Matyit. Hangot kívánt, emberi szót. Oly roppant egyedül érezte magát. A
Sipszijétől is elfordult ezekben a napokban a szíve; nem talált semmi
mulatságot ebben a szunyókáló, meg dörgölőző parfumös pincsiben (akit
György unalmas kis naplopónak nevezett egyszer). A Sipszi bohóc sírását
nem bírta már elszenvedni: olyasmit érzett, mintha a Sipszi az ő
fájdalmát csufolná ki.
– Mondd Matyi, mondjad kérlek… – hirtelen eszébe jutott, hogy Matyin már
egy pár napja valami lehangoltságot venni észre. – Hát aztán megvan a
fiúd, Matyikám… aki érted szokott jönni a kimenős délutánjaidra?
– A kérőm, kisasszony? Megvan, igenis. – Elmosolyodott és elpirult
Matyi.
– Mert mióta hazajöttem, nem láttam, hogy bejött volna a kapun.
– Igenis, itt volt, Valika kisasszony, szombaton is elmentünk a
nénimékhez Pestre.
– Szóval nincs valami baj köztetek.
– Nincs, kérem, amugy semmi baj se volna köztünk…
– Amúgy? Hát máskép? Volna valami panaszod, Matyikám? Látod, feltűnt
nekem, hogy nincs az a jókedved mostanában.
Matyinak a tekintete lecsúszott a Valentine szeméről a kis ezüst késre,
amellyel a vajat hasogatta a szelet kenyérkén. Kicsit vonakodva szólalt
meg:
– Tessék elhinni, Valika kisasszony, éppen elég oka van az embernek,
hogy bánatoskodjon, ebben a jelenlegi rossz világban.
– Hát mi történt veled… veletek.
– Hiszen semmi se, Valika kisasszony, kérem, Csak megint megcsalódtunk
egy kilátásban.
– Micsoda kilátásban, Matyikám?
– Tetszik tudni, Valika kisasszony, kilátásunkba volt kérem, hogy a
Gyuri hajójegyet tud venni, most a télen már nagynehezen megígérte neki
az apja, hogy megsegíti a kimenetelben…
Valentine elvette a findzsát a szájától s magasat lélekzett, olyan
szívdobogást kapott hirtelen.
– Gyurinak hívják?
– Igenis kérem, Valika kisasszony, Kaponya György.
– Igen. Nagyon jóképű fiú, ahogy kivettem messziről. Derék, csinos
gyerek.
– Óh Valika kisasszony, kérem, de milyen rendes, tisztességes
fiatalember, hogy nincs még egy Budapesten, tessék elhinni. Csak nincs
szegénynek szerencséje…
Valentine felpillantott a Matyi hangjára. Valami fényesség korcsolyázott
a szobalány két szemében.
– Azt kezdted mesélni, hogy az édesapja valamit ígért…
– Igenis, azt ígérte, hogy ha most a tavaszon eladja a házat, mert
kimennek a tanyára lakni, hát szóval, hogy a pénzből megveszi Gyurinak
azt a jegyet Amerikába.
– És hát nem adta el a házát, vagy mi?
– Dehogynem, eladta kérem, de tetszik tudni, Valika kisasszony, ahogy a
pénz a kezébe volt, rögtön megsajnálta.
– Már mint a pénzt, nem a Gyurit! Mi?
– Igenis hát, mert ilyen kutya parasztok, kérem. A másik két fia
lebeszélte, hogy inkább nekik vegyen földet és az öreg különben se
szíveli a Gyurit, mert elkivánkozott iparosnak gyerekkorában.
– Milyen iparos a… a kérőd? (A Gyurid, úgy akarta kérdezni Valentine.)
– A Gyuri? Nyerges- és szíjjártó-segéd. Nem tudja már vagy három éve
folytatni, nincs ennél az iparnál most sehol se munka, tetszik tudni,
Valika kisasszony kérem.
Nem tudta Valentine, bizony sejtelme se volt efféléről, hogy melyik
iparnál van munka s melyiknél nincsen. És talán most gondolt
világéletében először arra, hogy azokat a guszta sárga dámanyergeket,
meg a kecsesen ezüstözött lószerszámot ilyen iparossegédek csinálják. A
vitrin porcellánjai közé merengett, úgy kérdezte szórakozottan:
– Igen… és hát mivel foglalkozik ez a fiú most?
