fognia:
– Valentine. Én nem akartam ezt most elkezdeni. Az egész ügyet el akarom
tenni holnapra. Holnap majd elmondjuk egymásnak a mondókánkat. Ma este
még kimélni akartalak. Valentine, nézd…
Odament hozzá, gyöngéden szétvenni a Valentine görcsösen összekulcsolt
kezeit.
Valentine a szekrényhez ugrott, keserű, gúnyos kis kacajjal rántott ki a
fogasról egy mogyorószín kosztümöt, tartóstul:
– Kimélni! – Rácsapott a karján a kosztümre, hogy kettéhajtsa. –
Kimélni! Igazán, köszönöm! Aki ezt tette velem… aki ott tudott hagyni
magamra, hogy a föld alá süllyedjek gyalázatomban, a közt a nép közt,
aki nem látta hogy a falnak esem, mikor elkezd ott őrjöngeni, aki felől
ott fekhetnék elájulva most is azon a márványon, ha Lali meg a Tutyuék
nem locsolnak és nem dörzsölnek életre… jaj, az a röhögés… meghalok, ha
eszembe jut… az a szegény Lali hogy hozott fel a szobába… akinek
különben felelni fog, ne féljen!
Fenyegetően kapta fel a fejét Györgyre, s az utazóládához sietett,
idegesen beledobta a kosztümöt.
György nyelt egyet, mosolyt erőltetett és kurtán fejet hajtott:
– Nem félek kisfiam.
Valentine szétpillantott, nem tudta mit keres hirtelen, taszított egyet
az utazóládán a térdével, és felcsapta a két tenyerét a halántékaira:
– Jaajh. Hogy itt áll, hogy még a szemem elé mert kerülni… hogy még itt
kedve van gúnyolódni… hogy nem is tudja felfogni mit tett…
György nyugodtan, komolyan nézett a Valentine szemeibe:
– Azt tettem, Valentine, amit az ösztönöm követelt, amit az igazságom
diktált, amit a szívem parancsolt.
– Úgy? Nohát én is azt teszem! – És Valentine visszaugrott a szekrényhez
és egymásután három kosztümöt ráncigált le a fogasról.
György az útjába állott, mikor az utazóládához visszaigyekezett. Még nem
fejezte be a mondanivalóját:
– Hiszen érted tettem, akármit is tettem, miattad, hiszen láthattad…
Valentine nem engedte tovább beszélni:
– Engedjen! – a ládához sietett, gyorsan összehajtogatta a ruháit,
lehajolt, berakta a láda fenekére.
György utána lépett, le akarta csillapítani:
– Tin, hallgass ide…
Valentine már vissza is fordult, nagy ívben kerülte el Györgyöt,
megállott a szekrény előtt, először a fehérnemű közé kapott (amiben
semmi fehér se volt), azután más jutott eszébe s a cipellőkért hajolt
le, amelyek ott hevertek szanaszét a szőnyegen.
György megint előtte állott.
– Mit csomagolsz ilyen lázasan?
Valentine egy kiesett sámfát erőltetett vissza az egyik aranybrokát
cipellőjébe, idegesen, ügyetlenül. György újra megkérdezte, kicsit
türelmetlenebbül:
– Hova készülsz kérlek?
Valentine végre felkapta a fejét:
– Hova? Csak nem képzeli, hogy még egy napig itt maradok magával?
György csak bámult utána, míg Valentine az összenyalábolt cipellőkkel a
ládához ment. Kettőt leejtett, mire odaért. Az a sámfa megint kiugrott
az aranybrokát cipellőből.
[Illustration]
– Auh! – roppant bosszúsággal dobta be a cipellőket a ládába s
fölkapkodta azt a két leesett cipellőt és megint elkezdett a sámfával
vesződni.
György elűzött valami fekete gondolatot, mint a legyet, amelyik az
embernek a homlokára száll. Megint nyugodtan beszélt, sőt mosolyognia is
sikerült hozzá:
– Nem kell ittmaradni, Tin, annál kevésbbé, mert értésemre adták, hogy
holnaptól kezdve jogunk van más hotelbe menni.
