mesebeli princesszei, bolondos Pierette-jei, vézna modern Harlequinjei,
kiknek a hosszú karjait, lábszárait annyit kalimpáltatta kis unalmai
közt… a táncrendek még itt függenek benn a vitrin üvegfalán, a legrégibb
köztük három esztendős, és Valentine úgy érzi, mintha valaki másnak a
nagyon, nagyon régi, elmosódott emlékei volnának ezek…
Jaj, hát az ott… az éjjeli szekrénykén ott áll egy fotografia. Egy sugár
barna fiú, fehér ruhában, szörnyeteg nagy szalmakalappal a fején, a háta
mögött otromba sátor. Valentine lekapja onnan a képet és gyorsan beteszi
a szekrényke fiókjába. De meglátott ott egy másik fényképet, amelyen egy
farkaskutya kapaszkodik fel egy tüzértiszt vállára, valami barak előtt a
hegyoldalban. Idegesen betolta a fiókot. Rögtön kinyitotta megint,
kimarkolta a képeket (volt ott még három-négy darab) és az íróasztalka
legalsó fiókjába internálta őket. Az alatt a pillanat alatt, míg oda
betekintett, meglátott egy Kodak-fölvételt, amelyen György és ő állanak
mosolyogva a Citadella kopár udvarán. A könyvespolc tetején észrevette a
gyerekkori bársonymedvéjét, az ott figyelte Valentine-t a félrebillent
vaksi fejecskéjével. (Az egyik üvegszemét elvesztette a kalandosabb
esztendők alatt, a Borz-utcában.) Úgy megörült Valentine hirtelen a régi
jó pajtásnak. Megcsókolta, megnyomkodta a mellét; a medvécske valami
beteg nyöszörgéssel felelt, amitől a Sipszi megint sirdogálni kezdett a
divány sarkában és amitől Valentine-nek szíve váratlanul összeszorult az
ébredező drága, vidám kisgyerek-emlékek közepett. A medvét visszatette a
helyére. A feltünő ambicióval síró Sipszinek a szürét is kitette rögtön:
nem akart sírást hallani. S egyszerre oly végtelen rosszul esett ezt a
kifosztott, kihűlt leányszobát látnia. Lecsavarta a villanyt és
odaállott egy ablakba, nézte, bámulta lent a Retek-utca kigyulladt
lámpáit, a dombok felett leskelődő csillagokat, a Hűvösvölgybe futó
villamosokat, autókat. A Városmajor vadgesztenyéi meg voltak terhelve
virággal, idáig hozta egy esti fuvalom azt a könnyű, mézes illatot
róluk. Sportsipkás fiúk és olcsó piroskalapos lányok tünedeztek ott a
fák közt az utakon; egy lámpa közelében valami nyugdíjas bácsi tanyázott
a padon egyedül, az ujságját a lámpa felé tartotta s olyan erőszakosan
nyujtotta a nyakát, hogy olvasni tudjon. Valentine szeme ottragadt
egypár percig azon az öreg emberen. Egyszer csak megmelegedtek a
Valentine szemei s félig öntudatlan azt suttogta: szegény. A fájdalom
cirógatni kezdte a szívét, mint a doktor a beteg gyereknek az
arcocskáját.
Valentine betette az ablakot. Bántotta a fülét egy gyönge hegedűszó
valamelyik közeli villa felől. A virágillatot is rosszul esett éreznie.
A függönyt is összevonta az ablakon. Irritálták azok a virgonc
csillagok.
A társaságból, isten tudja miért, aznap senki se maradt ott vacsorára.
Palya se lepte meg a házat avval, hogy vacsorára hazajön. Palyáné,
Valentine és Bürü ültek csak az ebédlői asztalnál. Mikor Bürü
visszavonult a leckéi közé, anya és leánya még vagy félórát maradtak
együtt a vacsora után. A gyerek előtt persze szóba se hozták a nagy
ügyet. Azután Valentine meglehetős nyugalommal mesélte el az
édesanyjának a történteket. Amire aztán Palyáné darabig hallgatagon
küldözte a füstkarikáit a levegőbe. Valentine is megpróbált egy-két
füstkarikát elővarázsolni, de még messze mögötte volt a Palyáné
művészetének. Aztán könnyed kis nevetés közt szólt oda az édesanyjának:
– Remélem, babukám, csöppet sem ütközöl meg azon a kijelentésemen, hogy
ezek után a legrövidebb úton el fogok ettől az úrtól válni.