– Portás, odaát a Nagydiófa-utcában, olyan kicsi szállodában, tetszik
tudni, Valika kisasszony, kérem. Éjjeli portás. Úgy útálja szegény…
– És mondjad, Matyi… nagyon szerelmes vagy a… a te Gyuridba? (Jaj,
csakhogy ki tudta már mondani. De jó, de rossz…)
Matyi hirtelen lekapta a szemeit a Valentine érdeklődő, gyöngéden
mosolygó tekintete elől. Valentine nem értette, mitől ijedt meg ez a
lány egyszerre.
– No, mi lelt, mért nem felelsz?
– Mit tetszik énrólam gondolni, Valika kisasszony kérem. Én tisztességes
vagyok…
– Jaj, te bolond Matyi… – Valentine szívből felkacagott s aztán majd
hogy el nem sírta magát a megindultságtól, amint nézte, hogy csipkedi
ott előtte Matyi a fehér kötője fodrát, szemérmes zavarában.
– Hát hogy kérdezzelek. Nem szereted őt?
– Azt nem tudom, Valika kisasszony, kérem. Csak azt tudom, hogy nekem
már az élet se kell, hogyha tovább így kell várni, hogy sohase lehet
megesküdni…
– Dehát miért nem esküdtetek meg már, ha szeretitek egymást?
– Azért kérem, Valika kisasszony, mert nekem sincs annyim, hogy abból
szoba-konyhát vegyünk, meg bútort… négy éve már pedig, hogy a Gyuri a
kérőm lett… azért szánta rá magát, hogy elmegy Amerikába, hogy azt a kis
pénzt összedolgozza. – Matyi betette a szemét és megrázta keservesen a
fejét: – De nem birom én ezt már sokáig… úgyis nagyon könnyű meghalni
máma… tessék megbocsátani Valika kisasszony, kérem.
[Illustration]
És kifordult az ajtón Matyi, mielőtt ott Valentine előtt elpityeredett
volna.
Oly keserű lett egyszerre az a tea, meg ezek a mézédes
Gerbeaud-falatocskák a kis üvegtálon… tessék, itt van a vidám, helyes
szobacica, kinek a fiúk utána szoktak pillantani lopva… Valentine-nek
eszébe se jutott soha, hogy ez a Matyi valahol született egyszer és
ugyanaz a vérkeringés és eszmélet jár benne, mint őbennük, mintha az
ilyen Matyit valami bazárból szerezték volna be… s most az a meglepő,
bánatos rívás tör fel belőle, mint némely bőrbabából, mikor megnyomják a
mellét. Nem tud megesküdni, boldog lenni Matyi, valami hitvány kis pénz
miatt. Valentine hirtelen maga előtt látta azt a 73-as és 83-as megállót
a Széna-téren, a sok-sok-sok siető fiatal és nem fiatal
irodista-lánnyal, akiken észrevenni, hogy kalap, kosztüm mindig tavalyi
s mindig csak át van alakítva s oly kopottak a kis retiküljeik… mikor
fognak ezek mind férjhez menni? És ő, lám, gond és akadály nélkül
álmodozhatott, őutána kapkodtak a fiúk és őérte mintha az a mesebeli
lovag jött volna el a tengerentúlról, akire várnak a leányok minden
zongora meg talán minden írógép mellett…
Ez a szegény Matyi. Itt hagyta a szívét a szobában. Valentine keblét
ismeretlen nyugtalanság, melegség futotta át. Olyasmit érzett, mintha
talán illett volna le is ültetni most a Matyit, mikor mesélt, oda a
divány sarkára ni, egyszer kivételesen. Istenem, hiszen nem is látta
volna senki…
Egy pár nap mulva, ebéd után, mikor anya és leánya felállottak az
asztaltól (Bürü már elszaladt, papa pedig nem ért rá hazajönni ebédre),
Palyánénak eszébe jutott valami s visszatartotta Valentine-t, aki már
indult a lépcsőre, hogy szokása szerint egyet bolyongjon odalenn a
kertben, egyedül.
– Kérlek babukám, valami komoly dologról kell veled beszélnem.
– Miről babukám? Tessék.
