cirógatta vissza a Bori néni dédelgető kezeit. El ne felejtsem
megjegyezni, hogy Bori néni is vígan fúvogatta a füstöt a lámpaernyő
alá, szaporákat, laikus erőseket szippantván a György-féle finom
cigarettből.
György meg nem állhatott már egy bágyadt sóhajt, a hallgatag kerítés
felett elnézve, a fehér hold felé. (Az olyan tiszta fehér tud éppen
ilyen nyári este lenni, mintha egy felhajított hólabda ragadt volna meg
az égen.)
– Fáradt vagy fiam, úgy-e! – az édesanyja hajolt szelíden Györgyhöz. –
No, iszen ki is jutott máma neked, elhiszem lelkem.
György igyekezett derült arcot mutatni, amint az anyja felé fordult:
– Bizony, kedves anyám, egy napra tán elég is volt; kijöttem egy kicsit
a munkából, mióta idehaza vagyok.
– Nagy nap volt, csuda nagy nap is volt, barátom! – Bori néni
felcsóválta a fejét és a szép érzéstől behunyta mindig csudálkozó,
mindig mosolygó szemeit. – Csak gondoljátok el lelkeim, hát volt valaha
ilyen kukullórium Zsindelyesen?
Hát nagy nap is volt. Hát volt is _kukullórium_ délelőtt Zsindelyesen,
de milyen!
Aznap hetipiac is volt; a kaskás vásárló asszonyok, a nagyzsebes
kofaság, meg az aratáselőtti embervásár ténfergő napszámosnépe mind
versenyt szaladt oda, nagy zsivajjal a városháza elé, mikor az a
háromszögletű fúrótorony recsegve-ropogva szakadt össze az erőszakos
vízsugártól, mikor az végre kiszökött a föld alól, sisteregve, mint a
tűz és fehér habokat hányva, mintha valami eltemetett tenger akarna
hirtelen feltámadni s ebben a percben el akarná söpörni Zsindelyest, meg
az árva tanyákat, a falvakat köröskörül, az egész messzi vármegyét! A
hajdúk kirohantak a városháza kis kapuján a nagy rezes botokkal, hogy
talán veszett kutyát kell kergetni, az emeleten kicsapódtak az ablakok,
a piactéri boltokból kiszaladtak a vevők a boltosokkal, boltosnékkal
egyetemben; a harangozó mind a négy oldalon kikukucskált a kis ablakon a
toronyból, majdnem hogy a kötélhez kapott rögtön, a nagy veszedelemre.
Volt hűhó, kézcsapkodás, sivalkodás, a nagy tolakodástól alig birta
György a három emeletre szökő sugarat csővezetéssel, srófolással
megkötöztetni, míg a vadul süvöltő sörényes sárkányból tiszta ártézi víz
lett hirtelen, amely gőzölögve, nyugtalanul és izmosan lüktetett a
derékszögű csövön öt-hat méterre előre. Kacarászva, tapsolva, boldogan
visítozva szorultak félre az asszonyok, leányok a szikrázó cseppek elől,
nem győzték a képüket, a pruszlikjukat, a kezüket törülgetni; a munkások
ásóval-kapával hamarosan lefolyót csináltak a víznek az árokba, a csövön
meg ott mesterkedett a városi mérnök úr, míg a száját lejjebb
szállíttatta, úgyhogy a végin szépen megjuházva adta az áldott ivóvizet
a mélységes földnek a szilaj eleme. Kannákkal, korsókkal lepte el a
fehérnép a csuda csövet, az urak alig tudták kivárni, míg lehűl a viz,
hogy sorba kóstoljanak belőle; de azután olyan ragyogó szemekkel, olyan
méltányló fejbólintásokkal néztek széjjel, mintha legalább is a bánáti
újbort kóstolgatnák. A zsindelyesi kerekes kútakon bizonyosan leszalad a
lánc a hengeren, bánatában. György pedig már magyarázott lelkendezve az
előljáróknak, a nagy gazdáknak, meg a collstokos, kötényes iparos
embereknek, akik csendes figyelemmel kezdték körülvenni; városi
villanytelepről beszélt, a tanyákig, a falvakig való világításról, kis
gazdasági vasútakról, villanyos hajtással, ipartelepről, malomról,
modern műhelyekről, melyekben gyártást, üzemet, minden munkát mesés
könnyűséggel és elképzelhetetlen haszonnal el tud végeztetni majd ennek
a víznyomásnak az ősállati ereje és hatalma. Az emberek édeseket
sóhajtottak, a szemük mintha álomképbe merülne, amint azt az egyszerű,
rozsdás csövet nézegették, hogy ömlik, hogy szakad abból a szerencse,
csakugyan, esze ágában sincs elállani: s így fog előzuhogni nekik holnap
is, meg mindörökre. A leveses harang éppen rázendített a toronyban, s az
a harangszó mintha a zsindelyesiek napsütött hangulatát zengette volna.