Palyáné szippantott, vállat vont, mosolygott:
– Babukám, ez a legegyszerűbb dolog a világon.
Azután mindjárt el is búcsúzott szépen a babukájától:
– Te is fáradt lehetsz babukám, képzelem. Majd reggel többet
diskurálunk.
Hanem másnap korán délelőtt jelentkezett Kokó, s elvitte Palyánét a
lovardába. Összebeszéltek volt egy kis kompániával, hogy ellovagolnak ma
Gödöllőre. Valentine még aludt. Nagyon nehezen húnyta le a szemét az
éjszaka. Félt a sötétben, mint valaha kicsi lány korában. Nagyon hamar
elszokott most az egyedülléttől. Kétszer is elsuttogta az estéli
imádságot. És aztán csodálkozva, kicsit ijedten hallgatta a sóhajait,
amelyek elsuhantak az ajkáról, mikor csukva tartotta a szemhéjait és
mozdulatlanul feszült az orcájával a párnára, hogy nyugodtan elaludjon.
Többször rajtacsipte magát, hogy szepegni kezd a szája. Csak mert olyan
nagy csönd van, és mert úgy el van ebben a sötétségben hagyatva. Talán
egy-két könnycsepp is esett a Valentine vánkosára. Az ilyen kis
gyerekeknek a szemükbe szokott a könny jönni, csupa gyöngeségből,
érzékenységből.
Palya papával délfelé találkozott Valentine. Palya gyöngéden a keblére
szorította a kicsi lányát. Megdicsérte a pompás színéért, érdeklődött a
velencei mulatságai meg az ott talált ismerősök iránt és minden percben
megveregette a Valentine megpirult orcáját és nem győzte ismételni,
mennyire örül, hogy láthatja az ő édes, gyönyörű kis cicáját. Szóval,
tapintatos volt, kedves volt. Valentine minden pillanatban várta, hogy
papa leül vele szépen és elkezdi töviről-hegyire kikérdezni. A vonaton
még a legkínosabb scénákra készült elő; általában drámainak képzelte az
efféle találkozást szülő és gyermeke között. Egy futó percig még azt
érezte Valentine, mikor Palya elköszönt és lement a kocsijához, hogy
talán jobban is esett volna neki, ha papa komolyabb hangulatban kezd el
ma beszélni s ha legalább egy bánatos szentenciát lead a leánya hirtelen
megszakadt boldogságáról, azután ha például a mai programja felől is
érdeklődik. Igaz, hogy Palya nagyon sietett, és csak ezért szorítkozott
arra az egyetlen kis megjegyzésre, mikor indult, hogy:
– Ejnye hát ezek a mai gyerekek…
No még jó, hogy ezt is olyan tréfás fejcsóválással mondta s aztán még
egy vidám búcsúcsókot intett a küszöbről. Valentine fellélegzett. Igen
jókedvűnek érezte magát. Semmi felhő nem tolakodott a szabadsága ragyogó
kék egére.
Istenem, mit is kezdjen ennek a végtelen szabadságnak az első pompás
reggelén? Igaz! Még öltözködés közben kisütötte, hogy a legérdekesebb
lesz most Csocsóval beszélni neki, még pedig ha lehet még délelőtt, úgy
se tudja hirtelen, mit kezdjen az idejével. A legsürgősebb szükségem van
a Csocsóra, igen – gondolta Valentine, – hiszen azt se tudom, hogy
érezzem magam itthon. És hogy kezdjek most az emberek közt viselkedni,
mint elvált vagy válófélben lévő asszony. Oh dehogy, hiszen ő még ott
nem tart. Neki még csak az a helyzete, hogy faképnél hagyta az urát. Jó
lesz egy-kettő átvenni az anyagot Csocsótól, aki kijárta már ezt az
iskolát.