– A nyaralásról. Legfőbb ideje, babukám, hogy eldöntsük már egyszer ezt
a kérdést.
Valentine elmosolyodott; valami komolyabbtól tartott:
– Istenkém, hát olyan sürgős az a nyaralás?
Palyáné szinte szigorúan biccentett Valentine felé:
– Igenis, olyan sürgős, babukám. És végre szeretnék a szándékaid felől
tisztában lenni.
– Semmiféle szándékaim nincsenek, babuka.
Valentine a legszelídebben szólott, sőt szerényen, tágra nyitott őszinte
kék szemeivel. De Palyáné hangja, mintha kicsit ingerültté válna:
– Azt látom, hogy nincsenek szándékaid. Éppen ez az, hogy már több mint
egy hete tárgyalunk és készülődünk és te babukám még nem döntöttél.
Hezitálsz.
– Én nem is hezitálok, drága babuka; egyelőre nagyon jól érzem magam
itthon. Gyönyörű idő van és imádom ezt a mi kedves kis kertünket.
Palyáné enyhe rosszalással rántott picit a fején erre a naív beszédre:
– Jól tudod, édes fiam, hogy nem a gyönyörű, vagy a nemgyönyörű időről
van szó, hanem arról, hogy június közepére már a tenger mellett illik
lenni az embernek.
– De kérlek, babukám, én a világért sem akarom, hogy miattam elkéssetek
a tengerről. Menjetek szépen, énvelem ne sokat törődjetek. Vegyétek úgy,
mintha… igen, hisz már az idén úgysem az volt a programm, hogy veletek
nyaralok.
– Nem, babukám. Ugyanezt mondtam éppen tegnap papának, mikor a dologról
diskuráltunk. Papa az, aki ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Az én
felfogásom szerint neked nem kell föltétlenül a szüleidhez tartani
magad.
Valentine-nek kis hideg érte a szívét, valahonnan. Az édesanyjának a két
szeme, mintha valami üvegfalon túlról csillogna rá, oly ismeretlenül,
rokontalanul. Izgalom melegítette meg a Valentine homlokát, egy eddig
elhessegetett sejtelem szabadult elő hangosan a száján:
– Annál kedvesebb, drága babukám, hogy ez a felfogásod. És én
megnyugtathatlak, hogy nem akarom hozzád kötni magamat. Nagyon jól
érzem, hogy kényelmetlen vagyok neked.
Palyáné piros lett ettől az utolsó mondattól. Soha még ezen a hangon
anya és leánya nem társalogtak ez alatt a födél alatt. Erős lélekzetet
vett; aztán elmosolyodott, úgy bólintott lassan Valentine felé, ki
fölindulva, merően nézett a Palyáné szeme közé:
– Hát babukám, ha azt érzed, az mindenesetre nagyon intelligens tőled. –
Felkapta a fejét idegesen a kandalló empíre-órájára, mely belébongott
puhán, visszhangosan a hirtelen csöndbe, szinte részvéttel és békítően.
Palyáné lépett egyet, mintha menni akarna. S aztán visszafordult
Valentine-hez, vállat vonva, könnyű kis nevetéssel:
– Szóval, tisztán látod a helyzetedet. Helyes, babukám. A magam részéről
tudtodra adom, hogy mi legkésőbb egy hét mulva megyünk Brioni szigetre.
Bécsből megírták nekem, hogy az idén ott van az egész osztrák
arisztokrácia. – Ez után az utolsó szó után néhány ütemnyi szünetet
tartott Palyáné, a szemhéjait ájtatosan lecsúsztatva. – Természetesen
nem kívánom, hogy itthon kuksolj és unatkozzál, babukám…
– Köszönöm, nem félek az unalomtól.
– Pardon, nem mintha bele akarnék avatkozni a hangulataidba, babukám.
Tudom, hogy azt kikérheted magadnak. Csak hát mit csinálnál itt egyedül
egész nyáron?
– Mit? Hát, kérlek, majd… kijárok szépen a MAC-ra, a tenniszre, ott
mindig van társaság.
Ebben a pillanatban jutott eszébe. De mire kimondta, már érezte
Valentine, hogy ez csak üres kifogás marad. Hirtelen ezer meg ezer
mérföldre képzelte magától azt a bájos, hangulatos szigeti grundot a fák
között, ahol mindig megpihennek egy-egy percre a fiúk, a lányok a fehér
kiránduló-hajóknak visszaintegetni. Ez a boldogság már elveszett az ő
számára.