Jóízűen megnevették azt a sátoros cigány embert, aki oda volt a cső
szája elé térdepelve s erőszakosan nyeldekelte a meleg vizet, amely
messzire freccsent az olajos képéről s csurgott lefelé vastagon a tömött
szakállából. A gyerekek – akik már elősereglettek a legutolsó kis viskók
tájáról is – víg lármával gázoltak térdig a vizes árokban. Ott hancuzott
köztük Szultán, Zsindelyes város megválasztott bolondja (kinek a Szultán
név azokkal a csikos pokrócrongyokkal együtt szakadt a nyakába,
amelyeket télen-nyáron féltékenyen összefogott a kiaszott kóró testén).
Boldog óbégatással ugrált, a rongyait széjjel lebegtetve, mint tépett
szárnyait valami nyurga, sötét madár, a hamis kölykök elől, akik persze
mind Szultánra paskolták azt a vadonatúj, drága ártézi vizet. Még most
is ott mulatnak tán, be nem telve az örömmel, hogy új patakot adott az
isten Zsindelyesnek.
Nem, nem ez a nagy nap okozta a György bágyadtságát most vacsora után…
hanem a semmi kis napok egymásután, amelyeknek nem volt meg az igazi
tartalmuk, szenvedélyük, életük. Igy volt minden este; nappal igyekezett
a technikus olvasmányainak adni a figyelmét, zsindelyesi jó ismerősök
gondjaival, kérdéseivel törődni, tanácsokat meg segítséget adni, aki
arra volt szorulva, s tervezgetni, kitalálni minden lehetőt, amivel ezt
a legszűkebb hazáját, ezt a Zsindelyest boldogíthatná; dehát mindez a
zsindelyesi feladat meg se kottyant az ő tetterejének és képzeletének,
ezeket a kis, sablónos alkotásokat, újításokat elvégezhetné
Zsindelyesnek akárki; a zsindelyesi problémák inkább csak a szívét
foglalkoztatták, nem az elméjét; igen, ha az a szív nem lenne túlontúl
elfoglalva más valamivel, amivel nem lehet előhozakodni az úri Casino
tornácán, a délutáni Víznéző-asztalnál (ahol tudniillik az
asztaltársasági urak nézik, de nem isszák a vizet), sem az özvegy anya
előtt nem akarózik Györgynek azt a valamit szóbahozni, pedig az özvegy
anya szívét is ugyanez a valami foglalkoztatja; de György ezt legfeljebb
sejti s attól tart, hogy a hangos tanakodás csak jobban elfelhőzné majd
az édesanyjának az érzékeny kedélyét. Igen, éppen az édesanyját kell
legjobban kímélni az élet árnyékától, őt nem szabad beavatni az embernek
a sötét kríziseibe, a csúf hánykolódásaiba soha, de milyen megdöbbentő
néha fölfedezni, hogy éppen az előtt a valaki előtt, akinek a vérző
testéről szakítottak le, akihez mégis a legközösebb közöm van itt a
földön, az édesanyám előtt nem nyitom ki soha a szám arról beszélni, ami
bennem a legüdvözítőbb, a legfájdalmasabb, a leghalálosabb, a
szerelemről…
Estére, mondom, mindig elvesztette György a nappali frisseségét,
érdeklődéseit, szórakozottságait: lehangolódott, szószegény lett,
türelmetlen lett, összevissza járkálta magában az udvart, meg-megállott
a vonat sipját és halkuló ropogását hallgatni… szeretett volna mint a
bolond nekiszaladni, némelyik alkonyattal, utólérni azt a vonatot… és a
kézimunkás özvegyasszonnyal üldögélve, némelyik pillanatban oly zavartan
érezte meg, hogy únja is így órákat tölteni az egyszerű asszony
közelében, akit pedig talán jobban imád a lelkében, mint itthon kis fiú
korában imádott. Elszokik a fiú az anyjától, idegen világot lélegzik
magába: csak egy gyermekkor van, amelnyek az anya a királynője; azután
azt a trónt megeszi a szú, nem lehet oda többé visszaültetni őt.
