izgalmától, amelyet Pipi gyerekjátéknak nevezett. György a műegyetemi
évek alatt kitünően megtanulta a vívókard forgatását. De a velencei
éjszaka után semmi dühöt, semmi gyülöletet nem érzett már az iránt a
táncos gyerek iránt. Eszeágában nem volt a Lali halálát kivánni, nem,
egyáltalán nem volt a Lali vérére kiváncsi. Látott elég vért négy és fél
esztendőn keresztül Lengyelországban, Bukovinában, Szerbiában és Asiago
körül meg a Piavénál. Mikor azok az urak megjelentek nála a Hungáriában,
kedve lett volna valami keserű dikcióval rájuk támadni, hogy hazafiakhoz
méltónak tartják-e könnyelmüen egymásra szabadítani két élni, dolgozni,
használni termett testvérüket, mert hiszen minden reggel olvashatják a
fájdalmas vezércikkekben, hogy testvérek vagyunk, akik magyarok vagyunk
és ennyi pusztulás, ennyi szenvedés és ennyi romlás után, a legszentebb,
legszerelmesebb kötelessége mindannyiunknak minden megértéssel,
odaadással, önfeláldozással a békét, a szeretetet megkeresni, hogy
megsegíthessük egymást, hogy meg tudjunk együtt erősödni, hogy ezt az
elejtett országot még egyszer fölemelhessük. Igenis, urak, ha jelent
igazán valamit a szivetek mélyén az, hogy magyarok vagytok és ha nem
merő naivitás és nem ásítani való laptöltelék a szemetekben mindaz a
keserves siralom, mindaz a didergő féltés és mindaz a nyöszörgő
epekedés, amivel reggelről reggelre hozzátok fordulnak megőszült,
megcsalódott bátyáitok, akiknek hosszú életük a mi boldogságunkért
lángolt el és akik nem tudnak, nem akarnak hit és reménység nélkül a
halál éjszakájába vándorolni! És meg szerette volna kérdezni György a
segédektől, hogy jut mindig idejük efféle affaire-ekkel elfoglalni
magukat s hogy mint érett emberek, nem röstellik-e, hogy ilyen
haszontalan lovagiaskodásnál asszisztáljanak, már amennyiben nem
gondolják komolyan a két testvérük közt való vérontást. Ő a férfias
munka s az elemekkel, fenevadakkal való küzdelem világából jön ide,
semmi türelme, semmi gusztusa hazugságnak, komédiának odaadni magát, ő
majd a maga részéről emberebbül és magyarabbul fogja ezt az esetet
rendbehozni.
De ebből az ideális mondanivalóból egy hangot nem adott ki György,
mialatt a Lali segédei előtte állottak. Az extravaganciából biztos
botrány lenne megint; Valentine persze megtudja majd és ki fogja
nevetni. Amellett még kínos is lehetne Valentine-nek, hogy futóbolond
számba megy Pesten az az ember, akivel nemrég a pap elé állott, egy
felejthetetlen szép májusi délelőtt… nem, Isten őrizzen ettől.
Most hát itt áll Lalival szemben a vívóteremben. Édes istenem, ennek a
Lalinak olyan fehér a melle, mint egy diákgyereknek.
Meghajtják egymásnak ünnepiesen a fejüket, György és Lali. György teljes
szemeivel, szinte barátságosan fogadta be a Lali lámpalázas pillantását.
Csete Pipi, mint vezetősegéd, állást vett a két féltől egyenlő
távolságra, jobbjában a pengével, baljával a derekához illesztve a hálós
vívósisakot. Suhintott kettőt a pengéjét kipróbálni, miközben egy röpke
szervuszt küldött valamelyik most fölfedezett „kuncsaft“ felé, aztán
egyet köhintve, mereven előre nézett és elkezdte hadarni, mint a diák a
leckéjét:
– Uraim önök a kiállás tényével tanuságot tettek bátorságukról és eleget
tettek lovagias kötelességüknek felkérem önöket béküljenek ki.
