drága szép déli korzónkat, ha úgy el találták venni a kedvét a májustól,
Pesttől meg egy kicsit az egész élettől. Nem is pillantott fel egyszer
sem ez a szerencsétlen György a kékséges kék égre, pedig megenyhült
volna tán a kedélye azoktól a gyönge színű rózsa, viola csomóktól,
amelyek a festői korzó fölött merengtek, mintha az angyalok szórták
volna el odafenn a tegnapi virágjaikat. Hanem még csak a Várhegyre se
merte a szemeit emelni. Mintha az a hegy átlátszó lenne s oda lehetne
látni valahova, a távolabb Budára. Nem, arrafelé aztán igazán nem mert
volna tekinteni.
Egyszer csak a saját nevére ijed fel a mi szegény elmerült barátunk.
– Békász főhadnagy úr! Alázatos tisztelettel!
Ez is egy knikebokeres divatfi. Kicsike, vékony alak, a knikebokerben,
mintha az volna az ambíciója, hogy negyedik gimnazistának nézzék.
Györgynek fogalma se volt róla, kihez van szerencséje. A knikeboker
összecsapta a sarkát és a vadrucatollas zöld kalapját a térdéig
lekanyarította a fejéből:
– Szervusz, ragyogó Gyurikám!
– Bocsáss meg, kérlek…
– Nem emlékszel rám? Csete Pipi! Bukovina!
Á, persze. Csete Pipi. Hirtelen eszébe jutott Györgynek az az ügyes kis
ulánus hadnagy, akit hónapokig látott ott forgolódni Csernovitzban,
valami parancsnokságon. Kezet nyujtott:
– Igaz, látod. Szervusz.
Pipi jobbra rántott felsőtesttel, messze kitartott könyökkel lelkesen
rázta a György kezét, alig akarta elengedni.
– Hát ez ragyogó! Tudod, hogy nem is láttalak kérlek, mióta
leszereltünk? Rögtön rádismertem, ragyogó szemem van, apuskám.
– Igazán, kedves vagy, nagyon örülök. – Örült is, nem haragudott. Oly
jól esett hirtelen Györgynek valakivel beszélni, barátkozni egy falatot
ebben az elhagyatottságban. Meg is volt hatva, hogy ez a fiú nem
felejtette el, pedig jóformán nem is ismerték egymást, legfeljebb hogy
egypárszor összeütköztek Csernovitzban, ha György bement oda,
szolgálatilag.
[Illustration]
Csete Pipi megütögette szeretettel a György karját:
– Biztos nem is voltál Pesten, apuskám, mert már fölfedeztelek volna.
Vidéken éltél, mi?
György mosolyogva bólintott:
– Vidéken barátom. Holland-India vidékein. – És György elmesélte röviden
a kivándorlása történetét Pipinek, aki végig ragyogó! ragyogó!
felkiáltásokkal kísérte s a végin rajongva ölelte meg a György derekát:
– Ragyogó, kérlek, ragyogó! Hisz akkor tele vagy pénzzel, apuskám!
Györgyöt meglepte kicsit ez a naiv kitörés. Aztán elkomolyodva nézett
Pipire:
– Dolgoztam, pajtás, sokat dolgoztam.
Pipi azalatt fürgén szemrevételezte György öltözetét, meg is csípte a
nadrága szövetét a két ujjával:
– Ragyogóan elegáns vagy, apuskám. First class! Itt lakol persze, a
Hungáriában?
– Itt.
– Ragyogó, én is kérlek tegnapelőtt vonultam be, miután a Bristolból
némi nézeteltérések folytán netten távoztam. És hát most Pesten maradsz
örökre, remélem, apuskám? Ragyogó lesz!
György nem tudta visszatartani a kikívánkozó vallomást. Hiszen még nem
beszélt egy teremtett lélekkel itthon arról, amivel teli volt a feje meg
a szíve:
– Nem, kedves barátom. Elárulom neked, hogy nagyon nem jó dolog történt
velem, mióta hazajöttem.
– Csak nem mentél tönkre, apuskám?
György fájdalmasan mosolygott:
– De, körülbelül. Tudniillik meg találtam hirtelen nősülni. És most már
válok is, barátom. Hát csak jobb lesz nekem mennél gyorsabb iramban
visszamenni innen, a világnak a másik végére.
