gusztálja a nagy teknőckeretes pápaszemen az öt kártyát, egyetlen
pokerről sem késett még el Palyáéknál. Scholtz Terka méltóságos asszony,
a Palyáné legrégibb és legegyetlenebb barátnője. Valamicskével kevésbbé
fiatal, mint Palyáné, de roppant előkelő megjelenés, hosszú, mint a
koronaőrök; a Váci-utcán nem tudom kinek van még ilyen tökéletes finom
járása, s ha beülnek a Gerbeaud piros termébe délután s ha Terka
körülnéz szórakozottan a lorgnonnal a szeme előtt, grófnőnek hiszik,
akik nem ismerik, az érdekes arcú dámát és a vídáman csevegő szép szőke
asszonyt, aki mellette ül, őt is föltétlenül az arisztokrácia közé
sodorják. Gyermekkel nem áldotta meg az Isten; Terkának minden
boldogsága s minden szerelme az öltözködés meg a poker. A francia
kártyához is úgy ért, mint a francia selymekhez, meg a francia
parfumhöz. És mert oly brilliánsul játszik, megköveteli a szerencsétől,
hogy az szüntelenül a szolgálatára legyen. A legkomolyabb kétségbeesés
fogja el a fölényes Terkát, ha a parthie alatt veszteségbe kezd gurulni
s talán örökre hátat fordítana a háznak, ha csak egyszer is rá kellene
fizetnie a mulatságra a leszámolásnál. De Palyáné nem akarja őt
elveszíteni s még az őrnagy is úgy irányítja a forgandó szerencsét, a
legdiszkrétebb tapintattal persze, hogy a drága Terka okvetlenül egy-két
milliócskával gazdagabban térjen haza. De hát nem is fáj egy morzsát sem
a veszteség ennél az asztalnál senkinek, sem a pazar jószívű Palyánénak,
sem Blézinek például, az izgatott Terka másik szomszédjának, a
bohémkedélyű, jóképű, monoklis Blézinek, akinek virágzó kis bankirodája
van egy Dorottya-utcai emeleten.
A bankászat egész comme il faut ma már a társaság előtt, pláne mióta
egypár példány az arisztokrata ifjúságból, mégpedig a leghatásosabb
nevek viselői, bevonultak a nagyobb szabású elnökök és alelnökök mellé
tolmácsi, titkári meg egyéb reprezentáns minőségben. Blézi különben is
úgy veheti, hogy a Palyáné poker-asztalán abból a pénzből hagy itt egy
bizonyos százalékot, amit a Palyával való pajtási viszony hozott neki.
Palyi lendítette föl a Blézink kisded bankját a gavalléros
támogatásával. Átutalgatott neki kisebb bizniszeket, amilyenekből ő maga
már kinőtt és amellett Blézi mindig „benne van“ egy kicsit a Palya saját
akcióiban.
A Blézi szerencséiben pedig „benne van“ ez a bájos harmincéves csecsemő.
Dundi, aki ragyogó fehér vajalmaképével és mennyeien ártatlan kék
szemeivel boldogan mosolyog mindenkire, akár az a bölcsőben fekvő
angyali korosztály. Tündérit kellett volna mondanom inkább, a Dundi
stílusában, aki női szépségről, a Simon Arzt-féle cigarettekről, a
rádióról, a Bánk bánról és a mennydörgésről egyformán azt szokta
megállapítani, hogy: _tündéri!_ Azaz nem ennyire símán, mert hebegett és
a szót a feje rezgetésével és a szeme sűrű pillogásával adta ki,
rendesen megduplázva az első szótagot. Például: tü-tündéri. S még az a
burleszk mellékzöngéje volt a Dundi dadogásának, hogy a szó elé mindig
dadogott egy mássalhangzót, és pedig nem azt a mássalhangzót, amelyikkel
az az előirányzott szó kezdődött. Így beszélt: Zö-zö-zö me-menjünk a
Bristolba. Vagy azt kérdezte az embertől: tö-tö-tö vovoltál az ügetőn?
