levélnyomót tettek volna rá a szívére. Fölvette tekintetét a világos
kövezeten tovanyúló árnyékokról. A téren egy fasiszta-jelvényes fiú jött
át, hajdonfőtt, azzal a felduzzasztott göndör frizurával, amelyet
Olaszország kis katonáin, mesterlegényein és kispolgári ifjúságán lát az
ember. Egy kis kurtaszoknyás cigánylány sietett a fiú mellett, roppant
szapora szóval mesélt a fiúnak, a képébe fordulva. Mind a ketten
mutogatták a nevető fogsorukat és a szemeik csillogtak, mint a vadonatúj
cipőgombok. Eltüntek. György megmozdult a székén és nyugtalanul kapta
oldalt a fejét. Valentine-t kereste. A párját, aki nélkül egy lépést nem
tett most tíz napig Velencében, akit úgy megszokott maga mellett, mintha
kis gyerekkoruk óta egymáshoz tartoztak volna. Tin, hát hol vagy! Hisz
ez az egész valami buta rút álom, hogy egyedül vagyok, ebben a néptelen
idegenségben. A Szent Márk-templom előtt fent vannak az ünnepi piros
zászlók a karcsú rudakon, az óratoronyban most zendült egy áhítatos,
boldogító harangütés, hiszen ez a mi meseszép szerelmes Velencénk, úgy-e
Tin, hiszen mi most fönt rejtőzünk ketten a mi regényes dogepalotánkban,
én a legszerencsésebb martalóc doge, ki hajóival a legszőkébb,
legfehérebb kis dogaressát rabolta magának. Igen, a hatalmas doge most
ott csapkod és prüszköl a fürdőszobában és hallja a dogaressát dalolni
és átkacagni közbe hozzá, mert mindig ilyen vidáman ébred, mint a kis
gyerekek.
György megfogta a márványasztal szélét és fölemelkedett. Odafordult,
arra a Danieli felé. Egyszerűen haza akart szaladni Tinhez.
– Pardon, signor.
A pincér. A konyakot hozza meg az espressot. Az espresso miatt késett,
arra bizony sokáig kell várni. (Mint neve is mutatja.)
György visszaesett a székre. Lekönyökölt, a tenyerébe támasztotta
homlokát és kitágult szemmel nézett ennek a Szent Márk-térnek az örök
galambjai közé, melyek kezdték ellepni a kövezetet, jobbra-balra
lépegetve mind, a fejöket kapkodva szaporán és a szemeiket türelmetlenül
görgetve. A templom párkányairól, a paloták tetőiről szállton szállt
lefelé a galamb, az idegesebbje, a fiatalja, amelynek nem volt türelme
várni, míg feltünnek a németek meg a jámborabb amerikaiak, akik el nem
mulasztják, a kellő kodak-fedezettel, az adag kukoricával a
galambseregre rátámadni. A higgadtabb galambnép ott ült vagy sétifikált
halkan kurrogva, köröskörül a párkányon, az Orologgio vitézeinek a
vállán, a zászlórudak hegyében, meg a lámpákon, az árkádok alatt, az
aranyos cégtáblák peremén, mindenfelé. Egynéhány galamb a leghalványabb
remény nélkül, csupa illuzióból elkezdett annak a pipás öregnek a feje
fölött repkedni, aki már állást vett egy zászlótartó rúd előtt, a
nyakában a nagy kosarával és abban a sok-sok kicsi galambeledeles
papirzacskóval.
György elefelejtett az espressohoz nyúlni, a konyak is ott állott előtte
kóstolatlan, tüzes csillogással a napsütésben. Talán a galambok nyakán
hullámzó drágakő-fényesség kötötte le úgy a tekintetét, hogy az nem
akart onnan a tér közepéről elmozdulni? Igen; egy percig ott lebegett a
fényes galambok fölött, mint a sötét árnyék, az ő fájdalmas gondolata
vidám madarak felől és vidám vasárnapi sétálók felől és vidám fodor
selyem felhők felől, hogy milyen halálos idegenek ezek mind egy szenvedő
emberrel szemben. Mélyet sóhajtott. Az egyik kezének az ujjai tapogatni
kezdték a homlokát, szórakozottan. Egy ragyogó tavaszi emléket kerestek
azok a tétova ujjak a György forró homlokán. Mintha tegnap történt
volna. S elfut most előle, megfoghatatlanúl, annak az órának a tündéri
képe s belevész egy messze sötét pusztaságba.