Pipi sokkal kedvesebb gyerek volt, semhogy az ilyen bús témákat
elmélyítse. György mellére tette a tenyerét (a vállát nem érvén el) és a
legragyogóbb jókedvvel kezdte vígasztalni Györgyöt:
– Szóval elváltál, apuskám. Ragyogó dolog. Az egész világ elvált,
apuskám. Én is csak azért nem váltam el, kérlek alássan, mert még nem
nősültem meg.
Nagyot nevetett a viccen Pipi s karonfogta Györgyöt, aki éppen letette a
lábát a lépcsőről:
– Gyere be már, apuskám, egy whiskyre, ide a bárba!
György szívesen fogadott szót; ez a zajos, virgonc fiú kicsit könnyített
a nehéz hangulatán. A hallban Pipi leadott egy bokáigérő hangos
kisztihandot, egy piroshajú hölgyecske felé, ki a nádszékben egy tarka
hetilapot olvasott és megbökte diszkréten Györgyöt:
– Láttad, apukám? Egy kis szinésznő-ismerősöm. Gigi. Ragyogó kis cica!
György, hogy elterelje a témát a ragyogó kis cicáról, meg a maga
históriájáról, azonnal a Pipi állapota iránt érdeklődött, mikor leültek
a hôtel kicsi bárjában:
– Hát te, kedves Pipikém? Mesélj már magadról is valamit. El is
felejtettem, mi voltál te civilben?
– Én, apuskám? Nem emlékszel, biztos neked is leadtam azt a ragyogó
viccet, amit Klobucsárral csináltam tizenháromban a nagygyakorlaton.
Megszólít, apuskám, kérdi mi vagyok civilben? Civilben tartalékos
zászlós vagyok, excellenc! Apuskám, az egész Dunántúl röhögött.
György is megnevette a „stramm“ feleletet, amin vidámabb időkben „az
egész Dunántúl röhögött“. És szeretettel fordult megint Csete Pipihez:
– És most mivel foglalkozol, kérlek?
– Leginkább avval a ragyogó tervvel, apuskám, hogy kimegyek
filmszinésznek Amerikába, Hollywoodba, kérlek alássan.
György bizonytalan hangon szólott:
– Ez, ez érdekes. Jó dolog.
– Jó? Remek, apuskám, ragyogó! Kérlek alássan mindennap útra készen
állok. Már megtettem apuskám az összes lépéseket. Részemről semmi
akadálya a szerződésnek, apuskám. Egyébként a Dácia-mozi főtitkárát
üdvözölheted bennem, miután beleégtünk tavaly egy kisded
garázsalapításba, amiben akkor vállaltam érdekeltséget, mikor mint
dilettáns tőzsdönc felrobbantam. Ragyogó volna majd egyszer a filmen
eljátszani ezt a karriert, kérlek alássan. Fizesd ki légy szíves ezt a
whyskit meg a cigaretteket, apuskám, mert most nincs apróm, a nagy meg
elfogyott.
Györgyöt mulattatta s meg is hatotta a Csete Pipi előadása, mely mint a
gyorsított fölvétel, úgy mutatott be néki egy elpuskázott életet.
Kimenet gyöngéden a vállára vert Pipinek:
– Fiatal vagy, semmi sincs elveszve kérlek, csak össze kell szedni
magad. Majd beszélgetünk, kedves pajtás.
Pipi fölnevetett a György komoly képébe:
– Csak ne hervadj úgy le, kérlek alássan, nincs itt baj, apuskám; ha
minden kötél szakad, megélek a charleston-tudományomból is.
Györgynek ideges grimasz futott el az ajkán. Aztán barátságos mosollyal
kezet nyujtott Pipinek:
– Viszontlátásra, szervusz.
– Szervusz, kérlek alássan, hát ragyogó Gyügyükém délben megérdeklődlek
a portásnál, együtt ebédelhetünk remélem, majd összebeszélünk valami jó
kis murit, apuskám.