Csocsó, a Szlovák báróék Csocsója, tavaly vált el az urától, egy
szolnokmegyei birtokostól, hathónapos házasság után. Ez a hat hónap
összeesett azzal az idővel, amely alatt az ura végleg elspekulálta az
ezerötszáz magyar holdját. Maguk Szlovák báróék még Ferenc József
ragyogó korszaka alatt tönkrementek. Palyáné most jobban ápolta mint
valaha a Szlovák-féle barátságot; azt ábrándozta, hogy ez az
összeköttetés jogot ad neki beljebb és feljebb kerülni az arisztokrata
had közé. Csocsó szaporán jött a házukhoz (ő is pokerista volt),
Valentinet az ő nyelvén „őrült édesnek“ találta, de valami behatóan nem
barátkoztak; kicsit más világ volt Csocsó is meg Valentine is.
Csocsóval szerencséje volt Valentine-nek. Most nyitotta ki a szemét, a
telefon az ágya mellett állott, friss kacagások között jelentette ki,
mennyire tébolyítóan örül a Vali fantasztikus megérkezésének és hát
azonnal fölkel és a legnagyszerűbb lenne kint találkozni az Augusztnál,
ott nincs ilyenkor senki és majd kipakolsz drága fiacskám, szervusz, egy
órán belül ott leszek mint az őrült és hát szervusz, nohát téboly és
szédület!
Félegykor aztán olyan mámorosan kapta a karjaiba Csocsó Valentine-t,
mintha a drága kis teremtés egyenesen valami tűzvészből menekült volna
meg:
– Hát hogy vagy, hát mutasd magad, hát fényes, oda vagyok, nem is
képzeled, káprázatos, Valikám, nohát megőrülök, esküszöm!
Nem volt kis feladat egy szónak a Csocsó ajkán a többinek elébe kerülni.
Legalább száz szóra nyitotta ki Csocsó egyszerre a száját; olyan lázasan
közölt minden semmiséget a világgal, akár a rikkancsok. Mikor Csocsó
első lelkesedése valahogy lecsillapult és leültek a hüvösvölgyi
cukrászat csöndes terraszán, Valentine elmesélte végre a szomjas
szemekkel figyelő Csocsónak az elviharzott szombat-éjszakát a Danieliben
egész odáig, mikor vasárnap reggel behajózta magát a podgyászával egy
gondolába.
– Bravo, nohát édes, nem is hiszed szívecském, hogy örülök, esküszöm,
fantasztikus! – és áthajolt az asztal fölött, odacuppantott egy
rouge-foltot a Valentine homlokára. Ha a retiküljében véletlenül van
valami rendjel, esküszöm, őrülten feltűzte volna a Valentine keblére.
– Szóval helyesled édes jó Csocsóm, hogy minden további nélkül
otthagytam a hős férfiút?
– Ezt a vadállatot? Légy boldog, kérlek, hogy ilyen gyorsan átestél az
ügyön. Tiszta téboly! Az ilyen paraszttól is menekülni kell, mint ahogy
én az én lehervadt gavalléromtól menekültem. Ismered a mondásomat:
szegény embert nem lehet szeretni. Őrület, parasztot sem! Szervusz
mókuci, esküszöm neked!
[Illustration]
Mialatt lehajtották azt a pohárka francia konyakot, Valentine megérezte,
hogy elpirult a homloka. Azt a paraszt szót mintha nem is lett volna
szabad hallani néki. A másik pillanatban letiltotta magában azt a
fölösleges kis zavart; azért is, fölényesen kacagott egyet:
– Apropos! Milyen buta dolog, hogy mindennek dacára Békász Györgyné ül
itt veled szemben Csocsókám. A nevem ezután is Békász Györgyné marad,
nem?
Picikét meghökkent, mikor ezt a nevet hallotta hangosan, vidáman az
ajkáról elröppenni.
– Szó sincs róla barátom. Őrület, a te neved ezután az, ami volt
ezelőtt: Poóy Valentine. Ha levelet írok neked, fiacskám, úgy fogom
címezni, hogy Poóy Valentine úrasszonynak.
– Igen, hiszen ez a helyes. Mi közöm ahhoz a rám kapaszkodott idegen
névhez többé! Lerázom, mint ruca a vizet.
– No látod, édes picikém.
– De Csocsóm, hát miért használják annyian az elvált uruknak a nevét?
– Miért? Gyávaságból, kérlek, majomságból, szamárságból, tiszta téboly!
