SZÉP ERNŐ
VALENTINE
VALENTINE
REGÉNY
IRTA
SZÉP ERNŐ
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
Minden jogot fenntartunk.
Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1927.
Budapesti Hirlap nyomdája
– Csacsi, hisz így nem tudok inni!
S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros _refosco_, s úgy
megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a
kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt.
Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az
orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat
hajtja vigyázattal fent a kényes crêpe-georgette fölött, mert arra még
egy harmatcseppnek se szabad esni.
– Te éédes. – Úgy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire
kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér
kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha
pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos.
– No, hát engedje, ezt az utolsó kortyocskát. Nem bánt.
– Nem, nem… – olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár
föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival
a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a
széken hencegősen. Roppant örül a sikernek.
– Isten bizony! – a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de
persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek
hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a
világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon.
Máris kapja vissza a széket maga alatt a könnyű rózsaság és leteszi a
poharat és leadja lassan a jobbkezét az elébe nyúló sötét tenyérre, mint
hogyha világos szirom hullana vaslapátra. S nevetős szemei lemerülnek
azokra az óriási férfiujjakra, akik egyenkint ágaskodnak és óvatosan
maguk közé pántolják a fehér kézfejet, melegen és ércesen.
[Illustration]
– Maga a legeslegnagyobb bolond ezen a világon.
Maga Kant se vette volna rosszabb néven ezen a helyen ezt a véleményt,
mint az én emberem, aki csukódó szemmel hajolt e felé a bortól vizes
szájacska felé s elandalodva hagyta rá hogy:
– A legeslegeslegvilágon.
Mert ez a hely egy rózsaszínű sarok volt a híres Danieli-hôtel
éttermében, Velencében…
A kosztoló szála már egészen üres volt, csak ez az egyetlen emberpár
szerepelt itt a Louis XVI. stilű paradicsomban. A kígyó hálistennek nem
volt jelen, hogy irigy nyelvét kinyújtsa rájok; csak az őrszemes
cameriere állott ott messzire a falnál a bejárat mellett és az is inkább
kifele nézegetett, mint befele. De varázsos édes az ilyen késő esti
magány egy étteremben azoknak, akik az ezerötszáz millió földi lélekből
senkire se kiváncsiak, csak egymásra. A csillárok a csöndben a maguk
eszméletlen ünnepét űzik a gyöngyfényű falakon. Ők, az az Ádám meg Éva a
sarokban, akik némán össze vannak fogózva kezükkel és nézésükkel, ők
idegen világításban derengenek, mintha extra hold sütné az ő
kikülönített kicsi világukat. Az alvatag fényű lámpa az asztalon,
amelynek ombréselyem ernyője a magnolia-fehérjéből felhangolódik a
kamélia pírjáig. És azok a túlzott azaleák, amelyek minden estére
frissen érkeznek Rómából a Pincio kertészetéből, mintha csudára most
hajtottak volna a karcsú kristály torkából, az ő udvarlásukra, úgy
hajtják a férfi meg a nő felé kettészakadt csomóval azokat a szederjesre
varázsolt lángszín fejeiket. És a különc kis flóra mellett saját
levegője van a kis asztalnak, egy kinyomozhatatlan vegyületű parfum, az
ott lappang azon a kezen, azon a selymen, azon az oldalt fésült sárgaréz
hajon; attól a parfumtől, amelynek _Mon âme_ az ábrándító párizsi neve,
nem győz a plastron fölfelé feszülni, hogy a maga lelkének a
tengerfenekére szíhassa, vagy még annál is mélyebbre. Fentről vagy
alantról vagy a falból vagy honnan alig igaz hegedűszó lopózott egy pár
perc óta hozzájuk; most elalélt egészen; és a csöndnél is nagyobb
csöndben gyönge madárhangocska nyilallik:
[Illustration]
– Jönnek.
Én nem is mertem jól odanézni, nem állok jót érte, hogy a fejük nem volt
egy pillanattal előbb összeragadva… a férfifej hátra kapódott és aztán
úgy csapta vissza a szemöldökére esett hajcsimbókot, mint a diákkorban,
mikor a könyvéből nézett föl.
A főfő cameriere siet oda feléjök, két pincérrel a háta mögött, a
blokján egyet hanyatt lapozva. Persze, hiszen ők szóltak öt perccel
ezelőtt, hogy fizetni akarnak.
A férfi fölragyog a mindig üdén mosolygó s mindig mélyen elmerült
nemzetközi képű főpincérre, ki diszkrét meghajlás után a két fülét
átadja rögtön a két halk szavazóbírónak és lehajtott fővel gyorsan
megszövegezi a plajbásszal az ítéletet. Míg ez a kurta tárgyalás
végbemegy, a férfi-vádlott a legbarátságosabban figyeli azt a fényhirat,
melyet a csillár vert a főpincér brijjantinos fésülésén, aközben pedig a
térde mellett ott szorongatja a kezében a vádlott-társa kezét, akár a
gyerek a fiaverebet, akit ő fogott és akit olyan nagyon jó minden
pillanatban érezni, hogy megvan, megvan és nem fogom elveszteni.
Az elnök úr, vagyis a főpincér meglett az írással, lekötelezetten bókol
a világos eton-nek meg a nehéz barna választéknak, s felfrissült
mosolylyal hátrál a blokkot maga mögé kanyarítva, mint ahogy már a
tizedik estén teszi, mióta ez a külföldi pár ezt a sarkot megszállotta,
csak ma véletlenül nem franciául, hanem angolul jut eszébe magát
ajánlani:
– Thank you, sir. Good night.
Tizenegy óra.
Oly türelmetlenül lesi a nagy fiú, hogy a karcsú fehér ujjak
beleszorítsák azt a cigarettet a hosszú zöld émail-szipkába; már gyufát
rántott elébe s ott tartja meredeken a kis beteg viaszszálat, aki rögtön
lekonyul, mikor meggyujtják.
– Menjünk haza, Tin.
Haza, fel a második emeletre, a loggiára, ahol a holdat szokták
tisztelni kettesben.
A cigarett tüzet kapott és a rouge-os szájacskából az első füst közt
melegen és édesen jön a sóhaj a férfi felé:
– Úgy szeretnék már egyszer a bárba lemenni.
– A bárba? – kicsit belecsudálkozott a szóba a férfi, mintha hirtelen
nem tudná, mi is az a bár?
– Nem is láttunk még itt semmit az életből. – Megcirógatta sürgősen a
férfi térdét. – Csak egy kicsit. Gyurka…
A férfi rátapasztotta a tenyerét arra a drága hizelgő kicsi kézre lenn,
és csak ingott a feje jobbra-balra az élvezettől, hogy ezek a kék szemek
mily angyali gyöngéden tudják a kérvényező hangocskának a pártját fogni.
– Te édes éhédes édes.
– Jó? – s máris libbent föl a székről a rózsaszín pillangó.
– Jó, jó… – hát hogyne volna jó, de milyen jó, hogy valami tőlem függ és
én megengedhetem neked, milyen jó, hogy nevetni hallak, mint a
karácsonyesti csengettyűt, milyen jó, hogy a világra jöttem és itt
leltelek és imádhatlak tégedet.