[Illustration]
Mikor legelőször látta Valentine-t.
Az egy szépséges szép áprilisi délután volt.
Olyan meleg lett már az idén április elején, mint máskor májusban. Az
utca teli volt ibolyával, kankalinnal. Az egész város ablakai
mosolyogtak az örömtől. A fákon mindenütt, mindenütt kifele csavarodtak
a zöld levelek a bronz rügyekből. És a ligetben és a szigeten és a
Városmajorban nem birtak a verebek a jókedvükkel és a cinkék egész nap
lázasan szomszédoltak a gesztenyék, platánok népénél, ujságolni a friss
füvet, a kutyatejet, a margarétát, az ágyásokba kiültetett árvácskát, a
tornácokra kiakasztott kalickát. A budai lejtőkre mintha csudára zöld hó
hullott volna. A Dunapartok olyan ünnepien tündököltek, mintha minden
reggel husvétvasárnapra virradnának. És az idegen hajók olyan édesen
dudáltak, mintha nem lenne nagyobb boldogság a földön, azaz a vizen,
mint a Lánchíd alatt átbújni.
György azon a délután ott talált jönni a kis kétüléses kocsiján a
Margithídon, Budáról Pest felé. Katonaszekerek haladtak előtte.
Hátradűlt az ülésen és nagy türelemmel játszadozott a kormánnyal.
Fölnézegetett a csengető villamosvezetőkre s a nevetgélő fiatal népet
nézegette a híd járdáján és el-elpillantott a gyémántosan csillanó
Dunára. A Margitsziget kis hídján egy karcsú szőke lány jött fel, három
fiúval. A napsugár fényesebben tükröződött ezen a síma szőke hajon, mint
odalent a víz szinén. A szépséges szőke leány tenniszre volt öltözve. A
kurta szőke hajat átölelte egy fehér szalag. A Margithíd pallóján fiúsan
kezet fogott a gavallérjaival a leány és vidáman átszökellt a másik
oldalra, a villamosmegállóhoz. Éppen a György autója előtt osont el, még
rá is talált pillantani, kedves konfidenciával, mintha azt mondaná:
remélem, nem fog elgázolni, barátom? György keze pillanatra elengedte a
kormányt. Óh, ki ez, ez a tünemény? Utána fordult. A szőke leánynak a
gyönge széltől, vagy csak a sietéstől lebbent egyet a fehér szoknyája s
a nyakában az a könnyű kockás selyem sál. Mintha a tavasz divatos
tündére jelent volna meg a Földön, éppen ebben a szent percben és éppen
Pesten, a Margithídon. György hátra forgatta a fejét, mert a kocsija már
előrébb jutott. Mondhatatlan édes és fájdalmas nyilallás járt a szivében
és a fejét elfogta valami zengő szédület. Mintha ott járna egy diákkori
tavaszi napon Debrecenben, a Piac-utcán és ott nézne az ideálja után, a
legszebb és legbüszkébb szőke urikisasszony után, akit nem ismer, akinek
bemutatkozni soha reménye se lehet a szegény cétuslakó kollégiumi
gyereknek. Az az imádatos szőke teremtés jelent meg most a szeme előtt,
az a soha nem felejtett titkos, tilalmas első ideál. Ő az, az a
szőkeség, ezek az égkék szemek, ez a kápráztató mosoly, ez a lengedező
könnyűség. Most felszáll a villamosra, az első perronra. Budára megy.
Mint aki álmában cselekszik, úgy nem latolgatott és nem habozott György,
hirtelen kitért a sorból és visszafordította Budának a gépet a híd
közepén. (Amiért különben ott rögtön fel is írták.) A György kocsija
utána eredt annak a 4-es villamosnak. Istenem, a boldogság ragyogó fehér
pillangóját elfogni, még egyszer el nem engedni!
[Illustration]
A Fogaskerekűnél szállott le a szőke tündér, aki Györgyöt ilyen
bűverővel maga után parancsolta. Már borult a tavaszi délután, a tündér
jobban a nyaka köré csavarta a sálját és sietett, fel a Trombitás-útra.
György kocsija lassan követte. A tündér benyitott egy vadonatúj tömzsi
villa kapuján és suhant a fiatal fácskák közt a keramitos töltésen
fölfelé. Megneszelhette, hogy az az autó megáll a házuk előtt.