És Pipi fecsúsztatta vígan a kezét a György derekára s meglöttyentette a
bőséges knikebokerszárakat a térdén. Egy kis örömcharlestont akart
fordulni Györggyel, amit azonban a mi szenvedőnk gyorsan elhárított, nem
kis ijedelemmel.
Csete Pipi még egy pajtási csókot intett Györgynek, a sarkát összevágva:
– Alázatos tisztelettel, dolgom van, rohanok, apuskám, el ne késsem a
váci-utcai sétámról. – És Pipi kiugrott a forgóajtón a nehéz
knikebokerben.
György egy percig utána mélázott. Apuskám… Azután leült egy lustálkodó
nádfauteuilbe a hallban tanyázó kül- és belföldi ismeretlenek néma
társasága közé. Nem tudja, mit csináljon ebben az órában. Ebédelni még
jókor lesz. A napra, az emberek közé, nincs kedve kimenni. El kellene
rögtön kezdeni ezt a kínos ügyét lebonyolítani. Tanács kellene,
tapasztalt, okos, hűséges jóbarátra volna szüksége. A régi pesti
cimboráit elvesztette, ez az új Pest olyan idegen néki, mintha Kamcsatka
fővárosában volna. Senkije sincs. Lehajtotta a fejét, elkezdett a
szőnyegen a botja hegyével rajzolgatni, kereszteket, hullámokat, szálló
madarakat, tízet meg százat egymás után. Utoljára egy nagy szívformát
húzott az ingadozó bottal. Hamar elpiszkálta, mintha attól félne, hogy
fölfedezhetik azt a szívet a szőnyegen…
[Illustration]
Másnap aztán már komolyabb dolga akadt Györgynek Pesten.
Déli tizenkét óra felé, mikor éppen az ágyra kirakott rajzait
rendezgette, kopogtattak az ajtaján.
Két úriember. Az egyik magas, huszáros tartású, ötvenes forma gavallér,
a másik talán huszonöt esztendős, ügyes kis alak, a gomblyukában az
Automobilklub jelvényével. Roppant komolyak. Békász György urat keresik.
– Én vagyok uraim. Parancsolnak?
Bemutatkoznak. Az idősebbik úr halk hangon, a kék szemeiben bizonyos
gyöngédséggel közli Györgygyel, hogy megbízójuk Horváth Lajos úr nevében
elégtételt jöttek kérni azért a szóbeli sértésért, amely kilenc nap
előtt történt a Danieli-hotelben, Velencében.
Aha, ez a Lali. El is felejtette, hogy a Lali a világon van.
György elkérte a szónok címét, avval a szokásos kijelentéssel, hogy a
segédei jelentkezni fognak.
Az urak távoztak, György pedig elfogódva forgatta egy darabig a
háromprédikátumos huszárezredesi névjegyet, ott állva a szoba közepén. A
fülébe csendült Valentine hangja, mikor megfenyegette, hogy ne féljen,
majd felelni fog Lalinak! Olyan messziről, messziről szól ez a hang,
messzebb, mint Velencéből; mintha csak egy álmodott nevetés emléke
volna; mintha csodálatos kagylózúgás járt volna a fülében, amely
hirtelen elalél és amely után megfoghatatlan bánat szokott az ember
lelkére szállani.
No most aztán felelni fog Lalinak. Egy percig rút émelyt érzett György:
micsoda tapintatlanság, micsoda durva tolakodás most őt felzavarni,
mikor pihenésre, feledésre van szüksége. Utálatos ez a buta
részletecske, ez a véletlen kis közeg, ez a Lali, hogy ez most
foglalkoztatni fogja magával.
Á, hisz csak annyi az egész, mint mikor az utcán az embernek valami
gizgaz tapadt a kabátjára. Lefricskázza az ember és már el is felejtette
mindörökre.
Berreg a szobai telefon.
A portáról jelentik, hogy dr. Csete Péter szerkesztő úr várja lent a
hallban a nagyságos urat.
Ejnye, de kapóra jöttél pajtás, gondolja György, most rögtön a nyakadba
sózom a lovagias ügyemet.
Fogta a vizitkártyát, lesietett a hallba Pipihez.
– Szervusz ragyogó Gyügyü, alázatos tisztelettel, – kétszer is
összecsapta Pipi a bokáját és még odaadóbban szorongatta Györgynek a
kezét, mint tegnap.