Palyáné kissé türelmetlen lett:
– Ha megengeded, mégsem tartom formásnak, hogy így magadra maradj.
Határozottan nem a legjobb hatást tenné az ilyen látszat, mintha a
kedves szüleid itt felejtettek volna.
Valentine udvarias gesztussal készült valami hálás megjegyzést tenni, de
nem jutott szóhoz az erélyes Palyánétól.
– Azt akartam proponálni, babukám, hogy utazz el valami francia fürdőbe.
Például Vichybe. Igen előkelő. Az idén pláne nagyon felkapták. Nem is
drága, kérlek, tudod, a frank…
Valentine csak bámult a sebesen, hangosan magyarázó Palyánéra. Az
édesanyja ez, aki küldi, sürgeti, aki mennél messzebb akarja tudni
magától a gyermekét? Francia fürdőbe, vad idegenek közé. Mintha a mesék
mostohája állana előtte, ki a védtelen árvát az erdőbe kergeti, a
viharba. Belekapott az anyja szavába, szinte kiáltva:
– Egyedül? Egyedül menjek?
Palyáné nem tudott rögtön hangot adni. Rémület nézett reá a Valentine
szemeiből. Hanem aztán nyugodtan, sőt valami felületes jóindulattal
reagált:
– Miért ne? Azt hiszem, senki sem akadhat fenn azon, hogy egy elvált
asszony egyedül megy fürdőre.
Elvált asszony… asszony… Valentinenek a térdei meginogtak, pedig oda
volt az ajtó mellett a falhoz támaszkodva, kényelmesen. Szeretett volna
az édesanyja elé rogyni, felkönyörögni hozzá: jaj, ne beszélj így anyám
a gyönge kicsi lányoddal.
– Különben pedig nem szükséges, hogy egyedül eredj, babukám – azt mondja
Palyáné, – úgy hallom, Csocsó is Vichybe készülődik. Mehettek kettesben
Csocsóval. Milyen szerencse, látod.
A Valentine orcái tulipánpirosak lettek.
– Észrevehetted kérlek, hogy Csocsóval már nem érintkezem.
– Ugyan! Nem tudtam, hogy összevesztetek, babukám.
Valentine összeszorította a száját, nem kívánt magyarázkodni. Nem
vesztek össze, oh nem, inkább nagyon is jóba kezdett lenni Csocsó
Valentine-nel… hanem Valentine nem volt kapható többet, a leglázasabb
telefonok dacára sem, hogy Csocsóval meg a kompániájával elmenjen
valahova. Azt az egyetlenegy kirándulását a moziba, azt se tudták még
kiheverni az idegei, a lelke: a bántó érdeklődést, amivel a páholyt a
világos percekben a publikum vizsgálta, Csocsónak meg a fiuknak azt a
szabad beszédét, azokat az intim firtató s ajánlkozó tekinteteket,
amelyeket a drága fiúk a szemébe csúsztattak, a kezük szórakozott,
hosszas szorítását köszönéskor s az ujjaik vonagló simulásait azalatt,
meg Buksinak a kómikus szájrándulásait, orrcimpafeszítéseit és olvatag
szemeit a félsötétben az oldalánál, meg a tremolozó sóhajait az amerikai
vígjáték legkacagtatóbb jelenetei alatt… harmadnap azután már hallott is
egy mindenttudó nénitől a poker után egy fidélis kis megjegyzést a Buksi
iránt való szimpátiája felől… igen, és negyednap aztán nem kért többet
Csocsóból meg a buksizmusból.
Palyáné, úgy látszik, nem akarta a kérdéseivel molesztálni Valentine-t;
a karkötő órájára pillantott, indult kifelé:
– A te dolgod, mit csinálsz Babuka. Majd kitalálod magadtól is.
Valentine nem tudta tovább a kétségbeesése hangját visszatartani. A
hajára kapta a kezeit, úgy nyögött fel a plafond felé:
– Mi lesz velem, istenem!
Palyáné megfordult a küszöbön:
– Mit akarsz. Mi lelt egyszerre kérlek.