Visszafordította a fejecskéjét. György nem tudott, nem is akart a
karjának parancsolni, mely fellendült a kormányról, hogy rajongó
üdvözletet adjon a bűbájos jelenségnek.
Az a szőke tündér összehúzta picit a szemét, aztán pajtásosan odaintett
a kezével a lépcsőről. Hiszen ez csak egy ismerős fiú lehet.
És György, amint megint megfordult a kocsijával és leszáguldott a
Retek-utcába, úgy megnyomta a tülköt, hogy az majd kirepedt. Harci
riadót trombitált, a hódítást, a diadalt kürtölte széjjel a világra!
Másnap déli tizenkét órakor György megállott ott az előtt a villa előtt,
a Trombitás-út elején. A kapu előtt még egy autó állott, egy testes,
vadonatúj amerikai kocsi.
György becsengetett az előszoba-ajtón. Fekete sacco, szürke nadrág volt
rajta.
– Ennek a háznak az urával kívánok beszélni.
– Kit jelenthetek kérem őméltóságának?
– Békász György, gépészmérnök.
Az inas egy kis perc mulva kijött:
– Méltóztassék a hallban helyet foglalni.
Ebben a hallban az egyik fal tövében egy szép barok levelesláda, meg a
falon az a két régi Marastoni-arckép; egy mosolygó hajú, karpereces dáma
meg egy nagy, fekete selyemcsokros, ábrándos gavallér képviselik a
családi hagyományokat, különben az óriás bronz függőlámpa, meg a széles
gázkandalló, meg a sűrűn lécezett vitrin, meg az alacsony ében asztal, a
súlyos oroszlánfejes karszékekkel (amit mind együtt olyan kényelmes a
Chippendale nevével födözni) a legmodernebb, sőt a legmaibb hangulatot
adják. A romantikus, szelíd két arcképpel szemben, a másik falon már
egynéhány expresszionista vászon heveskedik, a kandalló felett pedig egy
hatalmas, repedezett sötét festmény uralkodik; jóformán csak a szürke
szakáll meg a fekete kereszt látszik a vászon szent eseményéből. Ezt a
klasszikus festményt különben egy főhadnagy hozta volt az olasz frontról
Pestre. Lehet a vászon alatt akármelyik olasz mestert emlegetni, azok
nem szoktak a sírjukban csuklani.
György izgatottságában felnyitott az aranyhálós asztalon egy antik
könyvfedelet, amelynek a sarkán Racine neve ragyogott. Gerbeaud-cukorka
volt benne, nem színdarab. Mert nem is könyv volt az, hanem bonbonos
skatulya. Mily kellemes csalódás.
György leült. Nézett a nagy ablakon át a boldog tavaszi égbe.
A harmadik szobában még az aktákat nyitogatta dr. Poóy Pál nyug.
miniszteri és aktív kormányfőtanácsos úr őméltósága, a Poóy Pál
Kereskedelmi R. T. vezérigazgatója. Egy-két gépírásos árkust be kell
most vinni magával arra a kis konferenciára a Nádor-utcai bankba. Ott
állott az íróasztal előtt a gyönyörű kék füstöt ontó La Coronaval a
szájában, a ragyogó monoklival a jobbszemén, elegánsan, üdén,
tükörsímára borotvált rózsaszín arccal és fényesre pomádézott és
lekefélt őszes hajával, meggyúrva a főváros legjelesebb masszőrjétől. Ma
kicsit későn kelt, mert hajnalban került haza egy vidám kis
férfivacsoráról. Az íróasztalon vár felnyitva a puha, könnyű
disznóbőr-táska, amelyről fantaziálhatnak a szegény laikus halandók a
járdán, hogy miféle országos érdekek szoronghatnak benne, mikor a belügy
meg a pénzügy előtt lelép az autóról az államtitkárszerű délceg úr és
gondolataiba merülve siet be a főkapun, észre se véve a portás stramm
tiszteletadását. Ezt a táskát most hat esztendeje vette a Gizella-téren
a Kereskedelemügyi közkedvelt vidám Palyája, akinek a kollégái az összes
emeleteken igen elszontyolodtak, mikor egy szép reggel bejelentette azt
az elhatározását, hogy nyugalomba fog vonulni. Igen, azóta mozog ennyit
Poóy Palya Pesten és Budán, mióta nyugalomban van. Azok közül a modern
magyarok közül való Poóy Palya is, akik táskát ragadtak, mikor minden
elveszett és felkaptak a konjunktúra szélsebes omnibuszára. Mondjuk
egyszerűbben: arra a villamosra, amelyik a Szabadság-tér felé szaladgál.