Itt szünetet tartott Pipi, de csak annyit, amennyit a zenében egy
negyeddel jelölnek. S azon nyomban folytatta, rá se nézve a felállított
felekre:
– Minthogy önök felhívásomnak eleget nem tettek…
György előre lépett, a jobbkezével mosolyogva elintette a doktort, aki
már közeledett avval a girbegurba sötét vívópengével (amelyről
lehetetlen az embernek arra a krajcáros bocskorszíjra nem emlékezni,
amit a falusi gyerek olyan élvezettel szokott a szájába gyömöszölni). És
odafordult Pipihez, aki már emelte a pici fejére azt az óriási zord
sisakot. Pipinek tátva maradt a szája meglepetésében, mikor György
szelíden, nyugodtan megszólalt:
[Illustration]
– Ha jól értettem, kedves barátom, békülésre hívtál föl bennünket.
Köszönettel fogadom a baráti szót és a magam részéről boldogan ragadom
meg az alkalmat, hogy jóvátegyem azt a meggondolatlanságot, hogy
fegyverrel a kézben álljak szembe egy derék jópajtásunkkal, akinek az
épségén a legkisebb csorbát is ejteni, úgy érzem, sem okom, sem jogom
nincsen.
Szabó Maki Pipire nézett, Pipi a vívómesterre pislantott, aki a sarokban
állott a falnak támaszkodva; a vívómester a huszárezredeshez fordúlt. A
huszárezredes Lalira bámúlt, aki el volt pirulva s jobbra-balra kapta a
fejét zavarában.
György pedig semerre se nézett, szilárdan indult előre s megállott egy
lépéssel Lali előtt.
– Kedves barátom, tudom, kettőnk közül én vagyok az, aki vétett a másik
ellen. Engedd meg, hogy barátaid előtt kifejezzem őszinte sajnálatomat a
történtek felett és hiszem, hogy megbocsájtod és elfelejted a veled
szemben való szamár viselkedésemet.
És erős lendülettel kezet nyújtott Lalinak.
Lali, mintha valami súlyos tenyeret érzett volna a hátán, amely előre
bíztatja, közelebb lépett, úgy adta a kezét Györgynek, kinyitott száján
talán egy korrektül megfogalmazott mondat lebegett, de abból a György
meleg szemébe tekintve, csak annyit tudott elsusogni:
– Szervusz, szervusz, kérlek… – és istentudja a György karizmainak az
energiája, vagy valami rejtettebb vonzás tette-e, hogy a kezet rázó
ellenfelek egyszerre csak összeölelkezve, állottak a vívóterem közepén.
A vívómester elővette a háta mögül a két tenyerét és nagyot bólintva,
olyan két tapsot hallatott, hogy hólyagpukkanásnak is megjárták volna.
– Bravo, bravo urak! – s megindultan pislogott György felé apró
nefelejcs-szemeivel.
(Ez a jámbor öregember egy karcolást se látott szívesen a vívótermében.)
György, ahogy Lalival elengedték egymást, emelt fővel körülnézett. A
kuncsaftok moccanás nélkül állottak ott a fal mellett sorakozva, akár a
fabuzogányok.
Csete Pipi már odadobta Makinak a sisakot meg a pengét és szaladt a
kibékült felekhez:
– Ragyogó, ragyogó, boldog vagyok uraim!
Kemény haptákot csapott és:
– Gratulállak apuskám, gratulállak apuskám! – – kapkodta a György meg a
Lali kezét és összevissza ölelte őket, a huszárezredeshez és a
vívómesterhez meg a falnál duruzsolni kezdő kuncsaftokhoz kapkodva
lelkesült verébfejecskéjével:
– Ezt vártam urak, szavamra tudtam, az én intencióm volt, kérlek
alássan!
Perc alatt egy csomóban állottak hangos jókedvvel a felek, segédek,
orvosok, vívómester és asszisztensei, meg egynéhány „kuncsaft“, akik
odajöttek és bemutatkoztak Györgynek. Persze már mindent tudtak és most
némi meghatottsággal néztek annak a hőbörtös szumatrai jövevénynek a
szemébe, aki a charleston miatt fel akarta forgatni a világot.
Az üveges irodafülkében egy rajongó nebulónak most jutott eszébe
tapsolni s éljenezni a terem irányába. Viszont egy páran rögtön
lepisszegték ott a zsufolt helyiségben. Az ifjú vívónemzedék izgatott
vitát kezdett, míg Csete Pipi az impozáns knikebokerben ki nem rontott
és haza nem zavarta a társaságot.
Szabó Maki pedig közben pálinkás poharakért szaladt be a vívómesteri
lakásba.