Fantasztikus, mennyire nincs önérzetük a nőknek. Én visszavittem az első
nap, mint az őrült a Riglerhez a címerem vésetét és rendeltem ötszáz
névjegyet. Én báró Szlovák Csocsó vagyok, igazán nevetséges.
Valentine mohón leste, hogy megszólalhasson:
– És mondd, drága Csocsó, mondd csak… – odatette Csocsó elé a kezét,
amelyiken a keskeny karikagyűrűje ragyogott. – Ezzel meg mit csináljak?
– A jegygyűrűd, öcsikém? Azt szépen otthagyod az ujjadon. Én talán
lehúztam? Eszem ágába se volt, esküszöm.
És Csocsó is odafektette a maga jegygyűrűs kezét a Valentine keze mellé.
Valentine a jegygyűrű szomszédjára bámult, a középső ujjon egy tündöklő
zöld kőre, az úgy domborodott a Csocsó keze fölött, mint valami kis
teknősbéka.
– Engedj meg, Csocsóm, hát a gyűrűt miért hordod, mikor belül annak a
neve van, akiről hallani sem akarsz?
Csocsó kacagva pacskolta meg a Valentine kezét az asztalon:
– Kicsi szivem, látod, ezért vésik a nevet belül a gyűrűbe, nem pedig
kívül. Az a név el van temetve, marad a cím és a jelleg: az, hogy
asszony vagyok. Fantasztikus, nem akarom, hogy leánynak nézzenek.
Én ugyan nem hiszem, hogy Csocsó baroneszt olyan könnyen leánynak
nézhetné valaki. Még ma sem, amikor negyvenéves asszonyok is serdülő
leánykáknak öltöznek. Csocsónak a mozgásában, a szemei bátorságában, a
szineiben, a kalapja formáján, a szája festésén, a beszéde regiszterén
ott lappangott az a nüansz, amivel túlzás lesz az elégségesből. Ő nem
akart rikítani, isten ments, de a bravúrt kereste az eleganciában.
Mindössze egy retikülnek az anyagáról, egy ernyőfejről, egy csattnak a
nagyságáról, cipőcsillogásról van szó. S egy vagy két parfumcsöppről,
ugyebár. Mégis azt mondom, Csocsók, akik oly szivből kacagva ragyogtok
tova a bécsi-utcai kirakatok előtt, hogy a legjobban jártok, ha férjes
asszonyoknak néz az ember titeket (akár elváltatok, akár elfelejtettetek
elválni).
Valentine teli volt izgató kérdésekkel:
– És aztán, kérlek Csocsóm, hogy kezdi el az ember ezt a válást?
Sejtelmem sincs semmiről. Anyának kell az ügyvédhez menni, vagy papa fog
ebben a dologban eljárni?
– Nohát őrült édes vagy. Valika. Éppen olyan felnőtt ember vagy, mint
ők; szédület, dajkáltatni akarod magad? Kérlek, elmégy doktor Dúvadhoz,
a legangyalibb rablóvezér, elkisérlek holnap, ha akarod, ő volt az én
ügyvédem is, négy hét alatt elintézte az esetet, a legfényesebben,
tiszta téboly!
– Nagyszerű, köszönöm, édes Csocsókám, majd szólok neked. Igaz és
mondjad, drágám, hát az hogy lesz: járhatok most már garde nélkül,
egyedül, akármerre?
– No hallod, fiacskám! Elváltál, szabad vagy mint a madár.
Éppen ott sipított a fejük felett egy cinke. Valentine utána pillantott
az elnyilalló madárnak. Vajjon ez a szabad madár is elvált?
Csocsó szigorúan emelte Valentine-ra a mutatóújját:
– Jóelőre figyelmeztetlek, hogy ne engedj otthon a dolgaidba beleszólni.
Ezt őrülten vésd a fejedbe. Önálló vagy kutyukám. Nekem is rengeteg
bajom volt eleinte a tisztelt szülőkkel, fantasztikus, hova megy, mi
dolga van, hogy mert éjfélig elmaradni, mintha valami gyámoltalan kicsi
bébi volnék, direkt őrület! Még most is agyon macerálnak néha, kérlek.