Ha valaha valami Baross Gábor-féle komolyság rádöröghetett volna is a
bájos Palyára, hogy a körmét reszeli az íróasztal mellett és jóízű róka-
vagy szoknyavadász históriákkal mulattatja az osztályt, 1920-ban bizony
a legnagyobb szigor is csak kalapot emelt volna neki, látva hogy fut
reggeltől estig avval a táskával a villamoson, a tőzsdelépcsőn, és
később a konflison, azután meg a kistaxin. És hogy repked a bankok
liftjein. És hogy nyargal a minisztériumba kora délelőtt, háromba is
egymásután. Palya dolgozott, de legalább három fejre valót. Megtanult
tőzsdenyelven, banknyelven, concern-nyelven. Arbitrázshoz, fedezethez,
prolongációhoz úgy ért, akár a Rotschildok. Zürichet jobban ismeri, mint
aki ott született. A kisujjában vannak az összes határidők. Tudja, mi a
textil és mi a benzol és mi a traktor. És tudja, mi a kávé, mi a
repceolaj és mi a sertés és mi a ló. (Mert az nagyon kezdetleges kis
tudomány, amit mi a Természetrajzban tanultunk.) Igen, Palya sokat
tanult és erősen tevékenykedett. Palyát mindenütt szeretik. Mindenki
megtesz neki mindent, minden hivatal és minden fórum. Az emberhez is
értett Palya, úgy mint a textilhez vagy a zlotyhoz. A Hungária-klubban
éppen úgy otthon van, mint az Országos Kaszinóban. Ezt a friss
Trombitás-úti villát dollárértékben vette most harmadéve egy elbukott
tőzsdehőstől. Hallották ugyebár azt a közmondást, amelyik azt mondja:
tud az valamit, aki élni tud. Bíz ezen egy kicsit elmerenghet az ember.
Poóy Palya például tud élni. Két szép gyermeket nevel, a gondtalanság
füstöl a kéményén, szegény nyelvtanárnak, korrepetáló diáknak,
kertésznek, kárpitosnak, cigarett-ügynöknek, piktornak ad kenyeret,
keresetet. (Most festeti a portréját.) Mindenkit elragad a
kedvességével, a jókedvével. Nem felejtkezik el a régi kedves
pajtásairól. Segít, ahol csak lehet. Öröm és áldás Palya mindenki
számára, akinek csak dolga van vele. Ötven esztendős mult, de csak
egypár perccel. Soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Ha így halad, azt
mondja, hetven esztendős korában a legvidámabb tacskó lesz. Az elmúlásra
nézve pedig szent meggyőződése, hogy úgyis kitalálnak valamit, mire neki
is meg kellene halni.
[Illustration]
Poóy Palya őméltósága magához vette a táskáját, (persze nem várt addig,
míg ez a hosszadalmas ismertetés íródott felőle) s kisietett a hallba,
ahol a bejelentett úriember várakozott. Valami ötletet hoz. Vagy
protekcióért bátorkodik hozzá.
György felállott és elébe lépett a ház urának.
Palya barátságosan rámosolygott a látogatóra:
– Mivel szolgálhatnék önnek?
György némi remegéssel kezdte, de mindegyik szavával biztosabb lett a
hangja:
– Méltóságos uram, tegnap délután megcsodáltam az ön gyönyörű leányát –
és… feleségül szeretném venni.
Palya hirtelen hátrább lépett. Megnézte a vendégnek a haját, a
nyakkendőjét, a cipőit. György bátran és figyelmesen nézett a Poóy Palya
csodálkozó szemébe. Bolondnak ne tartsa valahogy őméltósága.
– Ez nagyon kedves, mindenesetre, – Palya már nyugodtan mosolygott, –
dehát kicsoda maga tulajdonképpen?
– Békász György a nevem, méltóságos uram. Mérnökember vagyok. A korom
harmincnégy esztendő, református hiten vagyok. Egy hete jöttem meg
Szumatra szigetéről, ahol a holland kormány megbízásából dolgoztam nyolc
esztendőn keresztül.