– Hallod – azt mondja Bori néni, miközben odakacsintott a komaaszonyra
és suttyomban megkönyökölte, – hallod Gyurikám, ugyan néztek ám azok a
fruskák ma délben is! Mikor ott bajoltál azokkal a srófokkal;
megállottak glédába, barátom, a patika előtt, éppen kijöttek korzózni.
– Igen? – György aléltan szólott és lenézett, a cigarettje hamvadása
érdekelte.
– A biz’ a fiam, csak legalább egyszer is oda pislogtál volna az
izgatott hölgyecskék közé! – Megint rebbent a könyökével egyet és újra
kacsintott a jegyzőné felé Bori néni, kinek ez a kedves szokása volt,
hogy a beszéde fontosabb momentumaira kacsintással hívta fel a figyelmét
a másiknak és meg-megbökte a könyökével a karját annak, akihez szólott.
Most huncutkodott Bori néni, hogy nem Györgynek magának, hanem az
édesanyjának adta a fény- és könyökjeleket. – Igen, kérlek, és pedig az
a pisze Puli volt a legizgatottabb, csak hihihizett ott nagy feltűnően,
de le nem vette volna rólad egy liter parfümért a szemét, Gyurikám!
– Pulinak hivatja magát, csak nem tán? – az özvegy jegyzőné felhúzta a
szemöldökét és belecsudálkozott a Bori néni vídám szemeibe.
– De bizonyisten Idukám, még nem is hallottad? Puli! Tavaly még beérte a
Polettal, de már úgy látszik, az idén az se sikkes, letette, akár a
szalmakalapot. Na, nem elég modern az etonhoz, vagy hogy mondjátok
odafel Pesten, Gyurikám?
– Itn, Bori néni. Itn.
– Mitn, te? Ii-tn? A kis cicám jobban tudná nyávogni, mint én!
György odanevetett szeretettel Bori nénire, ki hamar egyenesre kapta a
fejét, mert jelezni akarta a György arcán komolyan csüngő anyának, hogy
ni csak, figyeld, milyen jókedvet csinálok neki!
– De iszen kimondják ezek, lelkeim, attól ne féljetek! Olyan modernek
hallod, hogy akár Párizsba ki merném őket állítani. Micsoda, barátom,
nem találsz már ezek közt egy Boriskát, meg egy Idácskát se, mint mink
voltunk itt, fiam, a magunk idejében. Ez mind kérlek, Babszi, meg Pista,
meg Csuri, meg Fifi! Pincsinév kell nekik barátom, meg még a
juhászpuliról is leszedik a nevet maguknak. Frankó Puli, hallottál már
ilyet, mióta kisétáltál az állókából? Én uram, istenem!
Azt hitte volna az ember, hogy a szörnyűködéstől csapja össze a kezét
Bori néni, de nem, sőt kifutó jó kedvvel kacagott fel, elköhögve
kómikusan bosszankodó képpel a felét a kacagásnak, attól a
cigarettafüsttől, amit a gégéjére talált szippantani.