– Hah! Kirúgtak! Hát persze!
– Ki, barátom. Azt hiszem, a legszebb lesz, ha kimegyünk az Excelsiorba.
Valentine kirántotta azt az akaratos sámfát és úgy dobta a cipellői után
a ládába, dühösen:
– A maga dolga, hova megy. – Hirtelen beléhajolt a ládába, valamit
elrendezni. Onnét a mélyből hallatszott aztán elváltozva, tompán a
szava: – Én tudniillik hazautazom.
Mintha nem is Valentine volna, akitől ezt hallja György. Áll, mintha a
szőnyegre ragadt volna a talpa s csak nézi mozdulatlan szemekkel
Valentine-t, amint a háta, válla, feje fölemelkedik a ládából és amint
szétnéz összehúzott szemekkel, az ujjaival egyet pattintva, míg eszébe
jut, hogy a kalapokat akarja összeszedni. Rögtön ugrik egy székhez, azon
ül egy mosolygó cerise-piros szalmakalapocska, aztán az ágyhoz libben, a
plumeaun szundikál, mint egy cica, egy szürke selyem kis kalap. Indul a
toiletteasztalhoz, ott is csüng a tükör tartórúdján egy fekete
kalapocska.
György két erős lépéssel Valentine előtt áll:
– Mi az, haza? Hova haza?
Valentine lekapja a kalapot, viszi mind a hármat a nagy bőrdobozhoz,
félreüti a doboz tetejét:
– A Trombitás-útra. Az anyámhoz.
Györgynek igen sokat kell most ebben a szobában közlekedni. Alig ért oda
a toilette-asztalhoz, azonnal kanyarodik a kalapos-bőrönd irányába.
Ráteszi a tenyerét arra a legfelső puha fekete kalapocskára:
– Egyedül akarsz hazamenni?
– Nem is magával!
Leguggol és elhelyezi gondosan egymás mellé a bőrdoboz alján a három
kalapját.
György vár, míg Valentine föláll, hogy a tekintetével a szemébe
suhinthasson:
– És ha én megtiltom?
Valentine már másfelé keresgél a szemeivel, a félvállát rántja könnyedén
és az éjjeli szekrény felé kezd sietni. Annak a tetején is álmodoz egy
halovány lila kalapvirág. Hátra se nézve felel, hetyke kis nevetéssel:
– Hö! Törődöm is én avval!
– Mit?
György, mint a párduc, olyat szökött. Megállott Valentine előtt, aki
szembefordult vele, megkapta a kezét, kalapostul:
– Hagyja, ha mondom, ezt a csomagolást…
– Az órám!
Tudniillik az a modern kis ellipszis-óra a Valentine csuklóján, amely
szintén beleszorult a György kezébe.
A lila kalapocska az ágyra repült, összelapulva, mint a kalarábélevél.
– Jőjjön csak, jőjjön csak egy kicsit… – György a fejével maga után
intette Valentine-t; a hangja szinte suttogott, de a szemei olyan
súllyal parancsoltak, hogy Valentine-nek akaratlanul is követnie kellett
Györgyöt.
– Üljön le, üljön ide, hadd beszéljek magával! – György elébe rántotta a
toilette-asztal előtti könnyű rokokó-széket.
Valentine kecsesen helyet foglalt.
– Tessék. Csak gyorsan kérem. Mit akar tőlem.
A lábait keresztbe kapta, átfogta két kézzel a térdét és dobolni kezdett
a cipellő talpával.
György észrevette a tükörben a plastronjára hullott csokrot, odakapott a
két kezével és gépiesen kezdte rendbehozni. Szinte fuldokolva beszélt,
mialatt minden erejével türelmet, önuralmat kényszerített magára.
– Azt akarom magától, kedves Valentine, azt akarom tudni, mit gondol
tulajdonképpen, mi jár a fejében… hiszen ilyesmit mégse lehet csak úgy,
meggondolás nélkül az embernek odavágni, hogy elmegyek és te maradhatsz
ott, ahol vagy…
– Persze hogy megyek! Nem is vagyok őrült, mint maga, hogy én itt holnap
az emberek közé kimenjek!