– Hogy került ki abba a messze világba, kérem?
– Úgy kerültem oda, méltóságos uram, hogy nem akartam itthon lezülleni.
Volt egy kedves osztrák kollégám, akivel az olasz fronton együtt
rajzoltunk térképet, az az összeomlás után beajánltatta magát a bécsi
holland követséghez és kivándorolt Hollandiába, illetve lement a
szigetekre utat építeni, vasutat húzni, hidat verni. Levelezésben
állottunk egymással. Egy szép nap arról értesít, hogy megcsinálta az
utamat, mehetek én is, ha kedvem van, dolgozhatom, boldogulhatok. Öt nap
mulva Hágában voltam és öt hét mulva már ott állott a _bungalóm_ az ezer
szigetek csodálatos földjén. A szerződésem, amelyet a holland kormány
adott, most lejárt. Hazajöttem, az édesanyámat meglátogatni, körülnézni
egy kicsit itthon. Hollandia megújítja a szerződésemet, még pedig
tetemesen több javadalmazással. Meglátom, hogy visszamegyek-e, vagy
pedig itthon fogok elkezdeni valamit. Van egy kis tőkém is, méltóságos
uram, amit könnyen félretehettem nyolc esztendő alatt.
Ez már aztán ideálisan a Palya nyelvén hangzott.
– Mennyi az a pénz, kedves barátom?
– Vagy hatvanezer holland forint, méltóságos uram.
– Úgy. Üljön le kérem, foglaljon helyet. És hát például mivel
foglalkoznék Magyarországon? Van valami programmja?
– Nem tudnám még világosan meghatározni, méltóságos uram, mihez fogok
itthon nyúlni. Odakint a dzsangelekben igen sok olyan termény van,
aminek ezen a földön nagy hasznát vehetnénk és kvázi ingyen juthatnánk
hozzájuk, páfrányhoz, nádhoz, iszalagokhoz, amelyek ipari és
mezőgazdasági téren egyformán felhasználhatók, azután például gondoltam,
hogy orchidea-gumókat lehetne hazatelepíteni, meghonosítani,
keresztezni, továbbfejleszteni, úgy mint Hollandiában és Németországban.
Azon is töröm a fejem, hogy lehetne ennek az áldott magyar földnek a
borából, a gyümölcseiből és a gyümölcsízeiből exportot teremteni oda a
szigetvilágba, ahol erősen halad a kultúra s évről-évre rohamosan
gyarapodik a városi lakosság.
– Úgy, export. Import és export. Nagyon érdekes, kedves barátom, nagyon
szimpatikus théma. Magam is konyítok az efféléhez. Szivart vagy
cigarettet parancsol, öcsémuram? Tessék.
– Csak egy cigarettet. Köszönöm.
Palya vígan rántott gyufát a vendégének és lopva gyönyörködött a
határozott vonásaiban, az egészséges, kellemes barna képében. Az én
emberem vagy, gondolta magában.
– Hát aztán, kedves öcsém, mik is azok az ide szállítható gyarmati
cikkek, mégegyszer?
És Palya szakértő képpel bólogatott a György szélesedő magyarázatára,
kókuszdió-csemegéről és tetőfedni való nádról, és a papirgyártásra
alkalmas páfrányfélékről, iszalagokról.
– Papir, papir, nagyon érdekes. Magyarországnak nincs papirosa. Majd
beszélünk erről és mindenféléről eleget. Hát most méltóztassál egy
percet várni, kedves pajtás, hírt adok a feleségemnek, meg a lányomnak.
Indult, visszafordult az ajtóból mosolyogva:
– Mondhatom, engem már meghódítottál, édes fiam.
Egynéhány perc mulva kijött Palya, a karján hozva a feleségét meg a
tegnapi szőke tündért:
– Gyerekek, hadd mutassam be nektek Békász György urat. A lányomat
Valentine-nek hívják.
– Jé, – azt mondja a tündér, miután barátságosan lekezeltek Györgygyel,
– hát maga az, akinek tegnap olyan ártatlanul visszaintegettem?
Végignézte Györgyöt, kicsit elpirult és elnevette magát:
– Jaj de muris!
György nem igen értette, mi az a „muris“, de nagyon boldog volt, hogy le
nem harapták az orrát.
