művészeire, azok most mind valami bohóc grimaszt kaptak fel a képükre s
ültükben hideglelősen rázták a felsőtestöket; a néger a síkosra
borotvált nagy fejét jobbra-balra himbálta, mintha le akarná ejteni, s
egyúttal le-leroggyantotta térdeit és reszketve veregette össze;
alkalmasint a bikabődületektől állt bele a félsz, amelyekre ő maga
bujtogatta kitolakodott szemekkel a saxophont. A hegedűs
bele-belekerepelt a szájával valami badarat a zenébe, s felhajigálta a
vonót a levegőbe s a dupla saltóból eső vonót elkapva, a fájával a
kottaállványon, a hegedű hátán s a felkapott cipőtalpán kopogott
hadarva, úgy csúsztatta vissza aztán a vonót a húrokra, a taktusba
belevinnyogva, a cirkuszi bravúr után. És az a puffadt dobos ott a
lábával rugdal valami csengő szerszámot. A saxophon a bika után, most
egy merész kanyarodóval az egércincogással csiklandozza a füleket. Így
emelik a hangulatot és így alacsonyítják le a tisztelt és imádott zenét
az ember előtt. Legalább is ez előtt az ember előtt, a mi Györgyünk
előtt, aki félrerángatja a szájaszélét a burleszk hangoktól és azt érzi,
hogy csúfság és szentségtörés, amit ezek az újmódi cigányok művelnek,
igen, szégyen ezt itt hallgatni néki, ki Velencében a halhatatlan
művészeteken lelkendezik egész nap és akinek a szívén két égből szállott
fényes szárny repes és az egész földi létét folyton csak mennyországba
akarja felszöktetni. Jaj, de szeretné a pillantásával felbillenteni
onnét azokat a muzsikus majmokat, kipenderíteni ide a leskelődő
tengerbe, ott mutassák meg, milyen jókedvük tud lenni.
Csak már vihetnélek ebből a lármából, ebből a fülledtségből, ebből az
émelyítő parfum-ködből drága kis jószágom… hirtelen azt sejtette György,
mintha hosszú napok óta lenne már Valentine-től elszakítva, akivel öt
percnél tovább nem szoktak egymástól távol lenni. Egy pincér hátulról
neki sietett, majd elsodorta magával, azt se mondta pardon, csak rohant
avval a fontos szódabikarbónával a másik sarok felé. Ideges lett György.
Úgy kell itt ácsorogni néki, mint valami portásnak.
Előre lépett, a mellén keresztbe vette a karjait; Valentine ott járt két
lépéssel előtte; gondolta, no még egy kicsit várjunk, hadd táncolja ki
magát kedvére, legalább nézhetem addig ezt a lebegő tündér-alakját, ezt
a bűvös-bájos mosolyt az orcáin, ami pazarabbul világít az összes
velencei kristályoknál. Csak ide pillantana már, hogy egy
szemlágyulással, egy ajkmoccanattal vallani lehetne neki, hogy: imádlak.
Most körbe fordult Lalival és lábujjhegyre állott, állanak egy helyben
és a fejük táncol a lábuk helyett, affektálva, enyelgő dacocskával
ingatják, rezgetik egymás ellen a fejöket. De mulatságos. Mint valami
kis szinésznő. György képét kellemesen meglegyezte a hiúság. Észrevette,
hogy a közeli párok oda-oda kapják a szemüket Valentine-re, pedig itt
imbolyog három lépésre egy szenzációs indus hercegnő is, arany ingákkal
a fülében, céklaszín nagykendőbe sodorva, virágos bibor papucsban,
valami frizirozott európai gavallér karján. Sőt az indus csoda is mintha
tudomásul vette volna most Tint avval a fekete gyöngy-szemével. Ha
tudnátok, hogy ez a rózsatündér az enyém, hogy én kaptam ajándékba erre
az egész életre! Úgy szerette volna kinyújtani György a karját, s
szétkiáltani: nézzétek, az enyém, az enyém!
Megint köröztek egy kicsit Valentine meg Lali s megint egy helyben
maradtak, ringadozni, habozni. Nem jut eszébe erre pillantani Tinnek.