Az özvegy jegyzőné pedig mélabúsan ejtegette a fejét.
– Bizony, édes Borikám, nem ismer már rá az ember a világra.
– Miféle világra ismernél itt rá, Idukám? Hallod, ez is világ, amaz is
világ volt. Örülj, hogy ezt is láthatod, kérlek. Nincs igazam Gyurikám?
Amaz a miénk volt, emez ezeké a Fifiké. Semmi beleszólásunk barátom.
Firtatják ezek a mi régi módinkat? No látod, mit akarsz tőlük, kérlek!
Ez a szelid özvegyasszony nem akart semmit, legfeljebb egy-egy
hangulatnyit emlékezni, s elgyászolgatni magában azokat a régi, szép,
szemérmes, poétikus erkölcsöket. Gyámoltalanul nyilatkozott a Bori néni
támadására:
– De édes jó Borim, csak szebb volt az a mi világunk, mikor se festék
nem volt a nőkön, se a térdök nem látszott ki a szoknyából?
Bori néni cinikusan rántotta fel a két vállát egymásután, meglepő
hányivetiség tört elő a hangjában. (Talán csak erőlteti?)
– Mit tudhatom én azt, kedves lelkem? Tán csak csupa önzés az embertől,
ha azt hajtja, hogy így volt szebb, meg úgy volt tisztességesebb az a mi
drága szép világunk? Tudod, milyen helyesek kérlek, ezek a mai fruskák a
testhezálló kis kosztümökben, meg avval a pöttön kalapocskákkal a
fejükön? Bizony isten mondom, utánuk sóhajtok egyszer-másszor, irigylem
őket, barátom, kinevethetitek ezt a vén csacsi fejemet.
És sürgősen kacsintott és könyökölt újra, hogy elejét vegye a jegyzőné
minden szende tiltakozásának. Odaintett a György elmélázó feje felé,
mintha olyasmit akarna mondani, hogy: ne bánts csak, bízd rám csak, én
tudom, mit akarok!
– Bizony, szegény Idukám, – azt mondja aztán sajnálatos hanglejtéssel, –
elmehetünk, hallod, Kukutyinba avval a mi lejárt kis rövid eszünkkel,
hosszú hajunkkal. Tudod, hogy megfájul a szívem, nem restellem
megvallani kérlek, hogy az én fiatal asszony koromban még a bokánkat se
volt szabad kimutatni? Milyen formás lábom volt nekem is, kérlek, hiszen
megmondhatod, Idukám… bezzeg kinevetnének, ha máma kezdenék tüntetni a
szép lábommal, mi, Gyuri fiam? Pedig letromfolhatnék még egynéhány
lőcslábú modern hölgyet, akik kirakatják magukat a fényképész kapujába.
Jaj, gyerekek!
Legyintett és kacagott a nagy lemondásban Bori néni, szinte ráesett a
jegyzőnére, megölelte s odadörzsölte a homlokát ahhoz az ezüstös hajhoz.
György meghatott mosolygással nézte, hogy hull egymásra a múltnak
elsápadt két rózsaszála.
Bori néni nagyon belé akadt ebbe a témába.
– Osztán kérdem tőletek, csakugyan hát mért lett volna erkölcstelen
minékünk is akkor a lábunkat megmutatni a világnak? Itt van a parasztnép
ni, annak mindig szabad volt kurta szoknyába járni, annak az indiszkrét
veres strimflijét sose prédikálta ki a pap, no nem igaz?
– Szent igaz, Borikám! – az özvegy jegyzőnének nevetve kellett megadni
magát erre az okoskodásra.