Egy hét mulva már vőlegényszámba ment a Palya házánál és egy hónap mulva
megtartották az esküvőt. A diszpenzációt huszonnégy óra alatt
megszerezte Palya a fiataloknak. Az nem is volt feladat egy Poóy
Palyának.
Eddig volt, mese volt…
Györgynek mosoly játszadozott az ajkán, amint fölemelte a fejét és
elnézte pár percig a szódavizes targoncával futó rongyos gyerekeket, meg
a sebesen guruló apró szemeteskocsikat. A Merceria felől tódultak a
térre a vasárnapi népek. Egy tagbaszakadt angol hölgy is feltünt a
templom előtt, a Baedekert lapozgatva.
György lepillantott a kezeire. Már vagy öt perce forgatja az ujján
öntudatlanul a karikagyűrűt.
Szent isten, mit fog most majd mondani az édesanyjának, annak a szent
asszonynak, aki Zsindelyesen lakik a háromablakos vén zöld házban. Akit
olyan meghatottan néztek a templomban, a violaszín ünneplőjében, amint
hangosan sírt az örömtől, a büszkeségtől…
Meg ez a gyűrű, hát evvel most mi történjen? Vissza kell küldeni,
alighanem azonnal. Györgynek semmi praxisa nem volt az efféle eljárások
körül. Most fog legelőször elválni életében. No, majd egy pár nap mulva,
Pesten. Még itt kell egy kicsit maradnia, míg a rendőrségen letárgyalják
az ügyét.
Ez a gyűrű, ejnye, hogy ez nem akar az ujjáról lejönni.
Hat órakor ül össze a poker-parthie. Háromszor egy héten. Már mint itt a
Poóy Palya-féle villa dohányzójában. Egy pohárka likőr, egy kis friss
pletyka (az urak ajkáról többnyire) s Palyáné már önti ki a zöld
asztalra a zsötonokat:
[Illustration]
– Hát, gyerekek, nézzünk utána a kenyérkeresetnek! – felkiáltással.
Palyáné őméltósága az az üde, kellemes, eleven mama, akinek a jelenlévő
Blézinek nevezett gavallér azzal bókolt egyszer, hogy más keresztnevet
kreáljon magának, mert így egyáltalában nem lehet a két Valit egymástól
megkülönböztetni. Tudniillik a mama, mint a ház vendégei kedélyesen
eldöntötték, a leányától örökölte a nevét, a szépségét, a karcsuságát, a
mosolygó ifjuságát. Ők Palyával annakidején a badeni tenniszversenyen
találkoztak, ahol is a páros döntőben Fräulein Valentine von Hertrich, a
Hofrat von Hertrich leánya került szembe Poóy Palya címzetes min.
fogalmazó urral, aki Badenben a magyar színekért állott ki a sikra,
illetőleg a groundra. Szembeállottak egy szett-re azon a badeni groundon
és aztán átléptek karonfogva az élet síma, szabályos, napsütött
groundjára. Ma, huszonegy esztendős házasság után, még mindig pompásan
érzik magukat egymással, bár egymás nélkül is pompásan érzik magukat.
Bécs szőke virága, Palyáné is mindig vidám volt és mindig kedves volt
akárcsak Palya, egy csapásra meghódította az I. és II. kerület úri
társaságát. Három esztendő alatt a bécsi asszonyka úgy beszélt magyarul,
hogy forradalomba kergethette volna valami feminista gyűlésen az
elnyomott budai fehérnépet. Ilyen ambiciói persze nem voltak Palyánénak.
Viszont ambiciója volt mennél többet eltanulni a szép magyar nótákból, a
Palya társaságában, aki híres volt arról, hogy minden nótát folytatni
tudott, amelyet elkezdett valaki, meg arról, hogy Berkes Bélának csak rá
kell nézni Poóy Palyára s Palyának csak rá kell nézni Bélára s Béla már
tudja, hogy ebben a szent percben miféle nóta lett esedékes. Palyánét a
Mac-beli tennisz érdekelte, meg a galamblövészet, meg az Opera,
különösen gála-estéken és sohasem hiányzott a tribünről a Concoursokon,
ahol a magyar lótenyésztésért és a magyar lovaglásért oly forrón
lehetett lelkesedni. A zongorázást a háború végén fölcserélte a
pingponggal, ez a háziművészet jobban megfelelt a temperamentumának. És
a divatnak is, természetesen. És már kezdő asszony korában erős
pokerista volt a szép Palyáné.