A sírás játszott a Valentine hangjában:
– Mit csináljak, anyám, mondd, hát mit fogok én csinálni.
Palyánét készületlenül érte a Valentine gyermeki kitörése. Pár lépést
tett visszafelé, az asztalhoz. Igyekezett a nehéz kérdésre a legkönnyebb
választ adni:
– Hát majd férjhez mégy. Férjhez fogsz menni, baba, magától értetődik.
– Kihez? – összecsapta a kezét Valentine s aztán eltemette a szemét a
két tenyerébe.
Palyáné felhúzta a vállát és elnevette magát:
– Azt bizony, babukám, csak a jósnőm tudná neked már most megmondani,
ott a Csengettyü-utcában.
[Illustration]
Valentine nem is igen hallotta az édesanyja szavát. A sötétben, a
befogott szemei előtt, senkit, senkit, senkit nem látott, nem is akart
látni… ilyen pillanatokban, ha fiúra, férfira próbált gondolni, mindig
csak az a Békász György-féle komoly, férfias fej kezdett a homályos
horizonon fölrémleni. Abból pedig csak az az egyetlenegy példány van a
világon. Leejtette a kezét az arcáról és könnytől elfutott szemmel
fordult az édesanyjához, aki éppen indulni akart megint:
– Anyám… hát addig mit csinálok ezen a borzasztó világon.
Palyáné egy csöpp hajlamot sem érzett most ilyen filozófiákhoz:
– Amit akarsz, édes babukám. Szépen kérlek, hogy nekem mennél kevesebb
fejtörést okozzál.
És ment ki.
Valentine lépett egyet. Fájdalmasan, szenvedélyesen kiáltott az
édesanyja után:
– Ti vagytok az oka, hogy Györgyöt otthagytam! Igenis, csak te vagy az
oka, megmondom!
Palyáné picit megrázkódott a támadásra. Egy-egy lassú lépéssel jött
vissza az asztalig, a mellére emelve a jobbkezét:
– Én? Hogy érted ezt, kérlek? És hogy használhatsz ilyen hangot az
édesanyáddal szemben. – Palyáné megfogózott a szék támlájában.
Valentine pedig úgy állott, felkapott fővel, a szivárgó könnyein át
elszántan a Palyáné szemébe nézve:
– Igen, az édesanyámmal szemben kellett volna több respektust éreznem,
jobban kellett volna tartanom tőle, az, félnem kellett volna tőled,
akkor biztosan nem követem el ezt a könnyelműséget.
Palyánénak remegtek az orrcimpái idegességében. A hangja felülkerekedett
a Valentine izgalmasan csengő szaván:
– Hogy az anyádat nem respektálod, édes fiam, azt talán jobban illett
volna ki nem mondanod hangosan; ami a könnyelműségedet illeti, arról
pedig saját magadnak felelhetsz, angyalkám, másokat ne próbálj a
tisztelt könnyelműségedért kérdőre vonni.
Valentine még előbbre lépett s keserüen és még erősebb hangon tört elő a
mondanivaló a szivéből (a könnyei egyenesen a parkettre csöppentek):
– Nem? Azokat sem, akik neveltek? Akik így törődtek a gyermekükkel?
Akiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen vagyok?
Palyáné felnyilt száját kétszer is összecsukta, mielőtt megszólalt
volna. Az ujjai izgatottan doboltak a támla tetején. Végre idegesen
félrekapta a fejét és egy szép kis aranyrámás gyümölcs-csendéletnek
látszott mondani nyugalmat erőltető hanggal, kis mosolygó fölényt
biggyesztve az ajkaira:
– Ugy látszik, a szegény babuka még mindig szerelmes abba az úrba,
akitől olyan szeleburdi fejjel megszökött a nászútja közepén.
És gyorsan Valentinehez fordult, hogy a jelenetnek véget vessen már
egyszer:
– Köszönöm babukám, nekem éppen elég ebből az izgalomból, örülök, ha még
ezek után el fogok tudni aludni.
Hátat fordított Valentinenek és elvonult, most már visszavonhatatlanul,
a hálószobájába, az ebédutáni pihenésnek szentelni magát.
Valentine pedig a napos, tücskös, madaras kert helyett a beárnyékolt,
néma leányszobába ment, leesett arccal a párnácskák tarka habjai közé s
azokat a feje fölé szorítva, feküdt ott moccanat nélkül vagy egy óra
hosszáig.