Ezeknek az előrebocsátott idegen mássalhangzóknak semmi rendje, logikája
nem volt, úgy hogy sokszor hirtelen kis fogadásokat kötöttek a
társaságban, hogy a mö-mö-mö vagy a pö-pö-pö után milyen mássalhangzóval
fog a szó kezdődni, amelyiket Dundi ki akar hozni. Hála Isten, ez a
súlyos nyelvhiba nem ártott a Dundi előmenetelének, mert egy csapásra
cégjegyző lett a Blézi bankjában, mikor ő is a banktudományra adta azt a
naiv babafejét. A komittensek is csókolnivalónak tartották a Dundi
beszédét. Hát nem szép, csakugyan, hogy valakinek minden szaván olyan
kitünően lehet mulatni?
[Illustration]
Dundi, mondom, nem vett aktív részt a játékban. Olyan jó gyerek volt,
hogy egy kukoricaszemet se tudott volna a barátaitól elnyerni. Ide
ragadt a pokerasztalhoz, nem annyira a kibici jutalék kedvéért, amit
Blézi leadott neki, valahányszor nyerni talált, nem, inkább a kisebbik
Vali miatt, hogy mennél többször és mennél tovább láthassa, bámulhassa
azokkal a szende kék szemekkel. Dundi is hordott a pokerhez friss
történeteket a mai déli Váci-utcai sétáról, vagy egy tegnap esti
vendégségből, de legtöbbször félig se sikerült elregélnie a cö-cö-cö
tütündéri eseteket, mert a társaság leült a zöld asztalkához s akkor
megszünt minden érdeklődés a külvilág iránt. A szünetekben, mikor
osztották a kártyát, Dundi folytatni kezdte az abbahagyott szerelmi vagy
párbajhistóriát, de egy-két mondata után a társaság belemélyedt a
gusztába s Blézi szeretettel leintette Dundit:
– Du-dundi, kérlek, most ne beszélj.
Egy hangulatos alkonyattal Dundi kint állott az emeleti terraszon a
drága kicsi Valival. A kiültetett jácintok felől oly édes, oly bódító
lehelletet hozott a szellő. Dundinak a szívét fölverte egy ismeretlen,
tüzes induló:
– Lö-lö-lö, – azt mondja, – Valika kérem.
És a rezgő pillái lecsukódtak.
– Mi az Dundi?
– Szö-szö-szö… – ugyebár sejthető, hogy nem azt fogja mondani, hogy:
szeretem magát Valika. Hiszen esz-szel kezdte. Szegény Dundi nem is azt
mondta, pedig ez egyszer sz-betüvel akarta folytatni. De ki talált a
szeme nyilni s úgy megijedt, hogy csak annyit tudott nyögdicsélni, hogy:
tü-tündéri.
És ennyiben maradt a Dundi vallomása, mindörökre.
Már egy órája dúl a poker. Palyáné veszít az első kiosztástól fogva,
mint rendesen, mert ő beugrik minden gyönge _pair_-nek és _deux
pair_-nek, mert nincs lelki ereje a kártyát eldobni: egy percig nem
tudná tétlenül nézni a küzdelmet. Szenved, ahogy jól is esik a játékban
szenvedni, de sohasem haragszik komolyan a pech miatt; félig nevetve
kiált egy _fuj tajkszl!_-t, mikor a kasszát kihúzták és büntetésből
megfricskázza az ügyetlen kártyát. Annál izgatottabb és elkeseredettebb
a szegény Terka, kinek ma megint rossz napja van. Most bukott meg egy
szép couleurrel a Blézi carréja ellenében, miután halálos elszántsággal
nyolcszázezret rölanszirozott. Másodszor kénytelen már Kokótól zsötont
„vásárolni“, egy-egy millió értékben. A poker-pápaszemét megtörli a füst
miatt, amit csaptak s meg nem állja, hogy szabad szemmel irigyen oda ne
hajoljon a Kokó rendberakott zsötoncsomói fölé:
– Kokó, maga ma megint agyonnyeri magát.
És erre Kokó lenéz a zsötonjaira és megtörten jelenti ki:
– Úgy kell nekem, minek játszom!
Dundi felhasználja a kis derült hangulatot, amit a Kokó bánatos arca
idézett elő s szenzációs szemekkel elkezd egy belészorult históriát:
– Gö-gö-gö mu-muszáj már előadni a nyö-nyö-nyö Te-tengerre magyar
ci-című zsö-zsö-zsö tü-tündéri történetet.