– Hű, barátom, – Bori néni egész bele tüzesedett a témázásba, – ma meg
pláne selyem strimpflit húznak a gazdalányok is. Látjátok? Ugy recsegnek
el a pallón az ablakom alatt délután kettesbe Dóró Peszti, meg Husvét
Lidike, hacsak nem Cicának, meg Fifinek híjják már ezeket is. Jelzem
fiam, ennek a Dóró Pesztinek is le van a haja tavasz óta nyisszantva,
mint a bubis kisasszonyoknak. Mennek kérlek, a simi-kurzusra az
Ipartestület termébe. Megállok a múlt héten a járdán, néztem fel az
ablakba, lelkem, hát csak vihogtam ott magamba, mint a bolond,
ráncigálja nékik a Juki bandája és toszitják dühösen barátom azt a simit
előre-hátra, de tele, kérlek, a terem dugig vasalt réklivel, meg
ezüstgombos lajbival, nohát ez a modern Zsindelyes barátom, és még
képzeltem, micsoda parfümszag lehet odabe, hallod Gyurikám, mert ezek
már parfümöt is használnak, mióta ez az új világ van rajtunk…
– Ugyan, Bori néni, a paraszt lányok?
– Az fiam, hát, már mint a polgárlányok, mert annak tisztelik magukat.
No de megnevettem, halljátok, most vagy három esztendeje, mikor a Szent
László-patikus mesélte, hogy visszahozták neki a rezeda-parfümöt a
tanyáról, hogy azt mondja, becsapták őket, azért a drága pénzért olyan
szagot mértek nekik, amilyen van az ő kiskertjükben is dosztig, hát arra
kérlek, azt mondta a Szent László-patikus, jól van lelkem, csak jőjjenek
be holnap, másnapra aztán benzint csepegtetett nékik a parfüm közé, az
osztán megtette a hatást!
Bökött egypárat Bori néni sebesen a felderült arcú jegyzőné karján és
hatalmasan rákacsintott: nézzed már, hogy tud nevetni a te szomorú
pulyád!
[Illustration]
Győzedelmesen emelt fővel kivárta, míg György elneveti a magáét, azután
befejezte kedélyesen a zsindelyesi parfüm-tényállást:
– De így van, barátom, az egész városban, a gazdalánynak egynek se
kellett a tiszta rezeda, se gyöngyvirág, se orgona, abba mindbe
belekevernek a patikában nékik jódot, tormaszeszt, fogcseppet, minden
betegséget, úgy osztán imponál a parfüm az orruknak.
A tücsök is igyekezett a György kedvén könnyíteni, olyan hűségesen
kapargatta azt a vékonyszavú tamburáját. Mintha csak egyenesen ennek a
bánatba szorult léleknek a kedvéért virrasztana, hangászkodna késő este.
De amarrább, a gőzmalom tájékán békakoncert kezdődik ilyenkor, mikor úgy
elszenderedik minden Zsindelyesen. Ott húzódik el a kis Pókos patak,
annak a partján ülnek a békák a fűzfák alatt; azok űzik azt a szapora
szomorú hu-hu-huzást; ha fiatal az ember és boldogan álmodozik, édes és
hangulatos fuvolázásnak hallja, most meg György éppen azt figyelte
magán, hogy az embernek, ha sebesült a szíve, mennyire több hajlama van
erre a fájdalmas hüledezésre figyelni, mint a kedves, virgonc
tücsökszóra. Mert azok a békák csalódást, rémületet siránkoznak, hideg
életük misztikus szenvedését panaszolják fel éjszakahosszat a
holdvilágnak.
A jókedélyű Bori néninek pedig még mindig volt kacagni valója azon a
szomorúságon, hogy ő már nem érvényes itt, ebben az újmódi világban:
– Jaj, jaj, halljátok, nem borzasztó, hogy így kimaradtam a kombinéból,
meg abból a pojáca pizsamából?
A jegyzőné kicsit zavarba jött, aztán büntetőleg oda legyintett egy
kicsit a komaasszonya karjára, nevetve:
– Ejnye, édes Borikám, a cica karmoljon meg, hát mért nem veszed
magadra, vedd fel csak, ha úgy megkívántad!