Ezen az éjszakán pedig a belvárosi vendéglő különtermében, ahol felek és
segédeik együtt dáridóztak (a békelakoma szimpatikus ötlete Csete
Pipitől származott), Szabó Maki könnyektől (meg egyéb folyadékoktól)
átázott hangon jelentette ki Györgynek, hogy ez volt a legszebb eset a
prakszisában és hogy hajlandó Pesten bárkit provokálni, akinek nem az
lenne a felfogása, hogy Békász György a legideálisabb lovag ezen az
egész gyáva pimasz világon. Pipi ragyogó tósztot vágott ki, tusst
adatott a bandával és aztán a búskedvű Györgynek a háta mögé ültette a
primást, aki a megfelelő hallgatókat húzta szordinóval a György fülébe,
míg a másik oldalról az elérzékenyült Lali egy-egy lágy pajtási puszit
mázolt a képére s nem győzte nyögdicsélni, milyen borzasztóan
boldogtalan volt amiatt, hogy azt a végzetes szerepet kellett játszania
a György tragédiájában.
[Illustration]
Záróra után, reggel öt órakor, mikor Györgygyel, meg Csete Pipivel a
Hungária felé zörgött a konflis, György átölelte a Pipi nyakát és
lehajtotta kábúlt fejét a Pipi fordítva feltett kalapjára, leragadó
szemmel, mosolyogva:
– Köszönöm édes pajtás ezt a kellemes éjszakát, köszönöm… tudod úgyse
birok mostanában aludni.
– Jónapot drága Valika, isten hozta!
Mómi, az ismert Cirlik Mómi hajolt elébe Valinak a Váci-utcai
flaszteren, hangtalan összetéve sarkait és Girardiját vigyázatosan
emelve le fejéből, hogy a haja simaságát egy szál is el ne zilálja
véletlenül. (Tudjuk, hogy Cirlik Mómi másodiknak jött be tavaly a
_Szinház És Élvezet_ elegáns-versenyén; Mómi szerint neki járt volna az
elsőség, de ebben az országban egy patricius-fiú nem húzhatta le
Pallavicini Gyurkát, az őrgrófot.) A Girardit ma tüntető sétára hozta
Mómi, ki hosszas megfontolás után szakított az idén a nyári szürke
kalapokkal, miután ez az arisztokrata divat már minden konfekcióssegéd
fejére ráragadt.
– Jónapot Mómika, de régen nem láttam.
– Hát még én magát, drága kicsi baba! – Mómi áhítattal lehellt egy
kézcsókot a Valentine karkötőórájára, mely pontosan félegyet mutatott.
De Mómi nem az órára volt kiváncsi, hanem közben a Valentine megpirúlt
arcocskájába és üdén mosolygó kék szemeibe lesett föl avval az extra kis
érdeklődéssel, ami benne van a legdiszkrétebb gavallér tekintetében is,
mikor először találkozik egy leányismerősével, akiből asszony lett. Mómi
kómikusan ijedt arcot csinált:
– Hogy mer ennyire szép lenni, Vali baba, hiszen ez már türhetetlen! Ha
én volnék a rendőrség, nem engedném az utcára: nem látja, hogy
veszélyezteti a forgalmat?
– Ugyan ne bolondozzon Mómi! – Vali felkacagott és önkénytelenül maga
körül pillantott. Hirtelen két köszönést is fogadnia kellett a másik
járdáról és három ismeretlen gavallért vett észre, kik ezen az oldalon
előttük mentek és éppen visszafordítják a fejüket, ott közvetlenül
mellette pedig egy nagy kövér férfiú állapodott meg hirtelen és aztán
úgy tett, mintha a Roth Margit ujdonságai bilincselnék le a figyelmét.
[Illustration]
Vali kicsit zavartan kapta vissza a fejét. Mintha valami más érdekelné
most őrajta az embereket, mint az untig emlegetett szépsége. Már mikor
befordúlt (ma legelőször a hazajötte óta) a Váczi-utcába, valahogy
kényelmetlenül érezte magát egyedül. Leánykorában a francia kisasszonya
nélkül sohase látták a Belvárosban. Az édesanyjával készült jönni ma
kommissiózni, de Palyáné reggel kimentette magát, gyöngélkedik. Azokat
az új fürdősapkákat, trikókat, papucsokat be kell már szerezni: otthon
minden nap élénkebben tárgyalják a nyaralást; meg a Pesslnél is dolga
van, a Weszelyhez is be kell szólni a húrozni adott raquette-ek miatt és
hát egyéb halaszthatatlanságok.