De már osztanak és Terka, ki röptében szedi el a kártyáját a Kokó
kezéből, maga is hebegésbe esve, visszautasítja a Dundi támadását:
– Ha-ha-hallgasson már Dundi. Azért vesztek, mert folyton beszél.
Aztán játszanak, halk hívásokkal és visszahívásokkal; s közben a néma
pillanatokban erősen hallatszik, amint nagyokat szippantanak a
cigaretteken és amint a székek meg-megreccsennek, a kártyások
önkénytelen feszengésétől. Hárman maradtak ebben a parthieban a
kasszáért küzdeni: Terka, Blézi, meg persze, Palyáné.
Palyáné diadalmas arccal mutatja a kártyáját:
– Drilling, három ász, nyertem!
– Majd legközelebb, drága Vali – Blézi szívbeli sajnálattal teríti le a
_full hand_-et. Két dáma, három tizes.
– Flush! – Terka ragyogva csap le rájuk, kirakva keményen az asztalra a
carreau kilencest, tizest, fickót, dámát és királyt. – No, csakhogy
egyszer én is húzok egy kasszát! – És olyan édeset lélegzik a kipirult
Terka, hogy majd elfújja maga elől azt a szép piros flusht. És frissen,
boldogan pillant Blézire meg Kokóra, kik egyszerre tolják szívélyesen
Terka elé a kasszát, amely felszaporodott vagy három millióra.
– Gyerünk gyerekek, ki oszt? – Palyáné mindig ilyen türelmetlenül várja
a friss kártyát.
– Én, én, rögtön! – Terka még egy tornyocskát emel sürgősen a kék
zsötonokból, aztán lelkendezve keveri meg a kártyacsomagot. De ott marad
a hüvelykújja a csomag tetején, mikor az első három lapot le akarja
Blézinek osztani:
– Nézd csak…
Valentine áll a küszöbön.
Palyáné, nem tudni ijedtében vagy örömében sikoltott-e fel.
Valentine keze lebbent egyet a társaság felé:
– Jónapot!
Palyáné felszökik a székről:
– Babukám… mi ez?
Nevetve rázza meg az üde szőke fejét Valentine.
– Semmi, babu. Hazajöttem! – és vigan szalad az édesanyját megölelni.
A fiúk a meglepetéstől kissé későn emelkednek föl a helyükből.
Terka már megrohamozta Valentinet, hátulról és ki akarja szedni a
Palyáné karjaiból:
– Add ide már, add ide már egy puszira a drága cicuskámat!
Elengedték egymást egy félpercnyi sírás-nevetés után anya és leánya;
Valentine felszökött a Terka nyakába s átesve a viharos csókokon:
– Pá, édes Kokó, pá, Blézi, Dunduska! Jaj de örülök! – ragyogva kezel le
a három gavallérral, akik összeütik a sarkukat, mint a huszárok, a
sarkantyúzengést lelkes nevetéssel pótolva.
[Illustration]
– Hogy van, hogy van, mö-mö-mö, hát hogy vannak, köszönöm, hát hogy
vagytok, fényesen köszönöm, nohát nagyszerű.
Palyáné csak most kezd magához térni.
– És Gyurka?!
Valentine kedvesen nevet:
– Otthagytam Velencében.
Palyáné nem tudja még, mit jelentsen ez. Várakozva nyilnak fel az ajkai.
– Otthagytam, igen. – És Valentine mint a tanítónő, ha a gyöngébbek
kedvéért valamit jobban meg kell magyarázni, könnyedén hajtja a fejét és
mosolygó szemeit végighordja mindnyájuk arcán.
– Elválunk.
Mintha valami készülő tréfát árult volna el, mellyel a barátaikat
akarják mulattatni.
Odalentről egy autótülök bágyadt búgása hallatszott.
Valentine fölvetette a fejecskéjét:
– Hát mit szóltok hozzám?
Ugy állott előttük, mint egy kis hős, akit meg kell csodálni, meg mint a
primadonna, aki kacéran pillant a tapsért a közönségre, mikor megjelenik
a szinpadon.
Palyáné lélegzett egyet és aztán ideges kis nevetéssel nézett
Valentine-ről a vendégeire. Kicsit el is pirult.
