett eton-hajú karakter-babák
mosolyogtak fürdőtrikóikban és kurta szoknyácskáikban, csupasz karjaikat
előre tartva, mint csupa pici Frankó Puli, aki mind az ő kezéért nyul:
gyere, gyere te bolond, miért nem akarsz charlestont táncolni? Szőke
baba is van köztük, annak világosabb az arca, mosolygóbb, édesebb. A
napfény úgy pártolja azt a felragasztott arany selyem hajacskát, olyan
vakító odanézni, olyan kellemesen kínos, olyan varázsosan
boldogtalanító.
*
– Ki az?
Palya kopogtatott.
– Nem zavarom? Jó reggelt, drága kis pintyőkemadár.
Valentine hamar az íróasztalka mappájába helyezett valami nagy
papirokat, azután sietett a papa gyöngéd ölelésébe.
– Világért se papa, nagyon kedves, hogy feljött.
A délceg Palya, friss, sárga gabardinben, vaskos vaddisznóbőr-kesztyüit
a balkezében fogva, kis adag rosszalással a hangjában, de csupa
gyönyörűséggel a mosolygó szemében veregeti meg a Valentine fehér
arcocskáját:
– Persze, mindig a szobájában kell megkeresni az én komoly kis
remetémet. El akarom csalni egy kis túrára, tudja, hogy most jobban
ráérek.
– Köszönöm papa…
– Nem? Már megint csak a fejét csóválja? Azt szeretném, ha maga vezetné
a kocsit pintyőkém, hiszen egészen kijön a gyakorlatból. Kimehetnénk
például Gödöllőre, Kassovitzéknél ebédelnénk, hogy megörülnének.
– Nem papa, tudja, hogy nem mozdulok ki szívesen.