György keserves kínnal ráncigálta a csokor szárait, amelyek nem akartak
az összevissza reszkető ujjaknak engedelmeskedni.
– Az emberek, az emberek? Egyetlenegy ember van itt, akivel magának
törődnie kell és az én vagyok!
– C! – csak a nyelvével csettintett erre Valentine s már föl is libbent
a székről. Ott volt az étui-je a toilette-asztalon, kivett egy
cigarettet és harciasan nézett vissza a György ráfeszülő szemeibe, míg
az ujjai sebesen mángorolták a kőkeményre préselt karcsú kis Figarót.
György lankadtan ejtette le a kezeit a gallérja alól. A csokor éppen úgy
lógott alá kibomolva, mint az előbb.
– Mondd, Tin, mondjad csak… hát egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy
ennek az egész ostobaságnak mégis csak te vagy az oka?
– Én? Miért? Mert egy kicsit táncoltam?
– És két kicsit és három kicsit és négy kicsit és minden kérésemre és
minden sürgetésemre, minden gyötrelmemre nem akarta abbahagyni!
– Nem hát! Nem tudom, hogy juthatott eszébe rögtön a mulatságomat
elrontani! És ott mindjárt a legvadabbúl, a legmodortalanabbúl az
emberre rátámadni. Ráncigálni az embert és ordítani, mint valami
berúgott napszámos. Hát mit gondol maga, mi vagyok én!
Fölkapta s erősen megrázta a cerrini-skatulyát. Remegett az ajkai közt a
cigarett, míg rágyújtott.
A György ökle belevágott a levegőbe.
– A feleségem vagy! És nem tűröm, hogy a feleségemet simogassák!
Valentine előre lépett György felé, felrántotta a fejét, roppant
sürgősen fújta ki a cigarettje füstjét.
– A szemem láttára, igen! Simogatni lehet, cirógatni, a pucér karjához
érni, nyomkodni lehet a kezét, az arcához lehet támaszkodni, a szájába
belelihegni…
– Hallgasson!
Valentine lábujjhegyen állott, a fejével mintha el akarta volna György
magasságát érni. És el volt a homloka fehéredve s az arca is, ahol csak
a festék a bőrének üde tisztaságát nem érintette.
Györgynek annál szenvedélyesebben zúgott a szava:
– Hol a szemérem belőletek! Nem szégyellitek magatokat?
– Kikérem magamnak ezt a hangot! És ne merjen rám így kiabálni… tudja?
Botrányt akar csinálni, megint, még nem volt elég neki!
Nem, nem volt elég Györgynek. A hirtelen csöndben hallani lehetett a
lihegését. A szemhéjai elfelejtették a föladatukat. Húnyás nélkül meredt
a szeme Valentine-re, aki a cigarettjével jobbra-balra kezdett a
toilette-asztalon hamutartó után kapkodni. Kissé letompult a György
hangja, de nem a szomszédok miatt való aggodalomtól, nem, inkább a
szívét markoló fájdalomtól:
– Hát semmi neked, semmi, hogy egy jött-ment idegen hozzád dörzsöli
magát? Meg sem érzed? Mi?!
A hamu leesett az asztalka üveglapjára. Valentine hevesen szippantott
egyet, az orrán, a száján egyszerre futott a füst elő s a füst közt a
Valentine habozó hangja:
– Micsoda ostobaságot povedál; ha hallanák, micsoda ostoba fogalmai
vannak. – Kezdte visszanyerni a fölényét, fölnevetett a György rendetlen
hajára. – A Lali! Csak dühöngjön erre a fiúra. Vegye tudomásul, hogy
Lali a legrégibb és legkedvesebb barátom.
– Azt láttam!
Valentine félretaszította a széket maga elől és a szekrény felé tartott:
– Igenis és tudja meg, hogy mindig boldog leszek, ha a Lalival
táncolhatok!