Valentine csak mosolygott rájuk kiváncsian, vigan és ártatlanul, mint a
gyerek. (Különben ebben a percben határozottan felnőttnek érezte magát.)
Terka felkapta a cigarettjét (letette az imént a dohányzóasztalra egy
testes zöldmárvány hamutartó szélére). Nagyot szippantott, valami
tapintatosat és kellemeset akart mondani, de a nyíló ajkain csak a füst
gurigázott elő. Jobb lesz megvárni, míg Palyáné szól egy szót.
A három gavallér csak nézte Valentine-t kedveskedő halk nevetéssel,
egyik a másikat várta, hogy megszólaljon. Ugylátszik, nem készültek
ebből a tárgyból. Csak Dundi szólalt meg aztán, neki volt a legkönnyebb
helyzete, mert a világon mindenre ráillett az ő egyetlen véleménye, az,
hogy:
– Gyö-gyö-gyö tü-tündéri.
Jó pajtások, gyöngéd, szerető szivek ezek itt; az ösztönük talán azt
diktálná, hogy meghökkent arccal, megdöbbent fölkiáltásokkal vegyék
körül a drága fiatal teremtést, és a becézés és a vigasz leggyermekibb
igéivel árasszák el a póruljárt női szívet, mint a tépésekkel a frissen
ütött sebet. Dehát istenem, érdeklődni, hogy hát hogy és miért, mi
történhetett, micsoda halálos sérelem érhette a tizenkétnapos kicsi
hitvest annak az embernek a részéről, akibe első látásra s első hallásra
olyan mélységesen beleszeretett. A szépséges, kényes, fölényes és
felületes kis Poóy Valentine! Nem, ez a téma mégis csak a
legeslegszűkebb családi kört illeti.
Palyáné visszanyerte a vidám arcát, a kedélyes hangját:
– Nohát babukám, nem is álmodtuk ezt az örömet. Jól utaztál?
– Pompásan babukám. Bécsből egy női félszakaszban egyedül jöttem.
Valentine kivett egy cigarettet a Figarós skatulyából és odahajolt az
égő gyufához, amelyet Kokó már eléje tartott.
Terka kacagva csapta össze a kezét:
– De hogy egyszerre megjelentél az ajtóban cicukám! Azt hittem, álmodom.
Hogy hogy föl nem verted ezt a házat az érkezéseddel! Hogy csináltad ezt
cicu?
Valentine nagyon meg volt magával elégedve:
– Ugy-e? Meg akartam lepni a társaságot. Már ki is csomagoltattam. És át
is öltöztem, látjátok. Me revoilá! – és knixelt, mint egy kisleány és
gráciával hajtotta mindnyájukhoz a fejét.
Kokó elbájolva simította végig a Valentine eton-jét:
– Gyönyörü vagy babuka. Szebb, mint valaha!
Blézi is örült, hogy már beszédesebb a hangulat:
– És hogy megfogta a nap, ni gyerekek, mint egy kis aranyszobor! Azt nem
merem észrevenni, hogy meg is hízott a baba…
Tökéletesen helyreállott a jókedv a dohányzóban.
Dundi a maga részéről csak odáig jutott, hogy: vö-vö-vö ha-hadd meséljem
el a csö-csö-csö Te-tengerre magyar… tudniillik Terka már nyugtalanul
keverte a kártyát az asztalnál; Palyáné is leült hirtelen, Blézi is a
széke felé gravitált és Kokó a hüvelykujjával kicsit oldalba bökte a
csiklandós Dundit:
[Illustration]
– Kérlek Dundi fossz meg bennünket az élvezettől.
Valentine kacagva tuszkolta Dundit a helyére:
– Tü-tündéri! Kérlek, csak folytassátok…
Otthagyta az asztalt, körülszökellt a dohányzóban, megsimogatta
szeretettel a bőrfauteuilök karját, az angol sportképek üvegét, azt a
kis aranyozott bronz táncosnőt, aki ott ágaskodott egy mahagoni
állványon a sorokban. Repesett a szíve, hogy itthon van, a régi, kedves
levegőjében. Kiszaladt, valami one step-et fütyörészve; eszébe jutott
lelátogatni a szakácsnéhoz. Hogy fog örülni a kedves, jó Jozefa, aki
tizenöt éve van a házuknál és úgy imádja Valikát, mint a mennyekből
leszállott angyalt.