– Fel is veszem, barátom, ne féljetek, csak még egyszer húszesztendős
legyek! Sose is bocsátom meg magamnak fiaim, hogy nem születtem legalább
harminc esztendővel későbben, higyjétek meg, kérlek! Hadd gyujtsak rá
már még egyre ebből a finom cigarettából, hallod, legalább ezzel az
eggyel modern vagyok, hogy dohányzok, mi, Gyurikám?
– Ebben aztán igazán semmi sincs, drága Bori néni. – György gyufát
rántott Bori néni elé s aztán kivett a skatulyából egy marékkal és
belédugdosta a cigaretteket a keresztanyja horgolt zacskójába. – Tessék,
ha ízlik Bori néni, legalább otthon is eszébe jutok róla.
– Köszönöm, édes Gyurikám, de valami remek gőze van, akár a meleg
habkóknak, ezt is onnan hoztad tán magaddal, arról az Indiákról?
– Nem éppen olyan messziről, édes Bori néni, csak a pesti hotelből.
Bori néni már készülődött, ugrált a cigarett a szájában, míg a kesztyűt,
napernyőt, zacskót összeszedte:
– Hát megmondhatnád Pesten, Gyurikám, hogy ide, a zsindelyesi trafikba
is ilyet küldjenek. Szörnyesztő barátom, hogy micsoda pelyvával
traktálják az embert a drága sok pénzért!
Hanem ezt az érzékeny sérelmét se volt hajlandó komolyan venni Bori
néni, úgylátszik, mert olyan szívből nevetett hozzá, olyan ártatlanul,
mint a gyerek. Ez a kedves, jó természete van Bori néninek. Végig fogja
nevetni az életet.
Ahogy végignevette a pallót, miután összevissza csókolták egymást a
kapuban az özvegy jegyzőnével, Bori néni még visszafordult volt a
komaasszonyára (a holdvilágnál is kacsintva):
– Hej, de szívesebben mennék én is simizni, mint aludni, mit gondolsz
Idukám!
György, amint visszafelé sétált az út közepén, a keresztanyját a
kapujáig elkísérvén meg-megemelte a fejét, azt a nótát figyelni, amelyet
a harmadik utcán vitt hazafelé valami csendes kedvű legény:
– A babám… igazán… és megint csak: a babáám… – ezt lehetett kivenni
belőle; bágyadtan szakadozott az egész nóta, mint az ökörnyál. Talán
idei nóta volt, talán még az apai nóták közül maradt fenn Zsindelyesen,
György bizony nem tudott ráismerni. Csak míg hallgatta, hallgatta az
álmodozó hangot, maga se vette hirtelen észre, hogy duruzsolni kezd ő
maga is valami idegen melódiát… igen, egyszer egy spanyol matróztól
tanult egy régi szép andalúziai népdalt; annak az első versét angolra
fordíttatta azzal a bánatos szemű spanyol fiúval, ő meg aztán a maga
módján magyar verset csinált belőle, úgy szerette dudolni néha, mikor a
tengert nézte magában:
[Illustration]
Dávidot a királyságra,
Jeremiást a sírásra,
Engem azért teremtettek,
Hogy tégedet szeresselek.