És mint az áldást, úgy adta a mosolygó vállakra azt a pehely
szürke-mókus keppet és aztán indulóban keppestől odakarolta s hajolt
lefele hozzá, s nyúlt a hetyke zöld szipka után: az most nagyon nem jó
helyen volt az alatt a két pici bajuszformára szabott rouge alatt.
– Vigyázz…
– Vigyázok.
Ahogy vigyázni szokott egész nap a templomokban is, mikor az összes
szentek és az összes angol öregasszonyok szemeláttára csókolja szájon
ezt a védtelen gyöngeséget.
– Mindig tönkretesz! – és már jön ki a préselt velencei tasakból a
tükrös aranyszelence meg az aranyos piros plajbász, korrigálni. Közben a
gonosztevő a jobb karral magához szorítja a szegény kis mártirt, úgy
viszi s nézi kimondhatatlan gyönyörűséggel ezt a cicamunkát. Nem tudom,
mennyiért nem adná, hogy az a villogó orrocska hogy megfeszül ott a
tükörben és hogy hogy iparkodik a felső ajak a crayon alatt lejebb és
lejebb húzóckodni.
Kész. Akkor aztán a nő, hogy még egy támadásnak ki ne legyen téve,
ügyesen elcsusszan a szorításból és kacagva szalad a szőnyegen előre, ez
a hosszúlábú legény az ajtó előtt tudja csak a lebbenő keppnek a szélit
elkapni.
No most rendesen kell viselni magukat a boldog gyerekeknek, ez már az
emberek világa. Szép komolyan, amint illik a nehéz renaissance-mennyezet
alá s a csendtartó márvány-oszlopok közé, úgy szállanak alá megmért
lépésekkel egymás mellett a félemeleti lépcsőn, leadva az alvadt vérszín
szőnyegnek a tekintetüket. Éppen csak hogy a kisujjukat merik összefogni
itt a fenyegető mondain tündöklésben, és azt is csak a keppnek a
diszkréciója mögött.
Végre most a hátuk mögött megsúghatom, kicsodák ezek a fiatal
velencések. Hogy magyarok, azt nem kell mondanom, hiszen már odafenn
méltóztattak a szavukat hallani. A szmokingot, akit Gyurkának hallottak
szólítani, Békász György nagyságos úrnak tisztelhetjük,
mellékfoglalkozására nézve mérnök; a főfoglalkozása szemmelláthatólag
az, hogy legalább a kezét érintse minden percben ennek a mellette
lábujjhegyen ereszkedő tündérnek. A tündér pedig az emberi világban úgy
szerepel, mintha a Poóy Palya nyugalm. min. tan. őméltósága tulajdon
leánya lenne, Poóy Valentine kisasszony… pardon nagyságos asszony, már
idestova két hete Békász Gyurkának a felesége. Milyen természetes ez
így, ugyebár, hogy egy nagy erős barna Ádám meg egy szépséges kis szőke
Éva együtt lejtsenek szorosan az egymás oldalán a lépcső szőnyegén, meg
a született virágos Földön. Olyan természetes és olyan szép és olyan
csodálatos dolog ez. Ó de még milyen csodálatos, ha tudnák! Mert ezt a
Békász Gyurkát még úgy hat héttel ezelőtt nem is tudom hirtelen hány
tenger választotta el attól, hogy ilyen édesen játszadozzon Poóy
Valentine-nel Velencében. Hírét se hallotta még hat héttel ezelőtt a jó
Békász Gyurka ennek a legeslegdrágább teremtésnek, pedig híres kis lány
volt Poóy Valentine, sem a Poóy Palyáék úri házának, bár ezt a házat is
éppen elegen ismerték Pesten is, Budán is. Jaj hát ez valósággal moziba
való, ahogy ez a pár cseléd összeteremtődött.
Igen, azt is úgyis el kell majd mesélni, hanem most már lent vagyunk a
Danieli fafalú iszodájában. Itt is csend van és elhagyatottság, csak
hátul a barman pultja előtt ül két bagolypápaszemes Harold Lloyd két
nyurga zongoraszéken, roppant belemélyedtek az üvegek etikettjeinek a
tanulmányozásába. A Danieli lakossága kint tanyázik a szomszédos
hallban, bőséges nádfauteuilökben, a kicsi márványasztaloknál, a táncra
való tisztás körül. Egy néger úr énekel banjo mellett a jazz-band
közepén ülve, az óriás szürke kandalló előtt, olyan odaadással, amilyet
ez a két tánc közt sziesztálva csacsogó társaság egyáltalán nem követelt
tőle. A mieink éppen csak hogy átfutották a hall vörös damaszt meredekei
alatt nyüzsgő gyöngysoros és plastronos népet, ott az ólommal szegett
üvegkockákon keresztül, azután Gyurka odaszólt a barmannek két
macedoine-ért és vitte Valentine-t hátra, hátra a sarokba, a lehető
legmesszebb a világtól.
[Illustration]
A kepp rózsálló velour bélése megint a szék hátát melengeti s B. Poóy
Valentine ábrándba mosódó szemmel, a fejével gyöngén ütemezve hallgatja
a banjo távol idegenből érkező pattogását. És édesen ocsúdik, mikor a
barman elébük szolgálja a hüsítőt s nevetve kapja be a szalmaszál végét
és belemegy az orrával a magas pohárba. Mint a kis gyerek.
Az ura még a jeget tördösi kanállal a macedoine-nak a színjátszó
vizében.
– Édes?
– Maga. – A drága hang a szalmaszálba szaladt, az pedig sértődve
fortyant egyet a lusta gyümölcsforgács közt.
Juj, visszakapta a fejét és kicsúsztatta a szalmaszálat.
Ezen egy métert kell kacagni.
Aztán az ember bekap egy bő kortyot és eltolja csalódottan a poharát.
– Auh! hogy lehet ilyen savanyúságot árulni.
– Nnh? – azon a szalmaszálon csudálkozik a nő; most éppen abban van,
hogy egy szem cseresnyét fel tudjon szúrni vele.
– A dzsem is el van csapva. A narancs is. Meg az a djatti, amit úgy
dicsértem… elmehettek koldulni, az összes dolcikkal együtt! Hogy nem
szégyellik magukat.
– Bolond, mit akarsz?
Odadűl a könyökén az ember az álmatag mosolygó kék szemek alá:
– Téged, Tin. Csak téged.
– Szívem.
– Itt van, igen. Itt a mellemben. Mit szeretnék én… a virágokat a
napsugarakkal megszorozni. Hát hogy tudjalak kiszámítani. Látod, mért
nem matematikus lettem.
A szőke haj majdnem ráesik a gesztenyehajra. S az a törékeny szó mint
elalvó babapötyögés hull a puha csücsörítésből:
– Mate mate ma te, ma… s holnap… akkor is te… mert csak te mindig míg
csak mindig mindig… szeretlek.
Hüh! nem szabad!