György megcirógatta a Pipi kezefejét, kissé zavarodottan:
– Kérlek, barátom, ne bérmálj meg engem evvel a Gyügyü névvel, azt én
túlszépnek találom a magam egyszerű személyére.
Pipi megint haptákba kapta magát és nevetve kapitulált:
– Ahogy parancsolod, apuskám. Szívem sugallatát követtem, kérlek, tudod,
hogy mindig szerettelek. Különben hogy vagy, apuskám, mi ujság?
– Gyere csak pajtikám, rögtön mesélek valamit.
Leültette Pipit a sarokba, elébe tárta az esetet, odatette a szeme elé
az asztalra a névjegyet.
– Á, az ezredes, remek, apuskám! A másik urat is ismerem, ragyogó
barátok vagyunk kérlek alássan! Remélem, rám bízod az ügyet, apuskám?
– Igen, pajtás, arra akartalak kérni, hogy légy szíves elvállalni a
dolog elintézését.
Pipi majd felugrott örömében:
– Ragyogó! Szavamra nem találhatnál ragyogóbb segédet Pesten, kérlek,
mint Csete Pipit. Kedvenc sportom a párbaj, apuskám, mondhatnám szakmám
kérlek alássan. Csak ebben a két esztendőben legalább ötven mérkőzést
vezettem.
– No, bravó, pajtás, annál kellemesebb.
– Apuskám, még ma érintkezésbe lépek Szabó Makival, first class
párbajsegéd és ragyogó pofa, holnap már leülünk ketten az ellenfél
segédeivel. Különben Horváth Lali is ragyogó jóbarátom, apuskám. Termem
van kérlek alássan, remek orvosaim, holnapután délután hatra ragyogó kis
kardpárbajt eszközlünk, első vérre kérlek alássan. A legnyugodtabban rám
bízhatsz mindent apuskám.
György kissé szórakozott lett, mikor a tárgyalást befejezte:
– Rád bízom, pajtás, a legnagyobb örömmel, intézz mindent a legjobb
belátásod szerint. Csak egyre kérnélek pajtás, hogy ne két, hanem három
nap mulva tartsuk meg ezt a párviadalt; remélem egy napi haladékot
kaphatok.
– Hogyne kérlek, akár egy hónapot. Paukolni akarsz, apuskám? Úgyis el
akartalak vinni paukolni.
– Nem, köszönöm, pajtás. Csak arról van szó, hogy holnap le kell mennem
vidékre, legalább egy napra, az édesanyámat meglátogatni. Ezt pajtás nem
akarnám elodázni.
– All right, apuskám. Szóval csütörtökön rendezzük. Hat órakor. Én
leszek a vezetősegéd, gyerekjáték lesz az egész, apuskám.
– Köszönöm, pajtás, végtelen kedves vagy, roppant hálás leszek neked.
Felállott, melegen kezet nyújtott Pipinek, akinek azonban még valami
megjegyezni való lebegett a mosolygó ajkain. György mintha kitalálta
volna:
– Bocsáss meg pajtás, igaz: nem járnak evvel az üggyel valami kis
előzetes kiadások?
Pipinek felragyogott a szeme:
– Épp kérni akartalak apuskám. Tudniillik Szabó Maki is gyöngén áll egy
kicsit mostanában és hát tudod apuskám, jönni-menni kell a segédeknek,
taxi, miegymás, különben nem engedünk túlnagy költségekbe berántani, a
legelső vívóteremben kihozzuk a heccet nyolc-tíz melomból, kérlek
alássan.
És látva, hogy György hirtelen nem érti mi az a _melon_, egy könnyed
gesztussal vidáman fordítja neki mindennapi magyar nyelvre:
– Tiz millió, csekélység öregem. Otthon vagyunk a vívóteremben.
György nagyon meg volt elégedve:
– Ha megengeded pajtás majd ebéd után a szobámban megírom a csekklapot,
legjobb lesz ha szíves leszel átvenni tőlem az egész költséget. Ugyis
megigérted, hogy ma szerencséltetsz ebédre.