Pedig az embere milyen odaadóan nézi s milyen áthatóan. Mi ez? Rebben a
György szeme s mintha légycsípés érte volna, valami kis kellemetlenséget
érez. Lalinak a térde oda van az ő Tinje térdecskéjéhez ragadva. Ni, s a
combja… igen, az a Lali-féle fekete felső-lábszár oda simulgat, oda akar
tapadni a Tin rózsaszín szoknyájára, a combjára. György belepirult ebbe
a zavaros benyomásba. Lehet, hogy csal a szeme, vagy túlozza, amit lát;
és talán csak véletlen pillanat volt, ez a táncos had itt úgy
összeszorul néha, nem volt elég helye Lalinak a becsületes distanciát
betartani. György gyanakodva kapkodta maga körül a pillantását.
Összefutottak a szemében a pucér vállak, a karolások, a simulások, a
forgások és illeszkedések; egyik másodpercben úgy látta, hogy a combok
vigyázva húzódnak egymástól, a másikban úgy látta, hogy az egész
társaság össze van ragadva, mint a sardiniák a skatulyában. De hát a
többi párok talán mind házasok vagy szerelmesek. Nyugtalanul visszakapta
Tin felé a tekintetét. Valentine odább sodródott azóta; épp eltakarta
Lali a hátával György elől, valami nevetnivaló sietséggel kapdosva szét
az escarpinje ragyogó sarkait. György el is nevette volna magát a lázas
cipősarkok komikumától, ha nem fogja le hirtelen a szemét a Lali
jobbkeze, mely följebb találta csúsztatni magát hátul a Valentine
derekán, az egész tenyerével és mind az ujjaival külön feszülve arra a
Valentine hátára, arra a pihegő meleg selyemre. Mintha tapogatná, mintha
izlelni akarná azokkal a mohó ujjakkal és mintha suttyomban jobban,
jobban magához akarná szorítani ez a fiú a szentséges titkos kis
asszonyt. Hideg tiltakozás és forró türelmetlenség futott
keresztül-kasul a György idegzetén. Magasra húzta a fejét, toppantott, a
szája kinyílt önkénytelen. Majd hogy nem rákiáltott arra a fiúra: hé,
vigyázz magadra!
[Illustration]
– Auhh, excuse-me! – Györgynek a cipőjére ugrott egy kukoricapiros képű
lady, s félig mulatva, félig büntetve fordította vissza a fejét
Györgyre, mintha az okozott volna neki valami fájdalmat. György észre se
vette, hogy már az operációs területre lépett. Minden pillanatban
hátrább kellett húznia magát egy könyök elől, egy odaugró váll elől. Nem
mozdult a lába. Nem akarta Tint szem elől téveszteni. Szólni akart neki.
Ejnye, most erre fordult. Annak a buta saxophonnak valami köszörülést
vagy fűrészelést jutott eszébe imitálni s attól nem hallhatta volna Tin,
hogy szólítják. No most. Most meg Lalihoz beszél, mialatt gyengéden
hátrál azon a kis üresen maradt márványfolton. Oly otthoniasan, oly
bizalmasan fekteti a kezét a Lali nyakába. Nem lehet ezt tovább állani.
György előre hajolt, egy köhintés után odakiáltott a zenézés közt
óvatosan:
– Tin! Hallo!
Az a sugárzó szőke fej mintha nem tudná merről jöhet a hang, aztán
György felé vetődik, ránevet és a György könyörögve sürgető mimikájára
hunyorít egyet és elutasítja könnyelmű kis rázódással azokat a sóvárgó
szemeket:
– Áh, áh!
Nem jön. Már ide se néz. Nem érzi, hogy Györgynek a tekintete
odaszögeződik az arcára, követelően, szemrehányóan. A Lali szemébe néz
Valentine s kacag Lalira, az ott hányja-veti a fejét a Valentine arca
előtt és az is nevet, amint elkígyóznak a nagydob irányába. Valami
mulatságosat mondhatott Valentine-nek. Most bizonyosan kinevetik őt.
Minden pillanatban kap egy kis rosszaló grimaszt György a hölgyektől, az
uraktól, akik ott ellibegnek és ellihegnek előtte. Útban van, ki kell őt
kerülniök. Egy totyakos bácsi, kinek a nyelve is kibújt a szája szélére
a nagy igyekezetben, mint a levelet író cselédnek, odasurlódott
Györgyhöz, kiesett a ritmusból és aztán reszkető fejjel nézett vissza s
motyogott valamit György felé, amit György éppen úgy nem hallott és nem
figyelt, ahogy nem hallotta a zenét és nem látta az orra előtt cikcakozó
párokat és nem is látta már világosan ezt az egész csillogó-ragyogó
világot maga körül. Csak azt látta, hogy Valentine milyen görcsösen
tartja annak a Lalinak a kezét és hogy az a Lali az egész plastronjával
odafeszül a Valentine keblére, mert tökéletesen szembefordultak és most
nyakig összesímultak. Györgynek a fejebúbjára szaladt a melegség.