– Hát drága Vali baba, magát meg kell gratulálni, – azt mondja Mómi,
jókedvűen meghajtva fejét a Valentine orrocskája felé, mikor
visszafordult a kedvéért a Gizella-tér felé.
Valentine elnevette magát:
– Miért, talán mert elválok? Már maga is tudja, Mómika? És hát maga
olyan természetesnek találja, hogy az ember elválik?
– Ne mondja, hogy ember, Vali baba, az csúnya. Maga tündér, Valika.
– Köszönöm, Mómika.
– Még magamra is otrombának találom a tisztelt ember nevet. Igenis, azt
találom természetellenesnek, hogy egy drága tündér egész életére
egyetlenegy úrhoz tartsa magát.
Közben Móminak egynéhány kalapemelést kellett viszonoznia. Félhangon,
panaszos arccal adta vissza a szervuszokat; nem mindenkit vett szivesen
észre.
Valentine visszafordult Mómihoz:
– Mégis, hogy képzeli maga, Mómi, egy nő életét?
– Ahogy az enyémet, drága baba, aki itt a tisztelt földön a pillangók
után orientálódom. A pillangókat tartom a legokosabb tanároknak. Látott
már házas pillangót, drága Valika? Nem mindig egyedül röpködnek az
életben, oly tündérien habozva és álmodozva?
Oh nem. Valentine ma reggel is, a terraszról reggelizés közben utána
talált sóhajtani két friss tengerzöld pillangónak, akik szorosan egymás
mellett haboztak és álmodoztak az ágyások fölött.
Mómi pillanatra a Valentine háta mögé húzódott valami dámák elől, aztán
hozzáfűzött még valamit a bölcs tanításhoz:
– Persze, maguknak egy kicsit férjhez is kell menni, ezt be kell látnom,
drága Valika, és azt se mondom, hogy aztán később meg nem állapodhatnak
egy másik úrnál. Végre is el kell helyezkedni, hiába, szegény árva
babáknak.
Persze nem őnála. Ezt Mómi mindjárt igyekezett sejttetni azokkal a drága
elvált babákkal, akiket oly szivesen kisért a Váczi-utcai flaszteren.
– No nézze már, – azt mondja Valentine, mikor a sarkon fölnézett a
révedezésből, amely hirtelen elfogta, – el is néztem a Weszelyt. – És
kedveskedve ránevetett Mómira.
– Maga nagyon csábosan tud beszélni, Mómika! – s valami büszkeséget,
valami hiú repesést érzett, amint a nevezetes szép fiuval indult
visszafelé a mindjobban hangosodó Váczi-utcába. Kellemesen hatott a
fülére, a szemére a déli zsibongás; úgy ragyogtak az ékszerek a
kirakatokban, oly boldogan tekintettek elő az üvegek mögül a kitett
festmények, a díszbe kötött könyvek arany sarkai; a bronz szobrocskák, a
nyakkendők, dísztollak és fésük úgy mosolyogtak mindenünnen, a sima
kocsiút is mosolygott a nap alatt, a pneuk nyomai, mint valami levasalt
sötét csipkék csillantak föl, amint egy-egy árnyék keresztül sétált
rajtuk. Milyen édes az élet, milyen öröm ennek a szép világnak
nekiszabadulni, milyen könnyű, mennyire nem tartozik a tegnap a mára,
hát ki vigyázna fel itt, ki az, aki a lelkünkbe bekopogtatna és
követelőzhetne rajtunk?
A járda szélén egy fekete jambósipkás leánynak akad el a lába hirtelen,
kinyitja a száját és rábámul Valentine-ra. Két fiú közt jött, az egyik
az úttesten loholt mellette, leszorult a járdáról. A két fiú meglepetten
köszön. Valentine megismeri Veres Pálnébeli leánypajtását. Ni, Peterson
Nyuszi.
– Szervusz, Nyuszkó! – s odalebbenti vígan a kezét.
– Ppáh!
Az a Nyuszkó alig tudta csodálkozásában ezt a pá-t francia
baba-stilusban rouge-ozott szájacskáján kiadni. S mit kell neki rajta
úgy megbámulni? Még meg is áll, mintha csudát látna. S el se mosolyodik,
semmi öröm a szemében, csak buta kiváncsiság és abban a kiváncsiságban
mintha megütközés, vagy mi lappangott volna. Valentine rohamos jó
hangulata hirtelen elveszett; érezte rezzenni az idegességet az orcáin,
a karjain és pillanatról-pillanatra jobban lehangolódott. Mint mikor az
égő szalma szikrái virgonc mód röppennek felfelé s aztán sápadt
hamupelyhek ereszkednek alá bánatosan.