Harmadnap délután, mikor György meg az édesanyja magukban maradtak a
tornácon, a megszomorított özvegyasszony rátette a kezét a György
kezére, mely makacsul próbálta kicsípkedni a kiütközött szálakat a régi
rózsaszín ozsonnázó abroszból.
– Érzem fiam, milyen nehéz a szíved. Tudod, azt mondta volna a mi öreg
papunk: ne vígasztalgassátok hiú szóval az embert se gyászában, se
fájdalmában, csak legyetek mellette csendes hűséggel.
– Oh, kedves édesanyám. – György csak letette a homlokát arra a drága
kézre, mely etette, mosdatta, öltöztette, fésülte valaha. Ezen a vén,
kopott, fekete padon, a délutáni kisvárosi csöndességben, amelyben csak
a ráérő szekerek messze nyikorgása, meg a szekér mellett sétáló csikónak
az el-elalvó csengője hallatszik, a György fáradt és érzékeny
hangulatában egy réges-rég elfeledett gyengéd kis játéknak az emléke
tért vissza a fejébe, valami bánatosan, varázsosan. Annak a kis
gyerekkori játéknak, amit ez az édesanya játszott vele, mikoriban az
imádságokra meg a szép versikékre tanítgatta. Most megint ott állott az
édesanyja térde közt és fölnézett az édesanyja arcába, ki a fejét
ingatva mosolygott le a kicsi fiára s a haját cirógatta lassan, és
kérdezgette s a kicsi fiú felelgetett szépen:
– Hol jártál báránykám?
– Az erdőn asszonykám.
– Mit ettél báránykám?
– Zöld füvet asszonykám…
Édes jó istenem, mind ez az élet és sors, idegenben való tanulás,
tanítás, küzdelem, azután a négy esztendős harctér és a szigetvilág
maláriája, a vadállatoktól való rettegés rossz éjszakái és ez a
szerencsétlen, bolondos házasság… mintha csak mese volna ez is, szomorú,
ríkató gyermekmese.
– Hogy sírtál báránykám?
– Me-e-e asszonykám.
A kicsi Gyurka akkor a gyönge ádámcsutkáját ütögette az ujjával, úgy
utánozta a barinak azt a gyámoltalan édes rívását. Most meg a nagy
György hang nélkül ejt két meleg cseppet a szeméből az anyai kézre s
érzi, hogy rezzen az a kéz és hogy fogja szorosabban az ő pihenő kezét
az asztalon.
Még egy fertály órája csupa elevenség, csupa hév volt ez az elgyöngült
nagy gyermek. Gazdák ültek itt a tornácon György körül, a jegyzőné
tekintetes asszony régi jó emberei. Jöttek, siettek jelenteni Györgynek
a hajlandóságukat mindahhoz az újhoz és hasznoshoz, amit György
hazaérkezésekor kommendált nekik a tavaszon, mikor a gazdák ráértek
napról-napra hallgatni az Operenciákról érkezett mérnök urat (akit
különben a fiatalabb gazdaemberek még mindig főhadnagy úrnak
tiszteltek.) Most már mind azt várta, hogy György itt marad Zsindelyesen
és vízvezetéket csinál a tanyákon, meg „esőmasinát“ hozat nekik a
szíkföldekre, meg köves, szellős fűtéses istállót épít a jószágnak, meg
azt a sok minden újmódi trágyát megszerzi a zsindelyesi határnak, amiket
a külföldeken kitanúlt. Reggel óta valóságos búcsújárást tartottak ebben
a csendes özvegyi házban. A polgármester, a városi mérnök, a Népbank
főemberei sorba vizitelték Györgyöt, komolyan és sürgősen tárgyalni a
Györgytől hetek előtt megpendített témák felől, útépítés, csatornázás,
fásítás, gyümölcs- és tógazdaság és hasonló, Zsindelyesen sohasem
álmodott tervek felől. Ezeket az embereket németek közé szorították a
háború alatt, ezek a francia frontot is megjárták. Ezek tudták, hogy nem
bolondság az, amit a világot járt Békász György mesélget nekik. Pénz
volt, kedv volt Zsindelyesen okosabb, gazdagabb, áldottabb világot
teremteni, csak az ötlet, meg szakértelem, meg a bátorság hiányzott
eddig. Györgynek a hite meg az energiája rájok ragadt a zsindelyesi új
emberekre. A polgármester meg a mérnök elujságolták Györgynek, hogy a
tőle proponált ártézi kút fúratását a távolléte alatt már
megszavaztatták, csak arra várnak, hogy tartósabban maradjon
Zsindelyesen, hogy az ő ellenőrzése mellett kezdjék el a munkát. György
megígérte, hogy hamarosan lejön Zsindelyesre, csak egy-két szabadalmának
az ügyét üti nyélbe Pesten. Feszült a tüdeje, ragyogott a szeme, mint a
repülőké, mikor emelkednek és az egek jótékony ízét kóstolják és azt
érzik, hogy az egész világot látják odalent, maguk alatt. Igen, azt
érezte György is, hogy ez a Zsindelyes is egy kis világ, hogy az életét
be fogja tölteni az a boldogság, hogy ennek a világnak adhatja az
erejét, a tudását, a becsvágyát, minden szeretetét.