Türtőztetni szerette volna magát. A cipője talpával keményen kalapált a
márványon. Az ajkát harapta s hallotta, meghallotta a saját felindult
lélegzését. És hallotta, vagy hallani vélte a szivének azt az erős,
kínos dobogását is. És megérezte a húsa fájdalmát, amint a körmeit
vájta, vájta kegyetlenül a tenyerébe.
Valentine újra közeledett, osonva jött és egyszerre lassú tempóba
lankadt és a mosolygó orcáját félrehajtotta, Lalinak a képére,
lebocsátott szempillákkal.
Nem, ezt nem lehet tovább nézni.
– Pardon, – elintett a kezével egy elébe csúszó párt és három egyenes
lépéssel ott termett Valentine mellett:
– Valentine, kérem!
A zenébe feledkezett szépséges fejecske fölrezzent. Az ébredő szemek
csudálkozva néztek Györgyre:
– Tessék…
– Nem táncol tovább.
Valentine először Lalira pillantott, aki meglepetten engedte le a kezét
a táncosnője derekáról, aztán kissé ingerült nevetéssel kapta fel a
vállát:
– Ugyan és miért nem?
– Csak.
Lali kikapta a zsebkendőjét és meglegyintette hevült homlokát. Nem
értette a dolgot. Kedveskedve fölnevetett György szemébe:
– De kérlek, drága öregem…
A publikumnak el kellett őket kerülni. Nem szokás így megállani a
parketten. Valentine ideges mozdulattal küldte Györgyöt:
– Gyurka, hát mit akarsz? Engedj, csak még egy pirinyót… no, menj szépen
vissza, mit gondolnak itt!
Azt gondolhatták, hogy ez a gavallér lekéri a másiktól a táncosnőjét,
csak hát mért tart ilyen sokáig a kis mozzanat?
György mosolyt erőltetett és a hangját legyöngítette:
– Gyere, Tin. Elég volt ebből.
Lali félrerángatta a két vállát, úgy benne volt még a charlestonben.
Kétszer is kinyitotta a száját, nem tudott ebben az ismeretlen
helyzetben mit mondani. Csak nevetett, ártatlanul.
Valentine-nak a szeme előtt elandalodva, ringatózva úszkáltak a mosolygó
nőfejek. Türelmetlenül húzta fel a szájaszélét és a karja nyult már a
Lali válla felé:
– Még nincs tíz perce, hogy idelent vagyunk. No menjen, csacsi, hagyjon…
Györgynek erősen megsúrolták a hátát. Közelebb kellett dőlnie
Valentine-hez. Rekedten súgta a rouge-tól izzadó szájacska fölé:
– Ha nem jösz, itthagylak. Fölmegyek.
– Hogyisne menne már, – vigan rálegyintett a balkezével a György
karjára, a jobbkeze már helyezkedett a Lali hátán. – Lali, tovább! – És
elcsusszantak György elől.
Összeszorította a fogait, megfordult, emelt fejjel tartott a kijáratnak.
– Páchdon, cher monsieur! – egy nyurga, fakóbőrű s a szájba sodrott
bajuszkás úrnak kellett hirtelen a párjával György előtt megállani, a
könyökével akart György fölé bökni s lemosolyogta fölényes
fejcsóválással Györgyöt, amint sikerült mellette tovább evickélniök.
György megállott és a lengő gavallér felé lobbant a szeme, amitől az
rögtön másfele nézett.
Fölmegy egyedül, itthagyja Valentinet, azért is, igenis és majd csak
jöjjön fel, majd lesz számolás!