Mómi is kiesett váratlanul a kedves dédelgető, mulattató szerepéből.
– Haallatlan… – olyan érzékenyen nyögött, mintha legalább is a
tyúkszemére léptek volna. (Bocsánat, Mómika, a hasonlatért!) – Látta
baba ezt a Macskánszky grófot?
– Nem láttam…
– Zöld kalap van rajta. Júniusban. És akár decemberben! Hogy lehet ezt a
zöld kalapot az utcára hozni. Nézze, nézze ezt a sok ispánt vagy
micsodát a Váczi-utcában.
– Miért, hát mi a baj, Mómi? – Valentine nem valami hűségesen
érdeklődött, az ernyője kis örvös bulldogfejét nézegette.
– Mintha nyulat kergetni csődülnének a Belvárosba, ezekben a vadító zöld
kalapokban. Hol látott még egy nagyvárosban Európában ilyet? Hogy divat
szerint öltözött urak ezt a betyárságot csapják a fejükbe. Hiszen ez
valami szörnyűség.
Valentine még mosolyogni is elfelejtett a Mómi mélységes elkeseredésén.
Mómi összecsapta a keztyűjét.
– És egy Macskánszky gróf! Egy mágnás se érezze ezt a lehetetlenséget.
Kétségbe kell esni az embernek.
Oh, bizony, ha már a mágnások se tartják meg London százszor szent
parancsolatait. Hogy legyen az embernek még valami ambiciója, ideálja
ezen a világon, mikor a mágnásvilág ilyen cinikus tud lenni a Mómi
reszkető féltékenységével szemben minden anyag, szín, vonal, árnyalat és
harmónia iránt. Hiszen akkor nincs is miért élni az embernek.
– Ma különben is olyan szerencsétlen napom van, drága Vali baba.
– Ugyan, Mómi, mi történt magával?
– Az történt Valika, hogy most uzsonnához volt már muszáj öltöznöm, mert
ötig mindenféle dolgom van. Ezt a lilával szőtt barna kamgarnt kellett
fölvenni, úgy-e, tudja, hogy ez a fashion az idén külföldön délutánra.
Ehhez persze ez a matt selyem ing dukál, mondjuk ezzel a charmeuse
csíkokkal és ez a matt selyem nyakkendő, de ebben akkor persze nem
szabad annak a charmeuse csíknak lenni.
– No és? – Valentine iparkodott erre a fontos témára terelni a
gondolatait.
– No és keresgélek a nyakkendőim közt, de egy félóráig drága Valika, és
ami nyakkendő megy az inghez, a közt egyetlenegyet nem találok,
amelyikben ez a hülye charmeuse csík ott ne volna. Természetesen a
nyakkendő szine, selyme, minden menne, dehát akkor az ingben nem szabad
a charmeuse csíknak szerepelni, mert az aztán túl unalmas. És hát
véletlenül mind azt az inget, amelyikben nincs ott az a csík,
elhurcolták nekem a mosodába. És akkor megint elkezdtem a nyakkendőket
turkálni, tudja kérem, egy óra hosszat és hát nincs, ami megy, ne adj
Isten, nincs és nincs! Szóval az ing maradt és ezt a halvány pöttyös
nyakkendőt látja, az imént vettem meg hozzá a szamár fejemmel, ami még
most is fáj attól a dühös kutatástól, hiába szedtem be még otthon három
szem pyramidont.
– Szegény Mómika! – Valentine majdnem megsajnálta.