Éppen köhögött egy hegyeset az egyik Harold Lloyd; valami nagyon kutya
mixture-rel talált kikezdeni. S benézhetnek a hallból is minden
pillanatban. Vissza a fejekkel, úgy, lassan, szépen. Érd be vele te
megbabonázott emberfia, hogy újra birtokba veheted az asztal lábánál azt
a másik kezet, azt a másik meleg életet, azt az öt ragyogó testszín
körömélbe végződő boldogságos másik világrészt.
Valentine még utána súgta, mintha magyarul ez az ember nem is értene.
– Ik hou van je…
És még egyet zendült, azon a leggyöngédebb húron, amelyiket már nem
lehetett a hárfára húzni:
– Tjintah…
Azt teszi mind a kettő: szeretlek.
Hollandúl, meg a szumatrai bennszülöttek nyelvén. Mind a két igét ettől
a mestertől tanulta, ettől a Békász Gyurkától.
És a nagy tudós nem tud egy hangot válaszolni semmiféle nyelven, szegény
feje, csak nyelni tud egyet, mert a szíve ki akart szökni a gégéjén.
A Valentine ujjait olvassa lent a reszketeg kezében, hogy ott van-e mind
az öt hiánytalanul. Egész nap azt olvasta.
És lélegzik egy mélységeset és vad szemeket csinál és egy fenyegető
háh!-val feléje fúj, de finoman, akár a kezdő szellő.
Valentine megrezzen, kapkodja a pilláit, odább-odább leng a feje, a két
könyökét fellebbenti, úgy tesz, mintha el akarna szállani. Betanulta már
ezt a játékot.
– Jaj, nem nem, maradj itt, drága pelyhecském.
Mindig megbánja, hogy el akarta fújni, visszakapja a szökő kezet,
százegyet csókol rá örömében.
– Nézze már.
A hallban táncoltak. Az egész jazz működik, a középen egy féltucat frakk
meg szmoking ölelte a lamée-kat, a georgette-eket, a tafotákat, a
duvetine-eket, a kényes tangót hajlogatva tova. Emerről is, amarról is
új pár jött elő, a fehér karok föllengtek a fekete vállakra, pillanatra
veszteg maradtak a lábak és azután rá siklottak a sima zenére.
Gyurka is odanézett. Nem oda, hanem odább, túl a hall fényes
imbolygásán, a tejes május-éjbe, a Danieli előtt várakozó gondolák
ingatag lámpásaira és azok mögött a hórihorgas árbocokra, kik
szórakozottan nyúlkálnak erre-arra a csillagok közt válogatni, meg még
odább, messze, a holdsütött vízszínen lappangó szigetek felé.
Valentine-nek elbillent a feje, egy fogával az alsó ajkát megfogta
szórakozottan, a szabad keze lecsüngött az asztal szélére, így tartotta
a zöld szipkát, aki most magamagának cigarettezett.
A divatrövükön a szolgáló kisasszonyok a közönség előtt melódikusan
sétálnak a rájuk adott esti ruhákban, vonagló vállakkal, ideges
könyökökkel és alálankadt szemekkel, olyan kényességet affektálva,
mintha nem e világra való finomságok lennének. Igen, és ez az úri, sőt
nagyúri nép, amelyik a hall márványán tanyázik, az pedig olybá tünik a
köröskörül elhalkulva figyelő társaság közepén, mintha hivatásból
produkálná magát az óvatos, vontatott mozdulataival, mintha talán csak
az volna rábízva, hogy a ruhák csipke-ablakait, és ezüstszál-futamait
hangsúlyozza, meg a legideibb frakkszabást ismertesse hátulról, oldalt
és elülről, vagy netalán egy Rue de la Paix-i ékszerésznek a
gyöngysorait, a solitaire-jeit meg az asszir karpereceit sütkéreztesse s
kívántassa a csillárok fényében.
Oh nem, hisz olyan áhítattal, oly művészi sejtelembe nemesülve lépkedik
a tangot a néma párok, ennek a tüneteg, szüneteg dallamnak a halk
tanácsaira figyelve… sőt mintha taktusról-taktusra ők maguk költenék ezt
a zenét, vagy mintha ezt képzelnék; vagy talán a parfumös este hangulata
vált volna hangjegyekké valami varázslattól; vagy mintha arany vonalak
osonnának a lábuk előtt, tétova csalva őket, hisz maguk is úttalanok,
mint az ábránd, mint a szerelem, amely boldogság és boldogtalanság közt
akadozik, úgy mint a vörös meg a sárga rózsa közt a pillangó.
Ezek a szájak panaszolják a mosolyt, ezek a csípők a gyöngeséggel
kérkednek, ezek a szemek az édes unalomból a legédesebb ájulásba
vágynak, az eszméletet ezek mögött a homlokok mögött a gondolattalanság
arabeszkjei mulattatják. Alig hogy lépnek, alig hogy lélegzenek az
egymást öntudatlan kerülő párok. Félig élnek és félig álmodnak és
egy-egy lehelletnyit mintha meghalni szeretnének.
Békász Györgynek is aléltan hanyatlottak a szemhéjai, nem bírta követni
már azt a két angyalt, akik odakint szállottak, csillárfényen és
cigarettfüstön túl, üvegajtón túl, dülöngő árbocokon túl, messze, messze
a fátyolos csillagok közé. Úgy az ég felé rézsútosan, összeölelkezve,
mint a Giotto oltárképén egy templomban. Az a másik angyal, aki vele
tűnt el ott a violás fátyolok mögött a csillagos égben, az az angyal itt
ül mellette, itt ingadoz az elbájolt feje, mintha titkos légáramlat
himbálná gyöngéden, mint a kímélni való mákvirágot, itt van, igen, hisz
annak az angyalnak a fűtött selyem kezét göngyölgeti, tapogatja
újjról-újjra s ízről-ízre s annak a csuklóján csúszkál az ő keze fel-le
nyugtalanul és szinte testetlenül, a pulzus nyilallatai felett, akár az
elmerült primás keze a hegedű nyakán, mikor a Repülj fecském
pizzicatoján andalog. Csodálatos, hogy idelent is oly édes valóságban
érzi kettőjüket, pedig hisz odafent suhannak a végtelenbe, fuldokolva a
keblüket elöntő langy étherben, melynek a könnyűségével és üdvözítő
jóságos ízével nem lehet betelni s a szárnyaik hallható sóhajokkal
lendülnek együtt, valami méla zendület ütemeire. Csodálatos, mint mikor
az ember álmodik és álmában tudja, hogy most álmodik. Oh de fáj, hogy ez
az éberen érzett önkívület el fog szakadni, csak maradna még, még egy
kicsit, egy percet, ez a perc a mi örökkévalóságunk.
Mintha a csend elhalt volna a György feje körül. A hallban a hegedűs
leejtette a vonót a húrokról.
Valentine fellélegzett és halkan, szinte bánatosan nevetett az
élvezettől:
– Szép volt.