Kiakasztott még két ruhácskát. De mire megfordult, hogy a ládához vigye
őket, György éppen rácsapta a fedelet az utazóládára s szépen leült rá.
A hangja megint nekierősödött:
– Én pedig azt mondom, hogy ebben az életben többé táncolni nem fogsz.
Se Lalival se mással. Tudom istenem, hogy nem!
– De igenis, hogy táncolni fogok.
– Majd meglátjuk!
Valentine ott állott György előtt. Roppant keményet akart toppantani, de
persze az az energia a szőnyegen kárba veszett.
– Keljen föl erről a ládáról!
György válasz helyett föltette a jobb lábaszárát a bal térdére.
Valentine ledobta a lába elé a kosztümöket. Végigmérte Györgyöt és a
cigarettet a szájába kapta s nekirontott a fürdőszoba ajtajának. És úgy
bevágta maga után azt az ajtót, hogy attól vasúti karambolt álmodhattak,
akik ott jobbról és balról mellettük laktak, ha ugyan rögtön föl nem
ültek az ágyon.
György hallotta, hogy csörömpöl odabent Valentine az üvegjeivel és a
tégelyeivel. Egy perc mulva kivágódott az ajtó. Valentine megállott a
küszöbön. Két fürdőköpeny csüngött a karjáról le a földre. A kezében
akkora vörös szivacsot tartott, mint a tégla. Nyitott szájjal nézett egy
kis darabig Györgyre, ki kényelmesen hintáltatta a lábát és gyönyörködni
látszott a lakkcipője sikamló fényében.
Valentine fújt egy nagy adag füstöt, avval megfordult és szigoruan leült
az ágy szélére. Úgy látszik, itt megszakadt a rosszviszony.
[Illustration]
Kintről, az éjszakai csendből valamelyik közeli templomocska édes
óraütései csendültek. És elolvadtak egy távolabbi mélységes, merengő
toronyórazengésbe. Talán az _Orologgio_ kalapácsai szólaltak meg.
Valentine egész figyelmét odaadta annak az őszierdő-színű kis francia
rézmetszetnek, amelyik ott csüngött szemben a tapétán.
György pedig kipillantott a nyitott loggia-ajtón abba a kékséges,
csillagos velencei éjszakába. Györgynek elég volt a haragból. Felállott.
Odament szép lassan Valentine elé. A szemébe akart nézni.
[Illustration]
– Tin… igérd meg, hogy ezeket a lehetetlen táncokat nem táncolod többet.
Valentine unalommal húzta félre a fejét. Azután makacsul nézte tovább
azt a metszetet.
– Kérlek, Tin… azt kell mondanod, hogy: jó, nem fogok táncolni.
Valentine picit még hallgatott. Szippantott és rántott egyet a vállán.
Le nem vette volna a szemét a falról:
– Én mindig azt fogom csinálni, amit akarok. Nem engedek a programmomba
beleszólni.
Györgynek várni kellett egy pár lélekzetnyit, míg újra megtalálta a
csendesebbik hangját:
– Hol tanultad ezt a beszédet?
– Semmi köze hozzá. – Valentine felpattant az ágyról. – És kérem, most
már talán hagyjon békében.
Menni akart a felszabadúlt utazóládához.
– Dehogy hagylak. – György elfogta azt a kis kezet, amelyik az óriási
szivacsot szorította. A szivacs olyan kicsi lett a György újjai
markolásában, mint a legkisebb paradicsom.
– Engedjen kérem, dolgom van.
– Nem, dehogy, nem fogod az uradat ilyen kurtán-furcsán elintézni.
Maradj csak, ne siess csak.
Csak alig nyúlt a vállához, Valentinenek vissza kellett a paplanra
csücsülni.
György föltette a két öklét a csípőire:
– Az uraddal beszélsz, akinek az egész életeddel tartozol, minden
lélegzeteddel és minden gondolatoddal.
Valentine gúnyosan felkacagott a nagy szavakra.