Jozefa persze már hallotta, hogy a Valika hazaérkezett:
– Jézus Máriám segíts meg! – a nyakába hullott Valentine-nek és
nyögdicsélve csókolta, ahol érte, a haját, a vállát, a karjait.
– Kezeit csókolom, jaaj, drága cukrocskám!
A második szobalány, Matyi is berepült a szakácsné szobájába, a kezét
kapkodta, szinte térdre bukott, hogy a könyökét, a ruháját elérje a
csókjaival.
Valentine felkacagott és megrázta Jozefát:
– Mit sirsz, te bolond ember te! Nincs nekem semmi bajom.
Mert a Jozefa szemeiből potyogtak a könnyek és a feje sebesen rezgett a
zokogástól. Ez a Matyi úgy áll ott mellette, összekulcsolt kezekkel és
szepegő szájjal, mintha Isten tudja, micsoda szerencsétlenség történt
volna.
Valentine alig tudta a két hűséges teremtést a jókedvével
lecsendesíteni.
– Légy résen! Halló! – és egy harcias sípszó hallatszott a hall felől.
– Bürü, drága pofikám, halló! – már futott ki Valentine az öccséhez, aki
hatodosztályos gimnazista és elsőosztályú cserkész volt a budai
dzsangelekben.
Poóy Valentine meg Poóy Bürü cserkészörsvezető kezet ráznak, a
gyerekszivek édes ujjongásával ölelkeznek össze s mint két napsütött
virág ragyognak egymásra. Bürü még sebesen lélegzik a futkosástól; azzal
a kis sárga nyakravaló kendővel, az üde fehér-piros orcáival, kék
porcellán szemeivel, a selymes szőke hajával olyan a feje, mint egy
bájos bakfis leányé. (Igaz, hogy a haja kicsit több, mint a hasonló korú
leányoké.) Bürü körülugrándozta boldogan Valentine-t:
– Éljen, éljen, csuda dolog, jaj de örülök!
Valentine mégegyszer belecsimpaszkodott a Bürü nyakába:
– Hát még én, csakhogy megint látom, édes kicsi farkaskölyköm!
[Illustration]
Bürü kivételesen nem sértődött meg a farkaskölyökké való degradáláson.
Repesett a boldogságtól a szive. Mohón kapta meg a Valentine kezét,
amely az elcsúszott kendőt rántotta helyre a nyakán.
– Hát Gyurka? Hol van? Fent van?
És már ugrott, hogy felszalad a lépcsőn. A sípot újra kikapta a
zsebéből.
– Nem, nem Bürü, maradjon. Egyedül jöttem meg.
Bürü csalódottan ejtette le a sípot a kezéből:
– És Gyurka? Ő mikor érkezik?
Valentine elvesztette a biztonságát, amint ezekbe a meglepett
gyerekszemekbe nézett:
– Mikor? Nem tudom, még nem biztos… majd értesít.
Nevetve kapta karon Bürüt:
– No, ne legyen úgy megijedve; jőjjön, még nem is üdvözöltem Ágót. (Ago
von der Siegeshorn urat, a remek Dobermant, akinek külön villája volt,
fából, a ház mögötti kis park szögletében.)
De Bürünek valahogy nem jól esett a Valentine vidám nevetése. Nem
gondolt valami különöset, csak mintha árnyék szállott volna a
hangulatára. A lépcsőn megállott és zavartan pillantott Valentine-re:
– Jaj, igaz, nekem már menni is kell…
– Hova? Hiszen csak most jött haza!
– Igen, elkéstem, Lolóék várnak… megígértem. Jó munkát!
És a fonák köszöntés után már futott lefele a házfelügyelőékhez, a
motorbiciklijéért.
– Bürü, kis bolond!
Valentine utánacsodálkozott egy picit, aztán megfordult, sietett vissza,
föl a pokerhez. A lépcsőn pillanatra megállott. Még papát se látta.
Vajjon nem fog éppen így meghökkenve ránézni, mint most ez a csacsi
Bürü, az az aranyos, édes édesapa is, akinek a monokliján a boldogság
könnyei csúszkáltak, mikor a nászútra induló gyerekektől búcsúzott? Oh,
olyan vígan ugrom majd a nyakába – gondolta – s egy percig sem engedem,
hogy búsulni találjon!