Az ajtóig ilyen határozott volt; ott elakadt a lába valamiben. Egy
gondolatban. Egy szívdobbanásban, ami fájt, mintha tüzes tüt szúrtak
volna a mellébe. Lenézett a lakkcipőire, melyek ártatlanúl ragyogtak fel
a szemébe. Mi lesz most. Most összeveszni azzal az aranyos édes
gyermekkel, aki tizenegy nap óta a felesége. Jóságos Isten, máris! Hát
máris vége van annak a tündérálomnak, amelyről azt képzelte, hogy egy
életen és egy örökkévalóságon át fog tartani. Egy félórája még milyen
felhőtlenül, milyen gyanútlanúl boldogok voltak. És ezután a harag jön,
a veszekedés, a széthúzás, az egymás kínzása, szívtelenségek… Hisz ebből
a más nyelvből még egy árva leckét nem vett életében. És miért, nem is
érti hirtelen, miért kell most valami csunyának, valami szerencsétlennek
következni. Ez a buta tánc. Ez a gyűlöletes jazz-band. Ez a fölösleges
fiú, aki ma este rájuk tört. Hogy tudja magához ilyen közel engedni,
hogy tud elfeledkezni hirtelen valakiről, akihez az egész életével,
minden porcikájával és minden lélegzetével tartozik. Talán ebben a
csábító, kábító levegőben valami mult hangulatába esett vissza, flirtjei
lehettek, könnyü, tünékeny elfogultságai egy-egy ilyen Lali iránt. Igen,
ennyi talán az egész és többet nem is fog ez a mai gyöngesége
jelentkezni. Nem, akkor nem is szabad itthagyni, hiszen elhamarkodott
büntetés volna. És nem is lehet itthagyni, hogy ez a cinikus fiú tovább
simogassa, s dörgölje magát a ruhájához. Nem, a világért sem, egy
perccel se tovább. Hiszen úgyis lerohanna erre a gondolatra
Valentineért, ha föl is liftelne most dacosan a szobájukba.
György visszafordult a táncosnép felé.
Ebben a pillanatban a csillár kristályai sorban sápadni kezdtek; a
hallra nyugtalan félhomály esett, a zene mintha megszeppent volna,
hirtelen lehalkult ah, ah és oh, oh hangok vihogtak mindenfelől; a
falakon óriási ferde árnyékok osontak és enyésztek, a dob tüzes
rózsaszín pofával mosolygott a félsötétségbe s hirtelen elővillogott a
tenger felőli sarokban a mennyezetre nyúló pálma, minden éles és nyúlánk
levelével. Abban a pillanatban, mikor a pálma dézsájába rejtett körtéket
felgyújtották, a csillár teljesen kialudt, a világító dobba pedig
beledöbbentett egy hatalmasat a dobos. György, amint káprázó szemmel
körülpillantott, a tapeurnek az ugráló két kezén skarlátpiros keztyűt
látott, a néger fejebubján meg gyüszünyi aranycilindert. Csavargatta
vele, mint a bolond a fejét és jobbra-balra lógó saxophonon furfangos
bugyborékolással támogatta azt az új nótát, amit most elkezdtek. Nem
volt ez nóta, hanem valami vad visszaélés a hangjegyekkel; pincsihangon
ugattak és kukorékoltak, gágogtak és hápogtak aprókat a zene közbe a
jazz művészei s a felvillanyozott táncosnép is alattomos kis
nyávogásokkal, huhogásokkal, nyerítésekkel gazdagította a hangversenyt.
Mintha meg akarnának bolondulni.
Györgyön végigreszketett valami borzasztó benyomás. A néger éppen
kiengedte a szájából a saxophon szopókáját és egész testét ráncigálva
kacagott, gargalizálást utánozva közbe-közbe, s a dobos, a hegedűs, a
zongorás, mind vele kacagtak és vele rángatóztak és reszkettették a
fejöket. Ezt azoktól a nyomorult rokkantaktól lesték el, most azokat
csúfolják és kacagják ki, kik otthagyták a srapnellzivatarban a
boldogságukat, az emberségüket! György dűlt előre, odarohanni… a
legnagyobb lelkierejével tudott csak az egyensúlyába visszaállani s
elszenvedni ezt a gyalázatos viccet.
És Valentine? Nem is kellett keresni, hol forgolódik. Éppen a tündöklő
dob előtt állott meg, a fejét rezgette keresztbe s Lali hozzáragadva,
nyújtotta Valentine arcába az ő rezgő fejét, mosollyal, lehunyt szemmel.
Meg akarja csókolni…
György pillanat alatt útat tört hozzájuk. Lerántotta a Valentine
csuklóját a Lali kezéből:
– Jőjjön innen, azonnal!