György alig tudta a szavait a lázas agyában összeszedni.
– Hát elfelejted, hogy hűséget és engedelmességet fogadtál nekem Isten
és ember előtt, hát… hát nem tudod mi az, hogy asszony vagy… hogy a
házastársa lettél egy embernek? Nem tudod, mi az, egy embernek a
felesége lettél?
Valentine jókedvűen nézett a György égő szemeibe:
– Hogyne tudnám. Foglalkozás. Olyan, mint magának a mérnökség.
György nem kapott hirtelen levegőt. Nagyon vigyázott magára. Hátrább
lépett Valentine elől és a vidám kék szemekbe bámult:
– Mit akarsz, Valentine!
– Most már semmit. Azt akartam, hogy akihez férjhez megyek, csinos
legyen, pénze legyen és mulattasson.
György a keserű szívéből nevetett egyet rekedten.
– Úgy… csak ennyit akarsz attól az embertől, aki fölesküdött a te
boldogságodra, akinek minden ereje, minden terve, minden álma a tied és
nem az önmagáé, aki világot cserélt, mikor jegygyűrűt cserélt veled és
aki nem akar többé rajtad kívül nőt ismerni sem az életben, sem a
feltámadásban, aki a tied marad, ha ágyban fekvő beteg leszel, ha
leforrázod és összeégeted az arcodat, ha megbénulsz egy
autószerencsétlenségtől… Istenem, hogy mi az, ha meggondolom, hogy egy
férfi kiválaszt egyetlenegy nőt ezer és millió közül ezen a világon és
annak az egynek adja az egyetlen életét, a halálát, az örökkévalóságát.
Édes jó Istenem, ha ezt meggondolja az ember…
A lüktető homlokára vette György a kezét és a szeme lecsukódott pár
pillanatra. Valami kis szédülést érzett.
Valentine fölállott:
– Nohát még nem késő meggondolnia! Egyáltalán!
Ő már annyit nem gondolkodott a szón, amit a száján kiereszt, mint a
cigarettfüstön. Ő hadat izent, a szavai a harc puskalövései voltak.
Visszasietett a szivacsával, a fürdőköpenyeivel az utazóládához.
Felcsapta a fedelet.
György odaugrott hozzá s megkapta a karját:
– Nem fogsz elutazni!
– Nem enged el? Nem enged el azonnal?
– Nem! – a fürdőköpenyeket, a szivacsot elkapta György és messzire
hajította. – Itt marad. Akkor utazik, mikor én akarom.
– Semmi közöm magához többé… ne szorítson hát… miféle parasztság!
Neveletlen fráter!
György elengedte Valentine-t. Az a kerek aranykarperec ott szorult a
Valentine karján, ahová a György újjai feltolták. Ellipszis lett az
aranykarikából. Utána meredt a szekrényhez futó, lihegő Valentine-nek. A
lábai nem akartak mozdulni.
Valentine visszafordult, a két karja teli volt gyönge rózsaszín, halvány
lila, krém könnyűségekkel… a következő pillanatban ez mind odarepült az
utazóláda mélyébe: futó felhőcske, csapódó tajték…
György a szekrény felé szólt, kurtán, hidegen:
– Elmegy?
Valentine nem felelt többet, egy kis zsebkendőoszlopot döntött fel a két
kezével a szekrényben.
– Menjen.
Minden indulat nélkül hangzott ez a szó a György szájából, szinte
megfagyva. Rá se pillantott Valentine-re, ki odalépett, a zsebkendőket a
ládába tenni. Lehajolt, fölvette a szőnyegről a kosztümöket,
összehajtogatta őket, amilyen gondosan csak tudta, hogy mennél kevesebb
helyet foglaljanak el a ládában.
Segített Valentine-nek csomagolni.
Reggel hét óra.
A mi Györgyünk ott ül a Café Florian előtt, egy kis márványasztalnál,
egyedül. Egyedül, nemcsak annál az asztalnál, egyedül az egész
terraszon, egyedül az egész napsütött Szent Márk-téren.