Szegény. Úgy hat most a bájos ifjú hölgy mellett, mintha a szivét öntené
ki, mintha epedezne, fohászkodna hozzá boldogtalanul. Pedig ilyen szép
gavallérnak nem is lehet olyan reménytelen a helyzete efféle
felszabadult asszonyka mellett, mit gondolnak? Oh, de milyet csalódik,
aki így messziről nézi a Váczi-utcában delenkint szépelgő és szenvelgő
Cirlik Mómit. Ez a déli udvarlás a programmjában van; a legodaadóbban az
elvált „babákat“ kisérgette, mert ez talán a legérdekesebb, mindenesetre
a legfelelőtlenebb; itt-ott komolyabb ábrándjai kerekedhettek, de az az
alattomos gyanum a mi csábító hírű Mómikánkkal szemben, hogy ő szendén
beéri mindig a regényes látszattal, az eredményért a lehető
legkevesebbet buzgólkodik. Ezzel már nem is terhelheti Mómi az idejét, a
figyelmét, mert ezt mind a saját maga legkötelezőbb személye foglalja
le. Először is hatkor kel, hogy félnyolcra kint lehessen az ő kis
aszfalt- és kátrányfedéltelepén (aminek az emlegetésével még soha senkit
nem untatott). Tizenegykor hazatér, lefürdik és öltözködik. Gallért,
nyakkendőt, kalapot szabatni (nem készen venni, ezért Londonban
megharagszanak), egy öltözet ruhát legalább hétszer próbálni a szabónál,
mindezt ebéd előtt; kora délután tárgyalásai vannak vállalatoknál,
ügyvédnél, banknál; kinéz egy órára megint az angyalföldi telepre;
estefelé legalább két órát alszik, hogy este friss legyen; a vacsorákról
pedig ő az első, aki megszökik, hogy frissen pöföghessen ki reggel a
telepre. Mit akartok szegény Mómitól, ti, irigy polgáremberek?
Ott jöttek el a fényképes kapualj előtt, ahol a zöldkalapos ifjúság
szokta ebben az órában a tegnapi s holnapi lovagias elintézéseket
letárgyalni. (Tán a lovagias felfogás teszi, hogy sétabot helyett
ezekkel a kis kutyakorbácsokkal járnak.) Valentine előtt összekapták a
fejüket, egy-kettő lerántotta a kalapot, Valentine megneszelte, hogy a
háta mögött azonnal izgatott suttogásba esnek mind a kis Tucat Tamások.
Siettetni kezdte maga mellett Mómit. Rézsut szemben, a Lechnertől
kilépett egy karcsú, vállas, barna uriember és elfordult a Gizella-tér
felé. Jaj. Valentine megállott és azt hitte, hogy ott nyomban a szíve
verése is megáll.
– Mi az, Vali baba?
– Semmi, csak azt hittem… – nem fejezte be, nevetett.
Mómi valamennyire felélénkült:
– Erről a kalapdologról jut eszembe Valika: hogy tetszett a _Green hat?_
Olvasta persze?
– Nem, csak hallottam róla. Jőjjön Mómika, sietek.
[Illustration]
Még egy kis vesszőfutáson kellett Valentine-nek keresztül menni. A
sarkon teljes számmal együtt ülésezett, vagyis állomásozott a
„Kristóf-térparancsnokság“. A mindennapos urak sorba nyujtogatták a
fejüket a közeledő Valentine elé, a szárnyon elhelyezkedett gentleman
füttyentett egy halkat, leadta díszkréten az első jó kritikát, aztán
megtörülte a monoklit és az erős napsütésben felhuzott szájjal
szemrevételezte cipőtől kalapig az üdítő jelenséget. A sorban azt mondta
valaki: ahá, hiszen ez a… csak annyit hallott Valentine, mert
tapintatosan elhallgattak az urak, annál feszültebb szemmel és
figyelemmel gusztálták meg a lesütött szemű szép teremtést, aki elhaladt
a sor előtt. Közben Mómit hangosan megszervuszozták ugyan, de a köszönő
félre, a legtanulságosabb öltözete dacára, pillantást se vetettek. (Igy
van, ha szép dámával sétál az ember.) A Valentine fülét két lépés mulva
vidám kuncogás ütötte meg; valamelyik gavallér szellemességet talált
ejteni. A zúgó fülével Valentine mintha elkapott volna egy szót:
Szumatra… vagy csak hallucinált? Meglehet.
Azok ott hátul már elcsöndesedtek. A Kristóf-térparancsnokság
testületileg utána merengett a megfoghatatlan kecsesen, szinte muzsikára
lépegető bűbájos madárnak. A kacagás meg a viccek a Kristóf-szoborról
szoktak visszaverődni; a sóhajt, az árva sóhajt, azt inkább lenyelték.
Valentine-nek pedig délután, mikor az iróasztal fiókjában lomolt, a
kezébe került a régi intézetbeli notesze. Az volt rányomtatva: Felsőbb
Leányok Jegyzőkönyve. Elkezdett lapozni benne. A vége felé látott egy
nyomtatást az oldal felett: Milyen figyelemreméltó könyveket olvastam?