Mikor azután fölkelt a diványról, fáradtan, száraz szemmel, kétszer is
megbotlott a szőnyegen, amíg a tükréig vánszorgott. (Úgy szédelgett a
feje a hosszú, hosszú vak gondolkozástól.)
– Jézusom! – a szívére kapta a kezét, úgy megijedt attól a Valentinetől,
aki kisírt szemével reá meredt a tükörből.
Mintha vérfoltok ülnének a két orcáján. Odakapott a képéhez. Akár valami
ragacsos sárba ért volna az újjával. Oh, utálatos. Az alsó ajkáról vörös
jégcsapok csüngöttek alá. Persze, a rouge meg az arcfesték, ami
szétmázolódott a sírástól. A haja összevissza ágaskodott a feje tetején,
mint azoké a csavargó gyerekeké, akik az utcán birkóznak.
– Pfuj milyen csunya vagyok! – Jól esett neki hangosan kimondani, mintha
ezzel valami büntetést mért volna magára.
Azok a Paprikajancsik a budai búcsúkon, azok is korrektebbül festenek,
mint ő ebben a percben. És aztán a szegény bohócok nem szépséget és
ifjúságot akarnak azzal a képük közepére mázolt piros naranccsal
hazudni, hanem becsületesen megnevettetik vele a publikumot a drága
garasáért. Valentinenek, míg émelyült grimaszok közben mosta le az
arcáról az odkolonnyal a festéket, eszébe jutottak a Váczi-utca déli
dámái, kiknek az ember messziről először a festését pillantja meg, csak
azután az arcukat, mintha az a piros vakolat egy méterrel előre jönne az
arcuk előtt. Valami szánalmas, hogy azok milyen komolyan viszik ott a
bőrükön a rikító festékréteget. Legalább elnevetné magát valami szegény
ember a járdán.
[Illustration]
Valentine önkénytelenül a rouge után nyult, mikor a képét
felszikkasztotta, a lemosott ajkait korrigálni. Hanem a tükörbe
mosolygott bágyadtan és visszatette a rouge-os tégelyecskét. Minek?
Kinek? Semmi kedve nincs mutogatni magát.
Valakinek azért is, éppen most kellene látni őt, így, arcfesték és rouge
nélkül. Annak a valakinek, aki neki a liliomról kezdett egyszer
beszélni, amely sohase profanizálja mennyei fehér teintjét, meg a
rózsaszín rózsáról, amely nem szokta a piros pipacs sikereit
megirígyelni.
Az íróasztalkán ott állott egy kis ügyetlen figura. Valami bronzból való
kezdő isten (olyan zöld, mint a mázos korsók, a régiségtől), aki
szétálló lábakkal ült egy állat hátán, amely farkas is, kutya is, majom
is lehetett. Békász György úr ásói vetették föl ezt az ősvilági kicsi
bálványt a jávai földön, valamely rengetegben; ő hozta el egyszer
ajándékba Valentine-nek. Most egypár napja fedezte fel Valentine: oldalt
feküdt a vitrin legalján. Először száműzte az íróasztalnak abba a
bizonyos fiókjába, a nem kivánatos fotográfiák közé. Másnap elővette, de
csak azért, hogy majd visszaküldi Békász György úr címére, úgyis el kell
már alkalmasint kezdeni az egymástól kapott emlékek diplomáciai
kicserélését. Igen, de hol lakik ez az ember most Pesten, ha ugyan még
itt tartózkodik? Dundi, aki rohant Palyáékhoz a György és Lali hö-hö-hö
tü-tündéri párbaját előadni (ami egész estére s még másnapra is
merengővé tette Valentine-t), Dundi nem tudott szolgálni a mérnök úr
címével Valentine-nek, megígérte, hogy utána jár, de mindeddig, úgy
látszik, ellustálkodta. Akkor másnap Valentine visszatette a vad istent
a vitrinbe, hogy mindenesetre a szeme előtt legyen. Ma délben pedig,
mikor a vitrinjét turkálta, hogy valami munkát adjon magának, fogta a
bálványt és odaállította a régi helyére, az íróasztalára. Mért ne álljon
ott? Ő ugyan nem fél tőle. Igaz, hogy ez minden percben Györgyre fogja
emlékeztetni, dehát annak is áll elébe, csak gyönge ne legyen soha az
ember. Aztán mindig úgy szerette ezt a mulatságos szörnyeteget ott látni
maga előtt; olyanformán hatott az, mint valami ijedt nebuló kidagadt
szemeivel, tátott szájával és két nagy lapátfülével.