Nappalra van öltözve persze, meg is borotválkozott szépen, s a rendesen
széjjelfésült haja még vizes a reggeli zuhanytól.
Egy perccel ezelőtt foglalt helyet ezen a vasszéken a Florian árkádjai
alatt, mint a kávéház legelső vendége. Vasárnap van. Nem divat
Velencében ünnepnap ilyen korán kelni, különösen a kényelmes idegennek.
Meg is csodálta a két oszlop közt javába nyujtózkodó pincér ezt az urat,
aki ilyen frissen kocog a Szent Márk-tér kövén egyenesen a Florian felé
s aztán oly sürgősen parancsol egy _espressot_ meg egy konyakot.
A Rialto tájékáról érkezett György, egy csöndes kis hotelből, ahova ma
reggel átvonult a podgyászával a Danieliből, miután a számlát és a
borravalókat elintézte. Ezen a hotelszámlán a többi közt egy
meglehetősen szokatlan tétel szerepelt: a saxophon, meg a jazz band
megrepedt nagydobjának az elég bőkezűen előirányzott reparálási
költsége.
Milyen símán ment ez az egész, milyen egyszerűen, jelentéktelenül, édes
istenem.
Nyugodtan, zaj nélkül, egymással egy szót se váltva, s rá se nézve
többet egymásra, versenyt szedték, hordták, csomagolták befele fönt a
Danieli szobájában ketten a Valentine holmiját. Egyetlenegyszer fordult
közben Valentine György felé, csak azért, hogy odadobja a lába elé azt a
szélesre vasalt férfizsebkendőt, amelyik odatévedt a női zsebkendőcskék
közé. Azt György udvarias mosollyal fölvette s elhelyezte rögtön a maga
szekrényében. Különben pedig most reggel, amikor a saját holmiját
csomagoltatta, a toilette-asztal lábánál fölfedezett egy görcsösen
összenyomott, alig szikkadt picike női zsebkendőt. Fölkapta, kis darabig
szórakozottan tapogatta, nézegette, s az orrához is emelte pillanatra,
megszagolni… aztán sietősen a belső zsebébe csúsztatta. Majd
visszajuttatja valahogy a tulajdonosához.
Késő éjszaka, mikor Valentine-nek a podgyásza a legtökéletesebb rendben
volt, György leszólt a portára, Valentine-nek a hatórás bécsi gyorshoz
való felköltése felől rendelkezni, azután magára hagyta Valentine-t a
szobában, diszkréten meghajolva feléje s halkan betéve maga után a
loggiára nyíló ajtót. Rágyújtott, a cigarettes szelencét a párkányra
tette s melléje a cerini-skatulyát, és oda könyökölt, a csillagokat
tanulni, vagy követni a hold ragyogó szemleútját a tornyok és tetők
felett, vagy a vénséges paloták stilus-árnyalatait tanulmányozni, vagy
messze és messze a kis sorsú szűk utcákban azokba az örökösen
kiakasztott tarka cihákba, gyerekingekbe talált beléfeledkezni, vagy az
alvó hotelből hallatszó különös koppanásoknak és köhintéseknek adta a
figyelmét, vagy talán emerről-amarról a maradék élet tüneteg hangjait
fülelte, füttyöt, visszhangos éji szót, csobbanást, bágyadt
szájharmonikát, szökevény kacajt, elhaló macskasiralmat. Vagy inkább a
szíve bölcsőjében azt a hánykolódó beteg csecsemőt, a szenvedést
nyugtatgatta, altatgatta, nem látván és nem hallván semmit maga alatt és
maga előtt az éjszakai Velence holdfényéből, árnyékaiból és gazdátlan
neszeiből… lehet, hogy le is húnyódtak a szemei végre, a virrasztásban
elalélt csillagokkal együtt.