[Illustration]
Hanem aztán, mikor a vendégek elköszöntek és csend lett a tornácon,
visszaszállott a bánat a György szívére, mint mikor a nehéz varjú, ha
megunta a kóválygást, oda repül megint a körtefára.
Alkonyodott szépen lassan. A szomszéd utcáról hallatszott már a hazafelé
vágtázó malacok szapora röffenése. Az özvegyasszony elmerült az ereszre
felfuttatott délignyitó nézésébe; a rózsaszin, piros, lila gyönge virág
mind lesütötte már a fejét, ráncosak lettek és fakók, mint az
összecsukott régi selyem napernyők. Egy vigyázatos, halk sóhaj futott a
tornácról a délignyitó virágjai közé, kiknek ősz lesz tavasszal is,
minden alkonyattal.
Az özvegyasszony megsímogatta a nagy fiúnak a fényes gesztenyehaját,
lehajolt hozzá suttogva:
– Bocsáss meg nekem, édes fiam.
György fölemelte fáradt arcát és mélységesen megindulva mosolyodott el,
amint az édesanyjának a szelíd, borult szemeibe tekintett.
– Mit bocsássak meg magának, drága, jóságos édesanyám? Talán azt, hogy
becsületes, igaz embernek nevelte a gyerekét?
Az özvegyasszonynak lassan lehunyódtak a szemei, bólintott, a remegő
szava lehellet volt inkább, mint beszélő hang:
– Azt fiam, azt… ha meg lehet bocsátani.
Csütörtök délután hat óra.
Egy Kossuth Lajos-utcai palotának az első emeletén végig le vannak az
ablakok függönyözve s a függönyökön át sárga lámpafény dereng a fényes
júniusi nappalba. Akik ott a másik oldalon jönnek-mennek a járdán és
feltekintenek a betegen sütő ablaksorra, találgathatják, vajjon valami
zárt ünnepélyt tartanak-e azon az emeleten vagy egy női ruhaszalónban
folynak a titokzatos próbák? Hogy is képzelnék a dolguk-bajuk után menő
szegény polgárok, a jámbor virágárus svábok, az irodából jövő
kisasszonyok, akik a Ferencrendi-templomba, vagy a dunaparti sétára
sietnek, hogy itt az utcai szilfák verebeinek boldog zsibolása közben és
miközben a rendőr lent áll az úttesten, gyilkosságra készülnek, fényes
nappal, a város kellős közepén.