Györgynek kellett egy harmad perc, míg fel tudott ocsúdni s oda
lehellhette Valentine elé, hogy:
– De milyen szép…
Valentine kipillantott és a kezét akaratlan felkapta, mint a szinházban;
tapsolni vágyott az oszló pároknak, amint elevenedve, habozva, valami
kellemes sajnálkozással indultak a helyeikre.
Egy kis pirossipkás arab gyerek iszkolt át a tükröző tisztáson,
cigarettes tálcával. Éppen csak egy pillanatig maradt üres a márványalap
utána; két pár állott már a két szélén, vagyis csúszkált a fox-trot
könnyed szabályai szerint. Persze a jazz hívására. Új kotta volt a
pianinón, meg a hegedűs előtt, meg a dobos előtt, meg a néger előtt, aki
most a szájával kezelte a hangszerét, a hosszú pistont, a banjot
hátraküldve tartalékba a pianino tetejére a flóta meg a saxophon mellé.
S ez a hegedűs, aki még egy perccel ezelőtt oly álmatag arccal vezette a
tangót, most valami hetyke pózt vett és a fejét gépiesen ugratta
jobbra-balra a vonója rándulásai felett; a billentyűket tapogató
pápaszemes ifjú is, az a piruló kopasz fejű dobos is, meg a kipuffadt
képű néger is, egyetértőleg kapkodtak a fejökkel a hangjegyeikre nézve,
mintha jókedvre noszogatnák egymást, mintha valami stiklit terveznének
vagy mintha pazar muri várná valahol őket és arra hangolnák magukat, míg
itt ezt az unalmas fox-trott kottát végrehajtják.
A táncosnép pedig, mintha nem is ügyelne a muzsikaszóra, cseveg,
csuszkálva, futamodva s rögtön hátrálva, s elkerülve pár a másik párt és
ugyanakkor a harmadik párnak az útját keresztezve s egy negyediknek az
oldalához ütődve fordulatukban, mintha mind ezek egy kisebbfajta
korcsolyapályán osonnának es keringelnének, cikkcakkoznának
szórakozottan, integetve, köszönve, felelve, nevetgélve az ismerősökhöz
a pálmás háttérben köröskörül hullámzó, fecsegő vidám világba.
Valentine visszahúzta a nézését arról a skótnak látszó hosszú leányról,
akinek az agerathumkék ruháját kisérte s a kéztartását figyelte, hogy az
milyen helyes és milyen egyéni. György szemei megint odakint felejtették
magukat, messze, messzire. Valentine búcsút vett egy erős szippanattal a
cigarettjétől és azon volt, hogy hangtalan fújja ki a szipkából a
hamutartóba, hogy fel ne rezzentse Györgyöt, hogy így gyönyörködhessen
egy kicsit ezekben a mozdulatlanul kidagadt méla kókuszdió szemekben.
Hanem az ember meg szokta érezni, hogy ránéznek, úgye, hátha még az
üdvössége csillagai ragyognak reá. Oda fordult Valentine-hez és a
bámulásban elmosolyodott ajkai az örömnek azt az alig hallatszó gyöngéd
jelhangját adták, azt, ami úgy esik a fülünknek, mintha a mélyben az a
szív elnevette volna magát.
[Illustration]
– Maga hol járt?
– Tudod… egy kis idegen szigetre vitorláztam egyszer; munkásnép után
jártam. Csodálatos, te, Tin, milyen sötétség fogadott azon a szigeten…
azt hittem hirtelen, alkonyat van, pedig fényes délelőtt másztam fel a
parton. Az onnan volt, hogy köröskörül bezárják azok a dús bambuszok az
egész szigetet. Hát aztán kievickéltem valami mezőre, megállok, nézek,
keresek utat, fedelet, embert. Egyelőre egy mamlasz kis zebu mereszti
rám a szemét ott közel egy kókuszliget széléről. Indulok jobbfelé,
balfelé, kurjantok hegyeseket, lóbálom a fehér sisakom, majd csak
meghallanak, meglátnak. Csend. Csak egy pár papagáj rebbent fel és
káráltak ott nekem összevissza, mondhatom, ha nem járnak iskolába, hát
egy fél értelme nincs a beszédüknek. De mintha valami sikolyt is
hallottam volna közben, vagy egy kaccantást, vagy csak képzelődtem?
Nekivágok a kókuszosnak, hát éppen egy napsütött alléera találtam
bemenni; hanem tovább csak csend, egy lélek, egy jel sehol, a fasornak a
vége meg összefolyik, nem tudom, merre vagyok és hova lyukadok ki. Nem
tettem még húsz lépést barátom… pardon!
A mesemondó buktatta a fejét lefelé, egyidejűleg emelte azt a fogságos
meleg kis kezet és egy halaszthatatlan puszit ütött reá.
– Jaj, és mi történt, tovább! Hol a _cerrini?_
Elaludt a Valentine friss cigarettje.
– Cerrini, ecco! – György is rágyújtott Valentine után és egyszerre
jutott eszükbe a füstöt az egymás orrának irányítani. Persze kinevették
egymást a kölcsönös felsülésért és egy pár pillanatig a kék ködben nem
is látták az egymás csillogó szemeit és csillogó fogait.
– Tin…
– Itt vagyok. – Szétfújta s elűzte a füstöt a kezével.
– Tin, most itt járt egy fekete lepke és azt súgta a bal fülembe, hogy
maga nem is szeret engem.
– Pfuj.
– De egy fehér lepke is itt volt, az a jobb fülembe súgta, hogy
szeretsz. Hát melyiknek volt igaza?
– A fehér… fülednek. Folytassa már, butonc, az erdőben… húsz lépést
tett, vagy nem annyit?
– De, pontosan kérlek… és egyszer csak zsupsz, a nyakamba csapódik
valami hideg és vizes, de köröskörül a nyakam alá zuhan az a
nemtudommicsoda, amitől abban a szempillantásban a nyavalya majd kitört,
képzelheted.
– Noh…
– A fejem előre esett és alig bírtam az egyensúlyomat megtartani, olyan
hirtelen ért… odakaptam két kézzel, azt éreztem, mintha vadmacska vagy
kígyó zuhant volna a nyakamba s meg akar fojtani…
– Te jó istenkém.
– Félsz? édes édességem. Hát mi volt? Egy vézna kis koszorú, csupa kicsi
fehér virág, zöld hajtás közé dugdosva s az egész összevissza nyalábolva
valami friss vesszőkkel. Mi ez, állok, bámulok, azok a sötét fák ott
hallgatnak, mintha összeesküdtek volna, egy pötty kis rózsaszín fejű
madár repül keresztbe, úgy híjják rizsmadár, mert a teste viszont olyan
ragyogó szürke… de hát ez nem lehetett úgy-e? Csak bámészkodom ott a
kezemben avval a koszorúval, azt hittem, álmodom valamit… pssz, megint
hallom azt a vihogást, de határozottan, kétfelől is…
– C, c, de csuda kedves!
– Mi? S ha még azt láttad volna, hogy amint ott fülelek és tátom a szám
és lábujjhegyen előrébb megyek, puff! ott a másik koszorú a nyakamban.