Hanem reggel öt órakor a legfrissebben intézkedett a podgyász
leszállítása felől, vasúti jegy és hálófülke felől és a gondola felől, a
velencei pályaudvarhoz. És ő segítette be gyöngéden a gondolába
Valentine-t, s mosolyogva csókolt kezet és levett kalappal, vidám arccal
hajolt meg az induló gondola előtt. Még integetett is a kalappal
kedvesen a gondola után, mintha csak egy fölületes, kellemes
jóismerőstől venne búcsút. A gondola elkanyarodott. György még csak azt
látta, hogy az a zöldkalapos kis hölgy a gondola padján tükröt tart az
orrocskája elé s a kesztyűs ujjai közt óvatosan emeli a rouge-os arany
plajbászt az ajkaihoz. Így tünt el előle Poóy Valentine.
Mi lesz most? György a két öklére támasztotta halántékát, úgy bámul a
szemközti árkádok alá a homályba. Hát el fognak válni, természetesen.
Elválnak, mert nem egymáshoz valók. Milyen szerencse, hogy ez ilyen
hamar kiderült és hogy azonnal le lehet vonni a konzekvenciákat.
Mennyire nem neki való volna mindez, amit a tökéletlen házasságok felől
olvasott és hallott életében: csúf csetepaték, amikről az egész ház
beszél és könnyed kibékülések, hogy harmadnap új témákkal kezdődjék
megint a marakodás; rokonok, barátnők beavatkozása, társaságban,
idegenek füle hallatára való ideges összekapások, érdekből, kényelemből,
gyávaságból való együttmaradása két embernek, akik ki nem állhatják
egymást, az álmodott boldogság cinikus kinevetése s az otthontól való
menekülés lumpolásba, kártyára s korzóra, Gerbeaudba, látogatóba; a
programszerűen, harmonikusan kétfelé való élés, nem egymás, hanem _egy
más_ szerelmét ápolva, titokban, vagy a legteljesebb szabadsággal,
ország-világ előtt. De jó hogy ebből a levesből, amit másoknak egy
életen át tálalnak az asztalára, ő csak egyetlen cseppet érzett az ajkán
és rögtön leteheti a kanalat. Mit sejtette ő, mi mindent hozhat a
házasság a finomabbik világban, egy kényes, szeszélyes, felkapott szép
babával. Ő mint a faluszéli boldog gyerek, elkapta a másik gyereknek a
kezét és kacagva nekiszaladt vele a virágos gyepnek, sem útat, se határt
nem látva maguk előtt.
[Illustration]
Nohát vége. Gyerünk tovább. Könnyű májusi szellő osont át a téren,
felfújkálta az oszlopok mögött azokat a csikos vászonredőnyöket az
üzletek előtt, ott szemben Györggyel. Mintha a szabadság zászlai
repesnének. Györgynek vidám mosoly futott el a szemein, mohón szívta
magába az üde fuvallatot, felkapta könnyelműen a vállát, úgy mint
Valentine az éjszaka, s a száját összehúzta, kicsit csöndesen
fütyörészni. De jó is lesz megint innen elszökni, visszamenni Szumatra
szigetére. Vissza, elveszni munkában, teremtésben, elenyészni a
természet pazarságában és határtalanságában, azt a zabolátlan ős földet
idomítani, nevelni lázzal, hittel, szeretettel, de jó is lesz a művelt
európaiak közül a szigetvilág népe közé menekülni, kedvességet,
szelidséget tanulni tovább az úgynevezett vademberektől, azoktól az
alázatos, csendes, kellemes kis bőralma képü javánoktól. De édes lesz
ezt a ringató, altató méla zenélésüket hallgatni vacsora után, a
_bungaloja_ előtt, de szép lesz újra meséltetni őket, az ő gézengúz
tigriseikről, jókedvű elefántjaikról, furfangos majmaikról, bohó
teknőceikről. És azok a kis maláj napszámos leányok, akiket ő
büszkeségében nem akart észrevenni, milyen kecsesen tudják a hajukat
fonni s virággal megtűzdelni, s azt a finom, gyöngéd járásukat mintha
balletmestertől tanulták volna, s milyen igénytelenek szegénykék és
milyen engedelmesek. Némelyiket igen csinosnak lehet mondani, igazán…