Valentine ajkáról halk kis sikoly futott elő.
Lali a tulajdon bokájára lépett ijedtében. Aztán a gallérja alá kapott,
a csokrot kellett hamar megigazítani:
– De öregem…
Egy vastag amerikai tántorgott el mellettük, rájuk röhögött és
kacsintott a missének vagy mistressének:
– Look here!
György egy vízszintes gesztussal félretanácsolta Lalit és hangosabban
szólt rá Valentine-re:
– Gyerünk!
Valentine magához tért. Dacosan nézett vissza a György elborult szemébe:
– Mit akar már megint. Én nagyon jól mulatok.
És kínos grimasszal igyekezett kirántani a kezét a Györgyéből.
Észrevette, hogy innen is, onnan is idenéznek, meg is állottak már
egynéhányan, összeintegetnek, mulatnak rajta. Azért se hagyja magát!
Valami gúnyos autósziréna hallatszik a pódiumról. Lali megembereli
magát, kedélyes és energikus próbál lenni. Visszalép:
– Kérlek, öregem, ne bomolj hát…
György ledörög rá:
– Takarodjon!
A saxophon malacröfögésbe kezdett. Füttyengetnek, susognak, kacarásznak
köröskörül. Pompás, egy műsoron kívüli féltékenységi match-et itt
végigélvezni!
Lalinak a lélegzet megáll a torkán, hátratámolyog. Valentine
kétségbeesve kap György karjához:
– Megőrült?
A néger leguggol, György felé dül a feje a saxophonnal, belevonít mint a
megrúgott kutya. A fejek hátraesnek a kacagástól.
Elordítja magát György; egy ugrással a pódiumon terem, a csillogó dudát
kikapja abból a subickos kézből, olyat húz a négernek a tarkójára, hogy
ez a guggolásból a pódium elé pottyan, egyenesen az orrára. A dobos
ugrik, menekülni akar, az is kap egyet a hátába, a dob egy rúgástól
bömbölve, zúgva vágódik a terembe, a hegedűs vonóval, hegedűvel
összecsapja a kezét, könyörögve sipít valamit a megvadúlt ember elé, de
megkapták a frakkja csücskét és odapenderítették a piros kesztyüivel
égre kapkodó zongoráshoz, aki csak azért ugrott fel, a szerencsétlen,
hogy a hegedűssel összegabalyodva, bukfencezzen alá a deszkáról a kemény
márványra, amint illik az egymásért élő-haló kamerádokhoz.
[Illustration]
A hallban a meglepett oh!-ok és au!-k és a kacarászó, pisszegő s ugratva
füttyengető, csettingető hangok helyett, a réműlet, a megrökönyödés
sikoltozott és kiabált zürzavarosan. A berohanó pincérek összeütköztek
azokkal az agyonijedt dámákkal és világfiakkal, akiknek az első ösztöne
a menekülés volt, mikor a dühödt gentleman karja a saxophonnal
fölemelkedett. Igy állhatott Sámson a filiszteusok elébe.
György a pódium szélére botlott, a megfeszült karja alatt majd összetört
az újjai közt ingázó hatalmas saxophon. A csillár hirtelen kigyulladt,
de Györgynek a szeme előtt vérpára úszott, azon keresztül nézett alá az
imbolygó, futkosó, gesztikuláló sötét és villogó népségre. A zúgó fülébe
belekáráltak és kerepeltek az embertelen idegen hangok; az ajkain morgás
remegett a még el nem csitult belső vihartól. Egy hölgy ott hátul a
sarokban felkapaszkodott a székre s tátott szájjal emelte feléje a
lorgnont. György oda nézett, ocsúdva rázta fel a lehullott haját és
keservesen elkacagta magát.
A zsivaj felcsapott a hallban. Egy vörösrépaképű angol, aki a négert
segítette talpra, felugatott Györgyre:
– Dirty dog!