No nem sokáig, esküszöm, így is úgy is ki fogok menni Párizsba.
Szédület!
És hátra nyújtózott a Valentine merengő szemei előtt és mind a két
kezével egyszerre csettintett és rajongva rázta meg a fejét:
– Aaa, kicsi babám, Párizs! Fény, szabadság, élet! Csak élni, élni,
fiam, őrület!
Aztán mohón könyökölt közelebb Valentine-hez és halk kis nevetéssel,
kedves cinkos pillantással nézett a Valentine szeme közé:
– Hát remek, hogy hazaszaladtál, Valika. Micsoda guszta kompanyon
leszel, esküszöm, te hiányoztál nekem. Te, szédület, még ma délután
fölhívlak, elviszünk este a Corsoba, valami fényes amerikai képet adnak.
Mozgósítani fogom Buksit is, tudod, hogy oda van érted, szédületes jó
pofa, esküszöm, meghal az örömtől, ha meghallja, hogy ott leszel,
őrülteket fogunk mulatni fiam, nohát fantasztikus!
Ebben a percben ugyan, őszintén szólva, a leggyöngébb ösztön sem ajánlta
a Valentine szívének ezt a ma esti jólmulatást. Csak hallgatta a Csocsó
tolongó mondatait, kicsit elkábulva; sok is volt mindezt a tanítást
egyszerre befogadni a fejébe.
És mikor elmentek az Augusztból, alig is merte kinyitni többet a száját,
egy jázminvirágot tépett az Auguszt kapujában, azt nézegette, s forgatta
az ujja közt elfogódottan. És amint Csocsó, heves búcsúvétel után
felpattant a 83-as villamosra, megállott Valentine ott a Retek-utcán és
hirtelen szorongással lesett Pest felé meg a Hűvösvölgy felé. Mintha
valaki megláthatta volna, hogy Csocsóval tárgyalt az Augusztnál. Mintha
félnie kellene. Mintha valami bűne volna.
Hála isten, az a valaki, aki most elébe toppanhatna s rátámadhatna,
olyan messze-messze van innen a budai Retek-utcától és nincs is
beleszólása többet az ő életébe.
[Illustration]
A Hungária előtt, a lépcsőn, egy magas, izmos fiatalember álldogál. Ott
áll szélről a legalsó lépcsőn, a vállával az oda kitett babérfa lombját
érintve. Azok a vendégek szoktak ezen mód a hotel előtt állani, kik a
megrendelt taxira, vagy az odaigérkezett ismerősre várakoznak, vagy azok
a külföldiek, akiknek véletlenül semmi tennivalójuk és nem tudják
hirtelen, hova, merre induljanak ebben a városban, ahol senkijök
sincsen. Szíves olvasó, Neked ebben a barna arcú komoly idegenben
remélem, nem lesz nehéz felismerni azt a Békász Györgyöt, akit a
legpazarabb reggeli világosságban láthattál ott tanyázni magában a
velencei Florian előtt.
Delet harangoznak Pesten és Budán. Mit vár itt ez az úr a lépcsőn, a
jövő-menő hotelnép mellett, rá se pillantva senkire, makacsul kifelé
nézve a Duna felé? Talán ez a kis májusvégi gyöngyeső tartja vissza,
mely a szeme előtt hulldogál a napfényben, szinte kacagva gyermeteg
örömében? Oh nem, nem úgy ismerjük ezt az urat, mint aki egy ártalmatlan
esőcskétől ne merne az üvegeresz alól elmozdulni s ettől vágna ilyen
keserves, morcos képet a szépséges, üde ragyogás közepett.
Az este jött meg György a magyar fővárosba, miután Velencében elég
szerencsésen átesett a rendőrséggel való baján. A rendőrbíró mindössze
valami takaros pénzbírsággal sujtotta, gondolván, hogy üdvösebb lesz
evvel is az államot gazdagítani, semmint nyolc napig etetni potyára a
Velencébe rándult pénzes külföldit. De még a szörnyű Tízek tanácsa se
vetette volna talán a kazamatákba a szerelmes fiatal férjet, mert egy
kicsit megbokrosodott a féltékenységtől.