Igen bizony. Az óriási vívóterem két végében, a két öltözőben most
göngyölik a komoly doktorok a vattát a két ellenfélnek, Békász György és
Horváth Lajos uraknak a nyakára meg a csuklójára. Az a doktor különben a
legrendesebben kitapogatta a György pulzusát, mielőtt a csuklót elkezdte
volna bandazsirozni, sőt a homlokát is megtapogatta s meg is kérdezte,
nincs-e láza a derék szál fiatalembernek, mintha nyugodtabb lélekkel
adhatna ki a kezéből egy tökéletesen egészséges férfiut, halálra
kaszaboltatni. György illendően megnyugtatta a doktort, hogy köszöni,
pompásan érzi magát; de a mosoly inkább melankólikus, mint könnyelmű
mosoly volt, amint a doktor arcát nézegette, ki olyan udvarias közönnyel
babrált vele, mint a fodrász vagy mint a cipőbolti segéd. Meg a
vívómestert, aki derült arccal járt-kelt az öltözők közt hangosan,
cigarettet kinálgatva, barátkozva, kedves rózsás kövér képével, mint egy
budai vendéglős a szeretett vendégei közt. Meg Szabó Makit, aki az imént
mutatkozott be Györgynek és lázasan segédkezett a doktornak. Meg aztán
Pipit, Csete Pipit, aki mint valami fürge bálrendező szaladgált ki-be,
öltözőből a terembe, teremből az ellenséges öltözőbe (csoda, hogy onnan
kartácstűzzel vissza nem riasztották), onnan az irodába, előszobába,
telefonfülkéhez, vissza a terembe, cikázásaiban vidám szervusz
apuskám!-okat kiáltva a terembe szivárgó ismeretlen gavallérok közé, meg
az irodából kukucskáló diákforma fiúk felé jóakaratú mosolyokat és
kézlegyintéseket rádiózva, el nem hanyagolva Györgyöt percenkint mohón
megölelni s megnyugtatni, hogy: Ragyogó kondicióban vagy apuskám! –
valamint a bandázson szakértelemmel egy-egy picit babrálni s aztán a
doktornak a vállára veregetni, meg a vívómesterre odarázogatni messziről
a fejét, lelkesen, mintha bátorítani kéne azt a pocakos bácsit s egyet
ölelni rajta hamar, ha összeütköztek, felkacsintva vidoran a szemébe,
mintha kérdené suttyomban: no, meg vagy elégedve velem, öreg mester?
Csete Pipi, ha nem is ünnepiesen, de legalább sportszerűen jelent meg a
mérkőzés színhelyén az ő sárgás-zöld knikebokerjében. Még egy
pillanatnyi vizit az ellenfél öltözőjében és futó felülvizsgálata a
kiválasztott pengéknek és Pipi egypár visszhangos köhentés után beugrott
a György öltözőjébe, ahol a mi hősünk keresztbevetett lábbal ült,
lassúkat szippantva cigarettjén és komolyan hallgatva a doktort, aki a
pesti orvostársadalom nyomorusága felől mesélt neki.
Maki a maga részéről csöndes konyakozásba volt merülve. Ott állott egy
szép üveg Hennessy a tálcán…
– Hát apuskám kezdhetjük a heccet. Ahogy mondtam kérlek alássan, _rajta_
után azonnal támadni, támadni, furt támadni apuskám, egy pillanatra ne
engedd kérlek alássan előre jönni, a Lali gyerek ismétlem, hamar ideges
lesz és aztán őrülten félti az orrát, az a gyengéje kérlek alássan. Kapd
be ezt a pohár konyakot, apuskám.
– Köszönöm pajtás, nem iszom. – György félremozdította a Pipi karját és
kibökött a fejével a terembe:
– Miféle urak ezek itt, pajtás?
– Ezek, kuncsaftok, apuskám, a legragyogóbb uriemberek, minden párbajom
végig gibicelik.
Szabó Maki is megnyugtatóan mosolygott Györgyre.
Pipi az ajtóból friss haptákkal üdvözölt egy ujonnan érkezett gibicet,
aki még gombolkozott, most jött a zuhany alól, a vívóleckéje után.
– Különben, – azt mondja Pipi – ha zavarnak apuskám, intézkedem, kérlek
alássan.
– Világért se pajti, csak maradjanak, ha mulatni akarnak.
Ezzel György kilépett a terembe.
Pipi még a hátába sugta:
– Csak szorítsd apuskám, ha baj lesz, ott állok, belevágok!
Lali is kivonult az öltözőből; a segédei, a doktorai mögötte.
György érezte, mikor a Lali sápadt fejét megpillantotta, hogy fut
valamiféle villámlás a szivén felülről lefelé. A két doktor félreállott
a két pengével, mind a ketten huzgálni kezdték a penge élén a kis
vattacsomójukat. Györgynek hirtelen meleg lett az arca s a békén
lebocsátott öklei megreszkettek az izgalomtól.