Két pincér is fenn volt már a pódiumon; húzták, tuszkolták Györgyöt,
akinek végre eszébe jutott egyet rázni magán, amitől a pincérek akarva
nem akarva, leugrottak a pódiumról. György megint a pódium szélén
állott, kihúzta magát és lángoló arcával a felkapott öklök és a tátogó
szájak felé fordult. A szive megnyilallott mélységesen és mintha
háromfelé szakadna most, mint egy boldogtalan messze-messze árva föld,
amelyen búbánat, nyomorúság és kétségbeesés osztozkodik. Elvakulva
ugrott le hirtelen, egy gyűlöletes kifestett gavallért fejen sujtani, ki
valami érthetetlen franciaságot nyivákolt fel neki. Leugrott, a
saxophont lendítve s belefutott egyenesen a frakkos hoteldetektiv
karjaiba, aki most volt útban a pódium felé, Györgyöt leteremteni. Két
carabiniere állott a következő pillanatban a György két karjánál, két
ünneplő fekete csákós, piros pomponos jámbor képű parasztgyerek, mint ha
csak operai statiszták lennének, de roppant komoly harci dűhvel
segítettek a detektivnek kifele ráncigálni Györgyöt.
– Nyomorultak… galád, gaz férgek… hiénák… – alig birták a karját
lefogni, mert büntetni akart még, sújtani, zúzni, törni, irtani minden
hörgő szava nyomán, mindent és mindenkit, akit és amit háborult testi és
lelki szemei előtt látott. Míg csak rángatták, vonszolták, buktatták
előre, az ajtóig.
[Illustration]
A visongó s vihogó társaság közt, amely György vergődését kiséri, egy
dáma felkapott tenyerekkel áll megdermedve, mint a viaszbáb. Mosolyog.
Mosolyog az arc, mozdulatlan a bőr alatti parafintöméstől, a meredt
szemekben pedig a rémület, az elképpedés tükröződik. Az arcvonások sem
az örömnek, sem a fájdalomnak nem adnak választ.
[Illustration]
Egy pincér boldogan hajlongva biztosítja a megélénkülő társaságot, hogy
a rendőrségre viszik a signort:
– Alla prefettura!
Jó fertályóra mulva fölszegett fejjel lépett be György a Danieli régi
kapuján. Keményen előrenézve lépett el a portásszemélyzet előtt. Az
aranysipkás főportás felkapta a fejét a sürgönyökről, amelyeket a
pultján rendezgetett. Előrehajolt, valami közölnivalója lehetett ezzel
az úrral. De György már a hallnak a küszöbén állott. Most is szólt a
zene, egy féltucat pár ott foxtrotozott a ragyogó márványon. A
felepublikum még ott tanyázott az asztalkáknál, a legvidámabb fecsegésbe
merülve, úgy látszik az incidens csak jobban fölpezsdítette a
kedélyeket. Rögtön észrevették Györgyöt, aki jobbra-balra hajolva, sötét
és szúró tekintetével végigfürkészte a társaságot. A tánc pillanatra
megállott, a vonó is mintha gikszert adott volna s innen is, onnan is az
ajtóba fordultak a fejek, egy pár félrébb eső asztalkánál fölemelkedett
egy-egy úr, egy-egy hölgy a székről, hogy jobban láthassa a félelmes
ismeretlent, akinek olyan nehezen lehetett a kezéből a saxophont
kicsavarni. Egynéhány mutatóujj feléje célzott hirtelen s hallhatta,
hogy röppen az egyik asztaltól a másikhoz a lelkes kiáltás:
– Le voilà!
Meg azt a németet, aki nagy gaudiummal fedezte föl a társaságának a
visszaszabadult hőst:
– Schau doch, schau, den Muzzolini!
Az a téli piros képű dáma, aki felugrott volt a székre, mikor György a
pódiumról szembenézett a viharral, most is félig fölemelkedett az
ülésből, ott átellenben a falnál és boldogan rázta meg a fejét:
– Auh, the savage, the savage!
Nem is látott, nem is hallott ebből talán semmit a mi tüzelő arcú,
zakatoló szívű hősünk, sem annak a főrangú portásnak a szavát nem
hallotta, ki sürgősen utána eredt, és az aranyos sapkát levéve,
udvariasan, de határozottan ismételte már harmadízben a György válla
mögött, hogy a _direttore_ óhajt azonnal a signorral beszélni.
György megfordult és a portásról rávillogott az ünnepélyes ősz
direttore-re. Mert az is ott volt már. Úgy állottak előtte, mint az
üdvözlő szónokok, katonai és polgári részről.
– Hol a feleségem?
A direttore picit meghajtotta a fejét:
– Madame-ot fölkisérték a szobájába…
– Úgy? – György máris indult volna fölfelé.
– Igen, monsieur… az önök _numero_-ját pedig a legnagyobb sajnálatunkra
kénytelenek voltunk holnap reggeltől fogva új vendégnek kiadni.