Föl se pillantottak az asztaltól, mikor Valentine visszatért a
dohányzóba. Nagyon benne voltak. Kokónak a félarca ki volt dagadva egy
harapás szendvicstől, amelyet a mélységes meggondolásban elfelejtett a
fogai közt összemorzsolni. Odalent dühösen kezdett a Bürü motorja
puffogni. Áruljuk el már, hogy ifj. Poóy Pál ezt a becéző nevet azoknak
a nagyjelentőségű bürűknek köszönheti, melyekről oly szenvedélyesen
regélt farkaskölyök korában, mikor egyszer a nehéz budakalászi terepről
hazaérkezett.
Valentine odasétált a Terka háta mögé, átölelte a nyakát, adott egy halk
puszit a Terka kimelegedett orcájára s aztán illő némasággal kezdte
figyelni az izgatott dámának a titokzatos haditerv szerint cserélgetett
lapjait. Dundi nem birta már a hallgatást. Felállott, a szemeivel
odakunyerálta Valentine-t a teásasztalkához és boldogan suttogta:
– A zözözö lelegjobb alkalom a böböbö Tetengerre magyart iii előadni.
Szö szö szö tudniillik…
És végre szegény Dundi elmesélhette azt a friss csónakhistóriát, amely
persze szerelemmel és rémséges blamázzsal volt egybekötve. Valentine a
második mondattól fogva nem figyelt, egy csésze lehült teát
szürcsölgetett és csak mosolygott kitartóan a Dundi szemébe. Papára
gondolt megint. Milyen jó volna, ha kivételesen hazajönne most, ha
véletlenül korábban abbahagyná azt a bridge-t vagy chemin de fert a
klubban. Nagyon kívánta látni már az édesapját. Érezte, hogy sokkal
nyugodtabb lenne, ha már átesett volna a papával való találkozáson. Mert
egy pár perc óta valami nyugtalanságot érez, affélét, ami túlfűtött
szobában fogja el az embert, vagy amit érzünk, mikor sietni kell
valahova s nem tudjuk, hány az óra.
Dundi roppant hálás volt azért az ideges kis nevetésért, amivel
Valentine a szenzációs történet csattanóját fogadta. Azonnal másik
pletykát akart elkezdeni, hisz Vali a legjobb publikum, már majdnem két
hete nem hallott semmi pesti szenzációt. De Valentine gyöngéden az
asztalhoz tuszkolta Dundit:
– Majd máskor, Dunduska, dolgom van. Telefonoznom kell.
Hirtelen nagyon megkívánta, hogy Mazzinak a hangját hallja. Járay Mazzi
volt Valentinenek aránylag a legjobb barátnője. A tennisz zaja, a sok
tánc, a grammofon, a folytonos társaság közepett valójában csak perceket
töltöttek mindig kettesben, abban a csöndben, amiben két lélek igazán
megismerkedhetik és aztán két leánypajtás nélkülözhetetlenné válik
egymás számára. De most azt érezte Valentine, hogy nagyon-nagyon szereti
Mazzit és végtelen szüksége van rá, hogy egy rokon lénynek megsúgja az
ujságot, amely az életében beállott. Lábujjhegyen futott telefonozni.
Néhány perc mulva kicsit lehangolva lépett be megint a dohányzóba
Valentine. A Mazziék telefonja nem felelt. Persze, rögtön eszébe jutott
Valentine-nek, hogy Mazzi mesélte, hogy a korai melegre való tekintettel
az idén már május elején lemennek Földvárra. No még ma este írok neki –
gondolta Valentine aztán, s egy könnyű kis sóhaj után megvigasztalódva,
mohón csapott le a játékosokra:
– Gyerekek, beülök ötödiknek!
– Bravo, éljen! – Éppen vége lett egy játszmának, Kokó meg Blézi
egyszerre ugrottak székért. Helyet csináltak Valentine-nek Terka meg
Blézi közt. A játék friss tempóban, jókedvűen folytatódott. Csak
Valentine lett egyre halkabb, egyre szórakozottabb. Alapjában véve
sohase mulattatta a kártya, nem is tanulta el kellőképpen a poker
fortélyait; most pláne teljesen „kinn volt“ a játékból, mert Györgynek a
háznál való megjelenése óta felé se nézett a pokernek. Azelőtt is inkább
csak a többiek kedvéért játszott, meg kötelességszerűleg olyankor, mikor
az elfoglalt háziasszonyt kellett helyettesíteni.