Bekaptam barátom. Csupa víz volt az orrom, a szám, a szemöldököm. De a
lassot biztosabban dobni nem tudják azok az amerikai lókötők. Ez a
koszorú balfelől jött valahonnan. Arra szaladok, hát ahogy a fákat érem,
a másik felől kapom az áldást a nyakamba. Vagyis a fejemre, mert
futtomban ért a koszorú, rézsút megállt a hajamon. Most már kacagnak,
háromfelől, négyfelől, gyerekek vagy asszonyok… hopp, arra elől egy
pucér hátat látok a fák közül kibújni, megint eltünni, vissza. Gyerünk
csak, ezt elcsípem. Kettőt ugrok előre, tessék, a negyedik zöldség
sújtja a kopoltyúmat.
Valentine-nek hátra esett a kacagástól a feje:
– Jaj, hogy én ezt nem láthattam!
– Jól kinéztem barátom. A fülem hegyéig ért a nyári gallér. Ugráltam ott
összevissza s óbégattam, persze csupa jókedvemből, végre vagy tizenkét
fa mögül egyszerre bújt elő egy-egy helybeli dáma, a toalettjökre ne
légy kérlek kiváncsi; még két koszoru repül a fejembe, aztán nagy
gaudiummal nekem esnek és elkapják a két karom és ráhúzzák a többi
koszorút, mert mind hozta a kész koszorút a kezében…
Elbájolva húnyta le Valentine a szemét:
– Tündéri.
– Úgy-e, Tin… így fogadják azon a vad szigetecskén az idegent. Tudod az
az apró fehér virág, úgy hívják _melatti_, az az egyetlen virágjuk,
amelynek illata van és az is csak estétől reggelig illatozik; hajnalban
a hajukba tűzik, egész nap avval a parfümmel csalják a férfit maguk
után.
– Zsivány, hány után mentél egyszerre?
György a fenyegető zöld szipka elől kipillantott arra messze, nevetve s
merengve s úgy folytatta halkan, elfogulva, mintha valaki mástól
hallaná:
– Ott jártam az imént, Tin, teveled… ugyanazon az alléen, és azok a
lányok kisértek kettőnket a faluba, úgy mint akkor magamat. És igazoltam
magam előttük, hogy lássátok, ez az a lány, akinek a kedvéért vissza
kellett estére hajózni nekem, egyedül… mert már akkor tudtam, hogy téged
szeretlek, Tin. És most is hallottam, milyen szomorú dallal oszolnak el
megint a lányok a kókuszdiót leverni.
– Te, drágám.
– Elmenjünk majd egyszer oda, Tin, igen?
– Igen, igen! És én akasztok azoknak a lányoknak koszorút a nyakukba…
vagy inkább hattyúboát, mit gondolsz és összevissza fogom őket puszizni.
Nézd, mintha tányért ejtettek volna le mellette, majdnem felugrott a
székről Valentine, a poétikus elmerülésből. Vagy mintha hirtelen
rákiáltottak volna, úgy kapta fel a megrezzent fejét. Megijedt?
Oh, dehogy!
Csak egy Charleston-zenébe kapott odakint a banda.
A francia nép kelt fel ilyen varázsosan a Marseillaise hangjaira.
Pillanatok alatt teli volt a tisztás. Behallatszott egy-egy nádfauteuil
csikarása, amint a márványra csúsztatták sietségükben, akik már nem
tudtak elsők lenni s egynéhány nő hamarabb a márványra szökött mint a
partnere s a cipellőik lábujjhegyeltek idegesen és a fejük felkapta már
a taktust és a karjaik repesve várták, míg rácsúszhatnak a vállakra s
aztán elsodródhatnak ők is a többiek közé nevető szájakkal és nevető
szemekkel. Ettől a zenétől a csillár mintha melegebben ragyogna kint a
hallban és idebent a barban az egyik Harold Lloyd a pohara talpával, a
másik a könyökével meg a körmeivel kapkod az incselkedve bokázó taktusok
után. A néger szétvetett lábakkal áll a pódium szélén és belekurjant a
saxophonba, mint a dudájába a boldog csordás a mezőn.
Valentine olyan eleven lett; úgy könnyűzik a széken, a bokáit összeveri,
a szeme csak ragyog a hallba kifele s rázza lelkesen azt a nagy kezet a
térde mellett.
– Az én muzsikám, Gyurka! Hallja, a Valentine! Jaj, de boldogság, mi?
Az, az, de még micsoda boldogság ennek a Gyurkának. Éppen azt csudálja,
hogy ezek az emberek nem is sejtik, hogy az egyetlenegy imádnivaló cica
ide van őmellé beosztva s hogy tudnak más nőre nézni s hogy egyáltalán
örülni tudnak valaminek, szegények.
Önfeledten ejtegette Valentine a fejét, a vállai gyöngén inogtak, halkan
füttyentett egyet-kettőt a nótába s aztán oda kedveskedett a kis
hangjával Gyurkának:
– Elle avait un tout petit menton, Valentine, Valentine… – és rögtön
kiesett a muzsikából: – jaj, hogy ezt ilyen nyugodtan tudja nézni! Mégis
csak borzasztó valami, hogy maga nem táncol!
Gyurka oda akart harapni gusztusában a lepittyenő orrocskához:
– Tudod, angyalocskám… – és az öklével a combjára ütött, az egész hosszú
lábát elnyújtva feszesen az asztal alatt.
– Tudom, csak menjen azzal a falábával! – és félrehúzta a duzzogó fejét,
mert a torkán már egy icurka csengés felelt a György jókedvű
nevetésének.
Ezzel a faláb-trükkel ütötte el a dolgot otthon, Palyáéknál, mikor a
grammofont felkavarták egy ozsonna után a terraszon és egy mohó
hölgyvendég fel akarta húzni Gyurkát „egyet shimmyteni“. Annak Gyurka
komor arccal meggyónta, hogy Bukovinában ellőtték a ballábát és ezek a
mai géplábak elég kezdetlegesek, shimmyre gondolni se lehet egyelőre
velük. Nagyobb bizonyság okáért a rémült dámával meg is fogatta az acél
térdet, hogy az mennyire nem fogad szót, mikor hajlogatni akarják. A
háziak remekül szekundáltak hozzá s a megzavart honleány csak egy óra
mulva jött rá a fintára, mikor odakint a villa előtt Györgynek eszébe
jutott az árkot átugrani.
– Nini! Lali! Pá, pá! Gyurka, nézzen már arra! – s Valentine
visszalebegtette a kezét a hallba, ide a sarokba, ahol egy frakkos fiú
rugtatta feléjök a karját fascista módra s hajbókolt és tátogatta
boldogan a szemét-száját az üvegkockán keresztül.
György is odahajtotta a fejét és mosolygott nagy szeretettel. Fogalma se
volt róla, ki ez a kedves gavallér. Aki különben el is tünt rögtön a
sarki pálma mellől, miután fényjelt adott a szemével, hogy jön, jön, itt
lesz azonnal!
– Micsoda Lali ez, Tin, én úgy-e nem ismerem?
– Dehogysem, nem emlékszik?
– Nem én.