Alighanem az a felindulás uralkodik még a mi Györgyünkön, amely most
délelőtt erőt vett rajta, idelent a hotel írószobájában, egy
hosszú-hosszú levélnek a sebes írása közben. Batáviába szólt a levél,
Györgynek ahhoz a bizonyos bécsi kamerádjához. Kiöntötte gyulladt
szívének minden fájdalmát az idegen égöv alatt élő rokonlélek előtt.
Elmesélte néki, micsoda sárba zuhant az álmai gyönyörű felhőzetéből. S
hogy keservesen megbánta, hogy hazajött, oh bár el tudta volna felejteni
ott a szelíd kókuszfák közt a virágos ákácokat, mindörökre! Eszedbe ne
jusson ide visszatérni, az isten szerelmére, mein theurer Edmund – azt
írta – Bécs is csak olyan lesz, mint Pest, meg mint az a Velence, meg
Párizs, meg ez az egész megbukott világ, ahol olyan nagy hűhóval folyik
az építés, a szépítés, csak azt az elveszett kis emberszívet nem jut
eszükbe a romok alól kikeresni. Parancsold a sarokba azt a rád-rád
támadó honvágyat és maradj barátom, maradj, ha nem akarod a világban és
a mi isteni származásunkban való hitedet visszahozhatatlanul elveszteni!
Egyébiránt pedig megírta György, hogy hamarosan jelentkezik majd a hágai
minisztériumban az új szerződésért, csak egynémely kis kötelezettségét
kell itthon elintézni.
Éppen ezeken az elintézni valókon tanácstalankodik most is, a Hungária
kapujában. Legelőször is folyamatba kellene tenni valahogy azt a
válópört. Kiféle arravaló jogászhoz forduljon Pesten, aki mennél
hamarabb lebonyolítsa ezt a kellemetlen ügyet? Nem volt még neki
világéletében ügyvéddel dolga. Teremtő isten, minek is ehhez a privát
esethez ügyvéd, meg bíróság? Beadvány, jegyzőkönyv, ítélet, mindenféle
szívtelen, rideg, indiszkrét papíros, idegen emberek, akik ezt a piruló
témát hangosan és szárazon tárgyalják, mint valami csődeljárást. Kinek
mi köze két szív boldog egyességéhez, vagy boldogtalan szakadásához.
Minek ennek a szétválásnak a legkisebb zajt is ütni? A kemény föld is
hangtalanul tud meghasadni szárazságkor és az ember azt is hallhatja
(azaz hogy nem hallhatja), hogy a hatalmas jégtáblák minden nesz nélkül
válnak ketté a folyón. És aztán mit is hányjon fel ez előtt az ügyvéd
előtt, micsoda okokat, érveket, amelyek a maga részéről is lehetetlenné
teszik a további együttélést? Itt se hűtlenség, se gyermekkel való bűnös
bánásmód, se családi viszálykodás, se valami kiáltó lelki rútság nem
forog fenn, amit a törvény rögtön elismer. A világ szemében annyi lehet
az egész ellentét, hogy a feleség charlestont táncol, a férj pedig
undorodik a charlestontól. Ez a kérdés talán nem is a bíróság elé
tartozik, talán inkább a párizsi nemzetközi tánctanítók egyesületének az
udvarias vezetősége át is hidalhatná ezt a mély szakadékot, egy könnyed
lépéssel, amellyel cserbenhagyja a világra rászabadított charlestont és
vele egy húron pendülő társait. Györgynek a homloka szigorúan
ráncolódott erre a játékos gondolatra. Nemcsak erről van szó, nem. Arról
van szó, hogy két világ került itt össze: a mai lány, meg a tegnapi fiú
világa. Ebből a két világból pedig nem tud egy világ lenni, mint ahogy
például hiába szorítod egymáshoz akármilyen préssel a fát, meg az
üveget, soha nem fog azok közt az adhesio beállani.
Tétován járt a György nézése kint a korzó sétáló népén. Most, hogy az
esőcske elakadt, hirtelen teli lett fenn a korlátnál meg lenn a
széksorok közt az út publikummal. Mintha mind ez a sok leány, asszony,
fiú, meg kicsípett bácsi innen a dunamenti kis utcákból futott volna
össze egy perc alatt. Oly mohón, oly friss zajjal siettek és forgatták a
fejüket, mintha valami édes, bájos ujság lepte volna meg a világot.