György csak legyintett erre. Nem ért rá még ilyen csekélységekkel
törődni. Futott fel a lépcsőn. A portásifjak néma borzalommal
pillantottak utána. A zongora, meg a hegedű meg a piston mintha
felbátorodtak volna, amint György fenyegető alakja eltünt az ajtóból. A
dob meg a saxophon viszont nem akartak életjelet adni. Azok most valahol
borogatást kapnak a sebeikre szegények, a négerrel egyetemben.
A türelmetlen kopogtatásra a _cameriera_ nyitott ajtót György előtt.
Valentine ott ült a toilette-asztal előtt, arccal az ajtó felé. A fejét
a szék támlájára hajtotta, szeme le volt húnyva. A homlokát egy
összezsugorodott nedves zsebkendőcskével simogatta. Az ölében tartotta a
hatalmas odkolonyos üveget.
A szoba közepén pedig ott tátongott a felnyitott lakkos utazóláda.
Mellette a bőséges kerek kalapos bőrönd. A szekrények s a fiókok
mindenütt tárva-nyitva.
– Valentine! Mi az?
Valentine föl sem akart nézni a György szenvedélyes és nyugtalan
hangjára. A szája szenvedősen húzódott félre, avval a halk fáradt
nyöszörgéssel, amilyen az elcsitúlt zokogás után szokott hallatszani.
György elébe lépett és gyöngéden oda akart érni a Valentine zsebkendős
kis kezéhez, azon a piros homlokon:
– Mi bajod?
– Menjen! – elrántotta durcásan a fejét előle. Aztán a szobalányhoz
fordult, aki ott várakozott az utazóláda mellett és megparancsolta neki,
franciául, hogy folytassa a csomagolást.
György megállította a szobalányt, aki a Valentine szekrényéhez sietett.
Indulatosan kiáltott Valentine felé:
– Erre még ráérünk!
Valentine felállott. Intett a szobalánynak:
– Azt mondtam, hogy folytassa!
Erőset koccant az odkolonyos üveg, amint Valentine visszatette a
toilette-asztal üvegére.
– Igen, madame. – A szobalány mosolyogva kerülte ki Györgyöt és ment a
szekrényhez.
– Nincs csomagolás! – olyat toppantott György, hogy a szobalány
kiejtette a keze közül azt a három pár cipellőt, amelyeket felmarkolt.
– Avanti, signorina! – s a mutatóujjával az ajtó felé dirigálta György a
szobalányt, de olyan arckifejezéssel, hogy a cameriera jónak látta
mennél gyorsabb tempóban kívül kerülni az ajtón.
Valentine egy lépést tett György felé s lihegve nézett az arcába. A
zsebkendőcske nem is látszott ki az összeszorult ökléből.
Valentine se találta meg hirtelen a szavakat, amelyekkel Györgyre akart
támadni, Györgynek is veszteg maradtak a fölnyílt ajkai s a gégéjén
akadt a kitörni készülő hangja. A tüzelő tekintete oda ragadt a
Valentine felázott kék szemeire, melyeknek a pereme most piros volt,
mint a galambok szeméé s ezek a puha nedves szemek még jobban-jobban
kezdtek csillogni attól a két könnycsepptől, amely most futotta el őket.
A Valentine könnyei még nem mutatkoztak be Györgynek. Ezeket a szemeket
ő még csak el se képzelte, hogy sírhatnak is valaha. A György lelkének a
tolongó fellegein egy villámlás suhant keresztül. A fényes szerelemé… s
érezte, hogy enged a két feszes térde, s mintha ütést kapott volna a
mellén, oly fájdalmasat dobbant a szíve. Valentine elé lépett, a két
remegő kezét nyújtotta feléje:
[Illustration]
– Tin…
Valentine felkapta a fejét és hátralépett György elől:
– Semmi dolgom magával.
Györgynek lehullott a két keze az oldala mellé. A bámuló szemei megint
elborultak. Halkan, megdöbbenve szólott:
– Micsoda hangok ezek?
Valentine összecsapta a két kezét és behúnyt szemmel emelte a fejét fel
a plafondnak:
– Ilyen szégyent! Ilyen skandalumot! Ilyen csúnyaságot! Istenem!
Kétségbeesetten rázta meg a fejét. A hangját a zokogás fenyegette.