Négy esztendeje, mióta feljöttek a Bors-utcából ide a Trombitás-útra,
igen keresett lett a Palyáék poker-asztala a fővárosban. Ma mindössze
négyen ülnek le játszani a háziasszonnyal együtt, az ötödik tudniillik,
egy gömbölyded fiatalember, csak gíbici minőségben foglal helyet az
asztal egyik szögleténél. Egy féltucat ilyen zsengébbkorú gavallér be
volt osztva, kettőnkint, a Palyáné pokorjeire, de most ezalatt a pár hét
alatt elmaradoztak a fiúk, talán a szapora kártyaveszteség miatt (ma
bizony azokból a gyönge zsebpénzekből, meg a még gyöngébb fizetésekből
nem igen lehet rugdalózni) s talán amiatt a veszteség miatt is, ami
Valentine távozásával érte a lelkes fiatal hadat. Ifjabb Vali volt az a
csáb, amely a fiúkat ide vonzotta a poker veszedelmei közé. Mind
szerelmesek voltak kicsit Valentine-be. Valentine itt-ott egy percre
valami hangulatot érzett, ha diskurált valamelyikkel, de nem igen volt
meghatva a fiúk olvadó pislantásaitól, tán sohasem tudott volna
választani ezek közt az egyformán kedves gyerekek közt, akiket alapjában
véve nem tudott komolyan venni, aminthogy esze ágában sem volt sietni a
férjhezmenéssel.
Nézzék, már folyik is javában a csata: éppen most huzza maga felé Kokó
őrnagy a szép fehér kezével a kasszát, azt a csinosan felszaporodott
kék, sárga, piros színekben ragyogó csontcsomót, amelyben az egyes
szinek a huszonötezres, ötvenezres, százezres címleteket képviselik.
Kokó tüntető gyönyörrel csóválja meg a fejét ilyenkor, míg a
zsötonhalmocskát maga felé kanyarítja s a szája sarkában rezgő cigarett
mellett szinte áhítattal ismétli ezt az állítása szerint eredeti
Kokó-féle aforizmát:
– Nincs nagyobb öröm, mint szép asszonyoktól a pénzt elnyerni.
Ott ül a ház úrnője mellett. Aranyos, kedves fiú a Kokó, azzal a
minimumra csökkentett két bajuszkával, amelyek úgy hatnak, mintha csak
egy-egy sötét szalmiák-cukorkát nyomott volna az orra alá, tán hogy
azzal is jobban felderítse ezt a keserves, bús világot. A saccoja
szabása, a biztos izlésű nyakkendője s a harisnyája, mind hódító
cáfolata annak az ócska szájhagyománynak, hogy a katonatisztek nem
tudnak öltözködni. Kokónk, az uniformist letévén, a maga részéről nem
irattáskát csapott a hóna alá, nem, ő, mint a szépasszonyok kedvence,
figyelmesen és gyöngéd gráciával vette át a retikülöket, Ritzben és
Admirálban s hűségesen az ölében őrizte, míg a bájos tulajdonosnő vissza
nem tért az asztalhoz a parkettről. Különben Kokó maga is sűrűn pattan
fel a székről a szórakozás órái alatt, ami mindig csak öröm az egész
publikumnak, lévén Kokó őrnagy egyike a legemlegetettebb
charlestonistáknak. Persze befészkelte magát a Palya házánál, fényesen
mulattatja az asszonynépet és mindig ráér színházba, moziba, versenyre
kísérni Palyánét akár a gyerekekkel, akár a gyerekek nélkül, s ezzel a
nemes odaadásával erre az egész életre elbájolta a jó Palyát, aki bizony
a fontosnál fontosabb teendők közt nem mindig szakíthat időt az efféle
szende kis időtöltésre. Azok körül a fontos teendők körül pedig Palya
roppant használhatta a hű Kokót, mint afféle amatőr titkárt. El nem
mulasztotta megtanácskozni a jóeszű Kokóval az összes ügyleteket,
üzleteket, minden lépést és minden sor gépírást. Áldás a Palya házában
ez a Kokó, aminthogy áldás az ő üdesége s gondtalan arca köztünk ebben a
kedvetlen életben.
[Illustration]