Egy óra mulva, mikor a társaság leszámolt, Valentine mindnyájuknak
tartozott, még a könnyelmű Palyánénak is. Ma túltett az édesanyján a
figyelmetlen és hazárd játékával. Nevetve pattant fel a székéről:
– Babuka, kérem fizessen helyettem. Csak lirám van…
Valami ötmillió a differencia.
Dicséretére legyen mondva a könnyű kezű Palyánénak, hogy nem volt éppen
elragadtatva a Valentine kerekded kis veszteségétől. Akármilyen
gavalléros volt az anyagiak felől való felfogása, hébe-korba érzett
azért az ilyen percekben egy kis becsületes szívfájdalmat ezek miatt a
szétdobált milliócskák miatt, amelyeknek oly komoly, sőt sokszor
végzetes jelentőségük van odakint a világban. Természetesen a
legkedvesebben mosolygott Valentine-re, egy tréfás füttyentéssel
intézvén el az esetet, mintha csak annyit mondott volna: fékomadta,
ugyan belegurultál!
Hirtelen türelmetlen lett Valentine:
– Gyerekek, egy kis rendet kell még teremtenem a szobámban. Majd aztán
lejövök, úgyis itt maradnak ugye vacsorára.
S be se várva míg leszámolnak, kilopódzott a dohányzóból, hogy egy
percre se tarthassák vissza. Könnyebben esett így a lelkének, ha még egy
kicsit elodázhatja ezt az első csevegést az új helyzetben a
jóbarátokkal. Kezdte sejteni, hogy ez nem a legkönnyebb feladat lesz
nekik; se neki magának…
Pár perc mulva kedves vizit lepte meg Valentine-t, amint ott állott
tétován a halvány rózsaszínfalú leányszobában, az elrendezésre váró
kosztümjei, kalapjai közt. A pici japán selyempincse gurult be az ajtón,
mintha csak a szél fújkált volna befele egy vattacsomót. Most hozták fel
a házfelügyelőéktől, ahová Sipszi néha le szokott ereszkedni, mulattatni
magát.
– Sipszi! Édes lelkecském! Hogy elfeledkeztem róla!
És összevissza puszilta s a nyakába szorította a remegő kis állatot. A
Sipszi gyöngeségének sok volt az az öröm, amit az úrnője karjaiban
érzett; úgy nyiszogott, úgy nyögdécselt, mintha rosszul lenne; csuda,
hogy el nem ájult szegényke.
– Itt vagyok, látod, sohase hagylak el többet, egyetlenegy kicsi
szerelmem! – Valentine a szeme elé emelte a Sipszit, aki az
orrocskájával, a csillogó pici karmaival nyúlkált és kapaszkodott a
Valentine nevető képébe, míg oda nem simulhatott boldogan az orcájához.
[Illustration]
– Sírjál Sipszikém, olyan régen nem sírtál már egy picit! – a diványra
hengergette Valentine a kutyust, amelynek specialitása volt, hogy éppen
úgy tudott sírni-ríni, mint a csecsemők. Ezt a tudományt a
házfelügyelőéknél sajátította el, ahol kis baba feküdt a bölcsőben.
Mikor kimulatta magát a Sipszivel, Valentine felgyujtotta a villanyt,
mert már beesteledett; körülnézett a szobában: ejnye mit is akart… igen,
levelet fog írni Mazzinak, azonnal! Az aranyvirágos kinai levéldoboza
hiányzik az íróasztalkáról. Hol van? Persze, már átvitték azóta Pestre a
Délibáb-utcába, abba az ötszobás villalakásba, melyet még a Valentine
jegyessége alatt kezdtek berendezni Palyáék.
A kedvenc kis képét, azt a selyemre festett ibolyacsomót, azt is
levették a falról. Ő maga kivánta, hogy azt is vigyék oda.
A diványról is hiányoznak azok a pufók fodros párnácskái.