Valentine fölvette a tollat és odaírta az elsápadt plajbászos sorok alá:
– Az élet könyvét.
És ahelyett, hogy leitatta volna az írást, egy csillagos könnycseppet
pocskolt oda az ibolyatintás betűi közé, melyek olyan idegesen ágáltak
egymás mellett, mint a szeizmográf-tű vonalai.
Később behozták az ozsonnát Valentine-nek. Ő már egy pár napja nem ment
le délután a terraszra, mikor a pokeristák összejöttek. (Mert mióta
ilyen meleg lett, ott folyt a kártyázás madárdal és virágillat mellett.)
Valentine kényelmetlenül kezdte magát érezni a bandában. Valahogy nem
találta meg a kontaktust a ház régi jóbarátaival; azelőtt oly könnyen
fecsegett velük, s olyan jóízűeket tudott köztük kacagni; most nem is
bírta már visszaképzelni a két hónap előtti kellemes órákat a
vendégeikkel; a társalgás (már amennyit a poker megengedett), mióta
hazajött, oly idegennek tetszett neki s oly szívtelennek minden, amit
itt mesélnek; elpillantott a lombokba néha s azt gondolta: mi közöm
mindehhez? s alig bírta belélopni a cigarettfüstbe s kilehellni az
orrocskáján a sóhajait, melyeket a nehéz rózsaszagos levegőből inhalált…
ha Terka, vagy az édes Kokó, vagy akármelyik kedves jó fiú gyöngéden
emelné rá a szemét, mikor itt-ott kettesben állanak meg a széles
terraszon, vagy lenn a kertben Ágót ugratni, futtatni, vakargatni; ha a
szemébe nézve szokatlan hanggal, mely az ember szívén visszhangzik,
megkérdezné: hogy érzed magad kedvesem, mondd meg mi jár mostanában
reggeltől estig a meleg homlokodban és mit álmodsz éjszaka vagy mit
álmatlankodol? Nem, a fő témájáról senkivel se beszél egy percig se, s
valami nyomasztó felleget sejt mindig a könnyed diskurzusai felett.
Milyen fárasztó minden szó így, s milyen fölösleges, édes istenem, akár
ki se nyissa az ember egész nap a száját! A fiúk különben kezdtek
ritkulni megint, az első napok után; nem találták Valentine-t abban a
kezes hangulatban, hogy visszamelegedjenek a Palya házához, úgy, mintha
semmi se történt volna. Valentine csak nagy kérésre állott oda az
ingujjas bajnokokkal a ping-pongasztalhoz, bágyadtan játszott és az első
harmincas után elvesztette a türelmét; táncolni pedig már egy pár nap
óta hiába hívták, Valentine azonnal leintette a grammofont (amelynek a
torkából oly ijesztően rotyogott egy saxophon, mikor a tánczenét
rákezdte). A fiúk látták, hogy Valentine ideges, hát aztán nem is
molesztálták. Egy-két fiú azért is maradt el a háztól, mert most hogy
Valentine szabad lett, mintha valami kis obligóval járna a Palyáék
kapuját nyitogatni; és hát a jólnevelt ember, aki nem akar frivol
látszatot kelteni, zavarba jön a barátai előtt, ha afféle megjegyzést
tesznek, hogy: hallom öregem, udvarolsz a szép kis Poóy Valinak! Mert
némely fiatal úrnak nem is az az álma, hogy elvált asszonyt vegyen el
feleségül. Meg aztán amúgy is már kezdtek elszállingózni Pestről öregek,
fiatalok pusztákra, Lillafüredre, Balatonra, meg Északi-tengerre.
– Matyi, várj csak… – Valentine felpillantott a szobalány után, mialatt
a félcitrom a savanyú könnyeit potyogtatta a teába a kicsi kéz erős
szorításától. Matyi visszafordult az ajtóból:
– Parancsol, Valika kisasszony?
(Kisasszony! Matyi tán a kedvében akar járni, hogy tovább is
kisasszonyozza, így igyekezvén a maga módja szerint tapintatosnak lenni
a Valentine uratlan állapotában; vagy csak rájár a szája a kisasszonyra,
hiszen egy napig se volt a szeme előtt Valentine, nagyságos asszonysága
rövid napjaiban.)