[Illustration]
Valentine az asztalnál állott, felvette a bálványt, szórakozott
mosollyal nézegette oldalról, szembe, hátulról. Jól esett a hűvös bronz
a kezének. S aztán a csipkefüggönye rózsái, pávái közé bámult, a bronzot
önfeledten emelgetve a kezében, lassan, lassan. Györggyel azt beszélték
meg még Velence előtt, hogy elmennek majd nyárára autón a Hortobágyot
bejárni, meg a Sárrétet (a György láplakó őseinek a hajdani mesés
dsungeljét), azután meg elindulnak Északra, felhajóznak Izlandig,
megnézik Reikjavik főváros modern és szomorú, árnyékarcú lakosait… Mint
a felhőnek, aki egy kurta felhőnyi életben az egész világon szét tud
nézni, úgy kellene az embernek is egyetlen életében megismerni mind az
öt hazáját, az öt földrészt, a tengereket, a legárvább kis szigetet is
meglátogatni s úgy vinni el magával ennek a világnak az emlékét az
örökkévaló néma merengésbe. Oh, az a György de lázasan, de érdekesen
tudott idegen szokásokról, szépségekről beszélni, de csodálatos volt őt
mindig hallgatni, a szemébe merülve, mint Álomországba. Azt is mondta
György, hogy nem az _ént_ kell keresnünk, hanem a másik embert és minden
rendű és minden színű istenteremtésével próbálni kell egy kicsit együtt
élni, annak a lelkében, és aztán olyasfélét, hogy a végtelenségben
rejlik az a boldogság, amit keresünk a földön. Óh, hova lett ez a
végtelenség és hol van most csak egy morzsa kis boldogság?
Odakint a fasor alatt egy fekete lakk hintó gurult el, sötétkék függönye
félig le van húzva, a nap ellen. Látni ilyen zárt magánfogatokat a
legforróbb nyári napon is itt-ott az utcákon. Ebben az ismeretlen
hintóban mintha a gyász meg a bánat utaztak volna hangtalanul egymás
mellett…
– Segíts meg édes jó istenem, segíts meg engem! – Valentine a kebléhez
szorította a bálványt és becsukott szemmel kezdte hintáltatni fölötte
lecsüggesztett fejét.
A mamlasz kis jávai isten roppant meg lehetett tisztelve, hogy ilyen
művelt, modern lélek menekül hozzá megrendülésében.
Ma este (édes, langyos júniusvégi este) Györgyéknél csak egy vendég volt
vacsorára, Bori néni, Zsindelyes néhai állatorvosának az özvegye,
Györgynek a kedves keresztanyja. Odakint ültek az udvar belső sarkában,
az ócska filagóriában hárman, a virágos porcellán lámpaernyő gyöngéd
világánál, a földből nőtt kecskelábas asztal mellett. Ott egynéhány
görbe fájok volt, hűséges, régi háziállatok, melyek almával, szilvával
szolgáltak a jegyzőháznak. Egy darabon az udvar földjét szabad volt a
csibehúrnak ellepni, az a kedvenc sétáló, pihenő szőnyege a nevendék
liba-ruca népnek; s a lámpa rézsút aláfutó sugaraiban a kerítés mentén a
krumplivirág derengett, mint megannyi sárgás pici lampion japán
tetőcskék között.
A sötét csibehúr közt, vagy tán a szomszéd kertben, telegrafált
szorgalmasan a tücsök.
Bori néni, isten tudja hányadszor támadt rá vacsora előtt óta Györgyre:
– Nohát, hogy ilyen csuda ember lett az én rossz Gyurikámból. Te vagy az
lelkem, aranyom, csakugyan? Én csak azt hajtom magamban, álom ez, te
Bori, álom ez mind, hallod!
[Illustration]
Hol a vállát, hol a térdét veregette meg Györgynek, rácsóválva a fejét
boldogan, nevetősen.