– A Gerbeaudban. Igaz, egy délután a szigeten is találkoztak, mikor a
MAC-ban voltunk.
Többet György nem is orientálódhatott, a Lali már libbent feléjük,
sürgősen visszacsapva a szivarzsebbe a zsebkendőt, amellyel a meleget a
homlokáról elütötte:
– Nohát, első dolog! Valika! Jó estét, első Valika! – kézcsók és
sarokösszeütés és: – Szervusz drága öregem, nohát elsők vagytok, hogy
itt vagytok, gratulállak, hát ez kérlek egyáltalán első!
Olyan örömmel és odaadással rázta Györgynek a kezét, hogy az egészen meg
volt hatva.
– Hát maga mit csinál Velencében Lali?
Lali nevetve székért ugrott:
– Zavarom kezitcsókolom azokat, akik el akarnak a világ elől bújni,
látja!
S leült és kedveskedve rájok nevetett:
– Egyébiránt fent voltunk montirozni Torinoban, a gépekkel
lekanyarodtunk egy-két napra, Lidózni… de Valika, hogy maguk itt vannak!
Tudja, hogy meg sem akartam ismerni? Direkt nézem, micsoda szenzációs
francia baba lappang a bárban! Nézd, hát nem Poóy Vali,
becsületszavamra! Barátom, a legeslegelső párizsi baba! Milyen gyönyörű,
drága Valika, te első jó Isten!
Összecsapta a kezét, úgy rajongott bele a párizsi baba hálás szemébe.
Valentine felkacagott és odaütött a szipkával a Lali körmeire s
Györggyel közölt egy rövid használati utasítást:
– Első jó Isten, hallja? Minden első Lalinál. Kérlek, saját kreációja.
Első pofa maga Lali!
Lali kómikus komolysággal kapta a nyakába a fejét és a szívére a kezét,
mint művész prezentálva magát Györgynek, aki a maga részéről elismerő
nevetéssel hajtott fejet az érdem előtt.
A Valentine-t, a zenét, odakint éppen frissen kezdték. Lalit mintha
megcsiklandozták volna:
[Illustration]
– Gyerekek… Valika! Válentinö! Csak átjönnek egy kicsit a hallba?
Különben a Tutyuékkal ülök, tegnap jöttek ők is, Montecarlóban voltak,
azután itt vannak Bőry báróék is, azt hiszem, oda látni… nem? Persze
most táncolnak, egy hete hogy itt sülnek, első lidóbolondok, no, Valika,
kérlek öregem, pam param parapparapparam!
Már libbent fel a helyéről és kinálta suttogó füttyel Valentine-nek a
vállait, és a két escarpinje mintha két eldobott cigarettlivégre
taposott volna, könnyedén.
Valentine epedő lehellettel esett a György szemébe:
– Istenkém egy charlestont… Gyurka! Nem bánja?
A rózsaperem alól kimosolygó két térde remegett a türelmetlenségtől.
A saxophon éppen kiscicanyávogást eresztett a pattogó, csengő
jazzhangászat közé.
– Hát hogyne, Tin, ha jól esik. Gyerünk át, gyerünk.
Olyan kedves és édes volt minden itt ennek a boldog embernek.
– Jaj, Gyugyu, drágám! – Éppen egy fordulatot próbált Lali pillanatra
félrekanyarodva; egy szerelmes pöttyet lophatott a György orra hegyére
Valentine, mikor felállottak.
Úgy dobogott a szíve a lépcsőn lefele Valentine-nek, mint felsős
kislánykorában, mikor szavalattal kellett előlépni az évzáró ünnepélyen.
– Micsoda first class publikum, ilyet én életemben nem láttam együtt.
Mondja Lali, nem a spanyol király volt az, aki felállott az előbb azzal
a gyöngyhímes fehér nővel?
– Melyikkel Valika? – Lali komolyan emlékezni próbált, de megcsapta a
nyilt hall-ajtóból az arcukat a zene s vígan összevillantak, mint valami
cinkosok és elfelejtettek gyöngyös ruhákat és koronás királyokat.
– Gyurka! Maga még nem is látott engem táncolni!
– Tudom, mennyit mulasztottam, Tin…
– Első kérlek alássan, első, oda leszel öregem, szavamra! – s már
csúszott előre Lali az ajtóban, Valival, a kezét arra a hajlékony
derékra illesztve, melynek a meleg selymét hizelegve megérinteni éppen
útban volt a György tenyere is.
Egy pillanat, ott állott egyedül az ajtóban, Valentine eltünt a szeme
elől. Szinte megijedt. Ott előtte most telepedett vissza az asztalhoz
egy angol házaspár, a pezsgős poharuk után nyúlnak, és üde hangulatban
fújkálnak egymásra; pirosak, fiatalok, egyikük se lehet több hetven
esztendősnél. György szemeiben a táncosnép úgy úszik körbe
pillanatonként változó női s férfi arcokkal, összehullámzó, lebegő fehér
és fekete vállakkal, hogy a nézése szinte megzavarodik és önkéntelen
támaszt keres a kezével, mintha nem állana szilárd talajon. Áh, ott van,
megvan! Ide lebbenti drága kezét a Lali nyakából, a keresztbe rezzentett
fejével, az elrántott ajkaival, a felkapott szemöldökével intim kis
szervuszt küld, és hajtja vissza harmonikusan a csillanó szőke fejét a
Lali füléhez. Gyurka nevet örömében és nyámmog valami mézeset magában
utána, nyujtja a fejét, félre, félre, hogy követni tudja azt a tündöklő
fehér ívet a Lali fekete hátán, amint szinte testetlenül lopóznak abban
a mozgó labyrinthusban. Most megint elenyésztek. De mintha még kedvesebb
volna Gyurka szemében ez a helyzet: lábujjhegyen ringatja magát és dűti
mint Sólyomszem a fejét előre, most, most, elcsíplek! Közben a szeme
belefut a négernek a kimeresztett nagy gyerekszemébe, az is így előre
nyomta a fejét, s hamar odakacsint a György szemébe s az ő tiszteletére
hápog vagy hármat azon a bolond saxophonon. No de nagyszerű, mért nem
láttad ezt, Tin? Ejnye, hol vagytok?
– Hopp, itt vagyunk! – oda pukkedlizett elébe Valentine, kézen hozva
Lalit, aki szinte húzatta magát. – Jaj de jó, Gyurka, de fényes!
Fellehelte György ajkára a pezsdülő friss kis élvezetét.
– Első, kérlek… – Lali pityókos gesztust röppentett a jobbkezével, a
ballal megsürgette a Valentine ujjait.
György, mint valami tekintély, komolyan biccentette le nekik az
elismerését:
[Illustration]
– Remekül táncoltatok gyerekek, nagyon szép volt.
– Várjál még öregem, csak most kezdjük!
– Ez a jazz, Gyurka, hát ez aztán passzió! Isteni, mit szól hozzá!
Egy betűt se szólhatott hozzá Gyurka, már elrántotta Lalit a vonó,
melynek a hangja a topánja alá sikamlott és Valentine, mint az uszó,
ráfeküdt a fejével a dallamra s elmosódó pillantással vett búcsút az
urától.