Harmadnap estefelé, mikor György megjelent a polgármesterék teáján (jó
későn ment, tudta, hogy ha nincs is kikiáltva Zsindelyesen thé
prolongé-nak az ilyen ozsonnai vendégség, a derék vendéglátó vidéki
familiáktól úgyse szabadúl az ember vacsora nélkül), hát persze, javában
dühöngött a charleston a szecessziós szalónban. Éppen ezt a dicső
látványt akarta György mennél későbben élvezni. Ami széket, asztalkát
lehetett, a falhoz toltak és zongorától az ebédlő küszöbéig, elég sűrűn
forgolódtak a lányok, asszonykák a zsindelyesi gavallér-haddal,
vakációra megjött diákokkal, jogászfiúkkal, nősülendő, meg még mindig
nőtlen városházi, bírósági, takarékpénztári urakkal vegyesen a fiatalabb
korosztálybeli férjekkel. Uniformis is szerepel egy a rendes kék zakók
közepett (a sötétkékséget itt-ott fehér nadrágok üdítik), az az
aranygombos zöld zubbony, a fekete bricsesz, lakkcsizma: a helybeli
csendőrhadnagy. Éppen áttáncol az ebédlőbe a gömbölyű kis sárgaruhás
partnerével, ott kényelmesebben zengetheti a sarkantyut. Amint György
körülköszönt a fal mellett üldögélő mamáknak, a sarokban nézelődő,
politizáló nehezebb uraknak, az ismerős táncosnépnek, akinek éppen
elkaphatta a tekintetét, a zongorás ifjú vagy egy percig halkabbra fogta
a lelkes kalapálást a billentyűkön s a csevegő gavallérok, a mohón
duruzsoló, nevetgélő táncosnők is megcsöndesedtek egy kicsit: az érdekes
vendég az egész szalonra valami ünneplő hangulatot parancsolt… azok a
zsindelyes-környéki előkelőbb földesúrfiak, akik netalán erre az
egyszerű polgárfira is a született fölényükkel nézhettek volna,
bármilyen hatásos is a megjelenése s bármire is vitte a közönséges
világban, azok amúgy sem igen keverednek a zsindelyesi társadalommal,
még a polgármester házát se felejtik el szépen kikerülni.
György egy-két percig udvarolt a polgármesternének, aki maga hozta neki
pihegve a csésze teát és roppant elszomorodott, hogy nem tudott csak két
fejletlen kis vajaspogácsát belediktálni arról a roskadozó süteményes
tálcáról. Azután odaállott a sarokba a politikus urak közé, kik mohón
rázogatták a György kezét: éppen azokról az óriási tervekről,
kilátásokról beszéltek, amelyekre György az ártézi víz feltörése után
rászabadította a fantáziájukat. Azóta felküldték a vizet Pestre vegyi
vizsgálatra, mert György kiszaglászta, hogy az ártézi forrás világításra
is alkalmas lesz, sőt hogy gyógyfürdő-alapításra is reményt nyújt, a
zsindelyesi Kossuth-kert tölgyei és juharfái árnyékában. Elujságolták
Györgynek, hogy a jövendő szép igéretei fejében mégis csak elszánták
magukat a tegnapi közgyűlésen az új városháza megépítésére (amit szintén
György ajánlgatott a városi embereknek, hogy munkát, kenyeret adhassanak
a nyomorgó, züllő dologtalan szegénységnek). Azután szépen letelepedett
György a mamák koszorújába, mert az idősebb asszonyok Zsindelyesen még
nem táncolnak, szerencsére; azok persze mind fel voltak vele, hogy a
szerény jegyzőfiúból miféle „nagyvilági jelenség“ lett, külföldinek
nézhetné az ember, komolyan, vagy azt lehetne hinni, hogy valami pesti
báró úrnak jutott eszébe lejönni a zsindelyesi piacon végigsétálni
délben, hacsak olyan hamar fel nem ismerné az ember az elegáns báró úr
orcáján a szegény jó Békász Miska bácsi vonásait. A hosszú szikkadt
doktorné, (kinek a két kulcscsontja felett szimmetrikusan egy-egy üreg
mélyedt, sónak és paprikának) ő rögtön franciául kezdett beszélni
Györggyel, de az első heves roham után visszahúzódott a biztonságosabb
magyar anyanyelv mögé. Különben a zsindelyesi mamák is, mint a világ
minden mamái, lassankint a lányaiknak adták vissza a figyelmüket, meg a
komolyabb számba menő táncosoknak, epekedő szemekkel lesve tekinteteket
és hangokat, amelyekből talán-talán már sejteni lehet, számítani, hogy
télire lakodalmas tánc lesz ebből a rogyásig gyakorolt különleges
charlestonból…