Buchwald néni nyugtalanul cikázott a két széksor közt a kétezeres zöld
szakaszjegyekkel, amelyekkel csak ülni lehet, de sehova nem jut el az
ember. Györgynek a szórakozott szeme megriadt egy beige-harisnyás
bakfistól, aki ott egy széken vakmerő szögben csapta keresztbe a lábát.
György elpirult hirtelen, megérezte. Elkapta a korzóról a szemét s
idegesen megszorította a botot a kezében. Annak a nehéz bambuszbotnak
aligha esett volna rosszul, ha oda lehet hirtelen sújtani valahova.
György e pár percig komoran fixirozta a szemközti fodrász üvegtáblája
alatt azt a díszmagyaros, császárszakállas szőke arszlánt és az nézett
vissza rá szelíden, enyhe kék szemeivel, mintha védené magát, hogy hát
pajtikám, bizony én nem tehetek semmiről. Azután visszafordította György
a fejét a korzóra s mintha csak most fedezné fel ezt az egész déli
divatot Pesten, úgy közibe bámult ennek a fecsegő, kacarászó
csődületnek. Mi van ma, ünnep vagy valami szépségverseny? Ezek a
nagylányocskák, asszonyocskák mint a girl-ök a színpadon, úgy
sétifikálnak fel-alá, úgy mutogatják itt magukat. Minden percben látni,
hogy előkapja valamelyik a kicsi tükrét, beleforgatni a fejét és
rúzsozni, púderozni magát. Nem is hallja az ilyen, amit beszélnek hozzá,
azt se tudja tán, ki lófrál ott az oldalán, hisz ez semmire, senkire a
világon nem gondol, egész nap egyéb gondja sincs, mint maszatolni magát.
Hogy ezt a teint-ellenőrzést, ezt a hiú szépítést ilyen nyiltan űzik,
minden diszkréció s a legkisebb zavar nélkül, valami megfoghatatlan.
Dehát én istenem, mit adjanak ezekre az úrfiakra, akik közül egy se
lepődik meg pillanatra sem az utcai bőrápolástól, óh nem, se csalódás
nem oson át a szemük tükrén, se semmi ünnep, semmi elfogódottság, semmi
regényes, nemes hangulat nem látszik a képükön, nem rezzen a hangjukon,
amint itt az életük édeni ajándékával, a Földünkön két száron suhanó
virággal, az Alkotó mentőötletével, avval a gyöngéd és melegséges és
véghetetlen Csudával társalkodnak: a nővel. Ezeknek az ifjaknak a
költészete, a lelküknek az álma oda van a nyakkendőjükre festve, meg a
kockás és csavaros csíkozatú harisnyájukra. Hogy fel vannak ezek a
nadrágok tűrve, bokán felül, mintha a falu sarában kéne csatakolniok,
ahol nincs palló. A modern harisnyát mutogatják, persze, vagy tán a
lábuk szárát? György borult szemmel mustrálta sorba, akit csak elfogott
a pillantásával; aki véletlenül az arcára nézett ott, észrevehette, hogy
rágja belül energikusan az állkapcsait. Haragudott. Haragudott az
ízetlen nyakkendőkre, a Buffaló-nyelvekre, melyek lefityegtek a fiúk
otromba vörös félcipőin, haragudott a haszontalan knikebokerekre,
melyekben egy pár kis gavallér a korzóra kilötyögött, haragudott
szörnyen arra az ártatlan szál gyufára, amelyiket egy géppel nyírt
bajszú vén gavallér figyelmesen egy hölgy cigarettje elé gyújtott; még
sokkal szörnyebben haragudott, mikor eszébe jutott, hogy ezeknek itt
semmi dolguk, csak a napot lopják, mikor az egész világ fárad és
kínlódik. Hogy lehet az, hogy déli tizenkét órakor egy fontos
nagyvárosban ennyi friss fiatalember ráér sétálni s udvarolni? Kik azok,
akik ezt elnézik, engedélyezik? Rohamos vágy ingerelte a György idegeit:
csak rájuk szeretett volna törni, jó nehéz ostorral és erős
kurjantásokkal valami munkára terelni az egész léha sokadalmat.