Mind a nőnek, aki György előtt elkörözött, meg az uraknak is, az összes
fiúknak és az összes bácsiknak, ebbe a szédülő mosolyba volt a szeme
fordulva, az arcokat egy közös öröm tartotta megszállva, a páronkint
fogózó karok, az odaadott vállak, az összeszorult kezek, az egymásnak
forduló mellek, mintha ellenséges széltől védenék egymást, vagy mintha
váratlan ájulat ellen keresnének oltalmat. És ezek a némult fejek titkos
rádiót hallgatnak együtt, valami varázsos értesülést nyernek az idegen
régiókból és azt Isten ments, hogy tovább adják valakinek a földön.
György a mellére fogott karjai alatt gyönge sóhajt érzett és ez
eszmélete fölött kis esti madár illant el, a bánat, az, hogy ő nem
táncos, hogy ez a mulatság, ez a szenvedély az ő életéből kimaradt. De
rögtön mosolygott is egyet ez után a pillanatnyi elbágyadás után. Sőt a
mosolyból kicsi híja, hogy hirtelen el nem nevette magát: egy tökkopasz
hájfej döccent ott előtte, aprókat fújt félre s a két halszeme buti
panasszal ott ragadt a György szemében, míg csak el nem fordult azzal a
mázsás táncosnőjével együtt. Komikusok voltak. És milyen komikus itt is,
hogy olyan józanul kelnek fel némely összebeszélt párok és közömbösen
egymás mellett gyalogolnak egy darabot, aztán mintha meghibbantak volna,
se szó, se beszéd, egymásnak esnek. Az ember az első pillanatban nem is
tudja, hogy birkózni akarnak-e vagy ölelkezni. Akik letették a táncot,
azok is némelyszer oly idegenül és életúntan bandukolnak haza az
asztalhoz. Legalább is így látja az ilyen laikus szem, mint a Györgyé. S
ez a laikus fül is, a tizedszer ujuló melódiát elejtve, annak a gyerekes
mulatságnak adja magát, hogy azt a sikálást hallgatja, amit a charleston
alatt a márványon űznek a lakktopánok, meg az arany, ezüst és beige
cipellők. Olyan furcsa ezt így fülelni. György még a szemét is lehúnyja
hozzá s szép lassan elképzel egy sereg vakbuzgó szolgálót, akik a
templomnak vagy múzeumnak, vagy fáraói palotának a kövét súrolják
szótalan, sóhajtalan, pihentelen, elítélve. Annál csodásabb aztán a kép,
amelyre kinyitja a szemét: az ékszertől csillanó dámák élvben és lázban
és a makulátlan ünnepi gavallérok, akiknek a plasztrongyöngyein, úgy
mint az elmerült szemén tűzcsík iramol a csillár alatti hajladozásban.
Igen és annál édesebb újra Valentine után nézni… ott hajtja vissza
ragyogó kicsi fejét, megállva, míg a Lalija félig elhajolva tőle, hátra
nyújtja a bal topánja hegyét és bágyasztott tekintettel igyekszik az
orra hegyét a Valentine orrocskája hegyével egy szintre rögzíteni. A
dobos, aki balkézre cintányérista, mintha Valentine-en felejtette volna
a szemét, ezért állt most meg a levegőben a cintányérral a keze; igenis
őt nézi! Sőt az a túlságos cípős úr is, ott közel egy asztal előtt, az
összesodort ujságjával mutatja Valentine-t a háta mögötti kandi
hölgynek. Ó, de szép volt… Valentine felindulva pillant körül és közben
könnyedén csusszan a ritmusba vissza Lalival, a tisztás közepe felé.
György él a pillanattal, amikor a Valentine szemét megkaphatja s oda
villant, híva, még a szája is tátogja sürgősen: gyere már, gyere…
[Illustration]
Valentine-nek az óvatos fordulatból alighogy moccan a feje, a fogai
csillannak s a szeme huncut nevetésén látni legjobban, hogy azt üzeni:
– Nem, nem.
És már eltünt szem elől. György kétfelé pillantott maga mellett: nem
vette-e valaki észre, hogy itt most ellentmondtak neki? Ilyen hiú az
ember. Aztán csóvált egyet a fején, de mosolyogva; mint mikor azt
mondjuk magunkban: ejnye, rossz gyerek! És asztalt keresett, hogy
legalább leülhessen arra a két-három percre, ami még a charlestonből
hátra van. De bizony egyetlenegy szabad asztalka nincs a hallban;
amelyik mellett nem ülnek, annak a tetején poharak, feketés csészék meg
retikülök jelzik, hogy csak táncolni szállott el a közönségük onnan a
székekből. Oly kényelmetlen így egyedül állani az ajtó mellett,
feltünően. És úgy érezte magát György egy pár pillanatig, mint valami
árva fiú, a muzsikáló, táncoló s angolul, franciául zsiboló
idegenségben. Valentine feje kétszer vonult el már előtte, mintha
ringlispil hozná s vinné tova megint a maga monoton keringésével, hanem
György hiába mosolygott oda s hiába leste Valentine szemeit: azok a
szemek elfelejtettek idepillantani, belemerültek a Lali hizelgő két
szemébe s kissé oldalt esve, gyöngén ingadozott a Valentine feje, mintha
drága kis bókokat élvezne.
Hogy lehet ebbe a haszontalan csúszkálásba így belebódulni. Györgynek a
tétova tekintete bejárta ezeket a táncos gavallérokat; roppant rájok
csudálkozott hirtelen, hogy micsoda szenvedélylyel, micsoda gyerekes
ambicióval űzik ezt a céltalan és kényelmetlen körbesomfordálást. Hogy
el nem únják és hogy el nem röstellik az ilyen férfiatlan tipegést és
csoszogást. Igaz, legalább a fele nem is vehető felnőtt embernek, ezek
azok az egy tipusú, könnyű, kedves úrfiak, akik mint a foxik minden
országban és minden földrészen feltalálhatók; azután akad ezek közt egy
pár arisztokrata biztosan, azoknak szent kötelességük minden lehető
mulatságot leszolgálni az életben, s lehetnek köztük urak a
diplomata-hadból, akiknek csak némely történelmi percben kell az
ünnepiesség nivóján tartani magukat, hát ezek mind nem felelősek a
komolytalanságukért. De hiszen akadnak azért ebben a táncos népben
jogászemberek, orvosok, netalán egyetemi professzorok és hát a többi is,
aki kereskedő vagy pénzember, az is családapa többek közt és tekintély a
maga területén, édes istenem, hogy respektálhatják az ilyet a gyerekei,
meg a diákjai, meg az alkalmazottjai, ha például látnák most őket
háttal, milyen hülyén nyitogatják szét a bokáikat; brrr, de ízetlen
valami! S valami visszatetsző volt a György szemében, hogy ily művelt
úriemberek ugyanavval a fejjel jönnek a táncba, amelyikkel egész nap
látnak, hallanak, gondolkoznak. Ezek az emberfejek mintha valahogy nem
volnának oda valók a vállak és könyökök groteszk rángatózása fölé;
ezeket a nappali fejeket legalább letehetnék a shimmy meg a charleston
előtt az urak és valami kedves pojácafejeket vagy afféle színes
léggömböket tehetnének a nyakukba, amilyeneket a mulatóhelyeken szoktak
osztogatni.
No, szerencse, hogy nem kell itt elhagyatva tovább morfondirozni, libeg
már vissza Valentine, a kezét most ejti alá a Lali lelépő kézcsókja
alól, ügyesen siklik két majdnem surlódó pár közt ide György elé.
Csakhogy megelégelte a kis mulatságot, csakhogy itt lehet már hagyni a
zenebonát.
Dehogy, szó sincs róla. Valentine csak ragyog elragadtatva, az orcái
kimelegedtek, a sebes lehelléstől alig tud beszélni:
– Gyugyu, de jó! Száz éve nem táncoltam!
György örül, a zsebkendőjét akarja rántani, hogy leszedje a rózsálló
homlokról azokat az icipici harmatcseppeket.
– Hagyja… – s hajlik vissza, kezét feladja megint a Lali vállára, ki
frissen liheg és a plasztront tolja befele a mellény alá, mert az egyik
felől ki talált onnan csúszni táncközben.
– De Tin, kis angyalom…
Nem is hallja Tin, a saxophont hallja, mely éppen egy csiklandósat
furulyált, a fejét mulatósan megrázza s a térdét buktatja bolondosan
előre, s a másikat hátra kapja s rögtön ezt a másikat előre s az elsőt
hátra.
Máris szökött volna, György csúszott egyet és elfogta nevetve a kezét:
– Gyerekek, elfáradtok.
– Oh! micsoda naiv férfiú! – Valentine ránevetett Lalira, s aztán bájos
kis grimasszal igyekezett az ujjait György kezéből kimenteni.
Lali, kellemesen pihegve, csak legyintett vidám jóakarattal, mint egy
champion. Elfáradni, egy kis charlestontől? A topánja orrával egy
taktust ütött, és rögtön lendült lábujjhegyen, helyből a muzsikába lépni
Valentine-nel. Ezzel szemben a jazz egy cintányér-csendülettel
megszakadt. Kis szünet, amit mindig röpke felháborodással fogadnak a
párok, míg belátják, hogy ezen már nem lehet segíteni s vidám
békességgel indulnak visszacsücsülni. György egy diszkrét bravót
kiáltott a friss zsivaj közt az elnöklő hegedűs felé s alig tudta
megállani, hogy jókedvében fel ne kapja a levegőbe Valentine-t, aki egy
nyűgös cicanyávogással panaszolta a hirtelen csalódást.
– Hála isten, mehetünk – és György hálásan fordult Lalihoz: – Köszönjük
pajtás a kedvességedet.
Vali kezecskéje tiltakozva repesett:
– Hogyisne! még táncolni fogok.
– És addig is – azt mondja Lali – ülünk egy kicsit legalább. Gyerünk
gyerekek, a Tutyuék asztalához. Ott vannak ni… ott, ott.
György arra se nézett:
– Nem ismerem őket.
– De, én ismerem, csak jöjjön. Nagyon net gyerekek, roppant jóba
vagyunk!
– Első. Első pofák. Első módon fognak kérlek örülni, csak gyere kérlek.
György el is mulasztott a Lali javallatára figyelni, annyira meglepte,
hogy Valentine hogy repes az odaülésért, a maradásért.
A keze után nyúlt, gyöngéden:
– Tin…
Csak ennyit szólt, mint egy gongütés, amely csendre hangol, amely mély
hangulatba hív, ünnepet igér, indító jelt ad álomútra. S kissé maga felé
húzta Valentine-t a kezénél fogva és a nehéz barna szemnek a csodálkozó
mosolya is csak az egyet beszélte: mi lelt téged, én szólok hozzád, aki
a mindenséged vagyok, én várlak, én akarlak, hol van akkor ez a hall,
meg ez az egész világ Lalistól, Tutyustól, jazzbandestől, minden
egyebestől… hát nem érted?
Nem érti, úgy látszik. Mögöttük a másik asztalnál most csúsztatja lefelé
a lorgnont egy kakadúképű begyes kis dáma a Valentine hajáról a térdéig.
Lámpalázasan simít egyet a megbámult ifjúság a szőke haján, felcsapja a
nevetését és maga felé húzza a György kezét:
– Isten bizony, mindig úgy szalad az emberektől. Odaülünk Tutyuékhoz.
Olyan jól érzem itt magam.
Lalinak integetni valója akadt valami felfedezett ismerősök felé; György
ráborította puhán a másik tenyerét is a Valentine nyugtalan kis kezére s
hajolt a fejéhez szinte fájdalmasan gyöngéd szavával:
– Vár a hold, Tin…
– Ne féljen, nem fog elszaladni.
Lali is odafordult újra, s belekapaszkodott a György karjába:
– Gyerekek menjünk. Mit szincerizálsz annyit, öregem.
György egy türelmes mosolylyal szépen kivette magát a Lali karolásából
és megint odahúzta Valentine kezét:
– Mi már fölmegyünk pajtás, sajnálom.
– Nixtralala, csak előre, kis szemérmes – és Valentine újra megrántotta
a György karját – alló!
Ez a két kéz könnyedén játszik, húzgálnak előre-hátra valamit, ami oly
hamar el tud szakadni, egy arany szálat, amelyik két szívet szokott
összekötni.
György komoly szemekkel igyekszik Valentine-t lebeszélni:
– Tudja, hogy programmunk van reggelre.
– Eltesszük holnaputánra.
– Ez az! – Lali csettintett az ujjaival és frissen riszálta a derekát,
azután rögtön ott volt a Valentine csipőjén a tenyere.
Ez az, ami megoldotta a súlyos problémát. Kitört a muzsika. A hall
ujjongva fogadta a szezón királynőjét, Valentine-t, amint újra
leszállott delejes lábujjai hegyével a billentyűkre, húrokra,
cintányérra. Mint a tüzes ékkövek, úgy tündökölnek az iramló taktusok,
mint a szerelmi diadal, úgy kacagnak mámorosan.
Valentine, meg Lali persze, az elsők közt voltak, akik belevetették
magukat az új charleston-rohamba, nekik föl se kellett kelni, csak egyet
szökkenni, máris a márványon voltak, mintha a szél kapta volna el őket.
Az egész társaság lázasan rebbent föl, apró örömsikolyokkal,
trallalákkal, füttyöcskékkel; itt-amott sürgősen koccantották vissza a
tálcára a pohárkákat és vibráltak a cigarettekkel a hamutartó felé,
melyet nem leltek ott az orruk előtt sietségükben s aztán uccu! a
párjukkal a forgatag közepébe. György utánuk lépett az övéinek, mikor
eliramodtak, még a távozásért akart volna picit kunyorálni, de csak két
méterről kapott már egy gyors kis leintést a Tin odalebbentett kezétől,
hogy: mindjárt, mindjárt, csak te maradj szépen.