ÁGNES

A Geiger-palotából lejött a két Geiger testvér: Iván és Ágnes. A

szélesvállú, díjbirkózó-formájú és díjbirkózó-erejű, huszonnyolc éves

Iván és a karcsú, szőke, szelídszemű és egy kevéssé – bájosan –

piszeorrú, tizennyolc éves Ágnes. Az utcán Iván körülnézett és

bosszankodva mondta:

– Ezt a Mártont most már igazán el kell csapni. Már megint nincs itt.

Bizonyosan iszik valahol. Hét órára iderendeltem; most hét óra öt perc…

Gondolkozott.

– Tudod mit, – szólt azután a testvéréhez – ne várjunk rá. Menjünk át

gyalog. Autón úgyis korán érnénk oda. Egész nap nem jártam… és a

gyalogjárón már semmi sár… Ha megunjuk, útközben beülünk egy fiakkerbe.

Az autót majd a portás utánunk küldi. Jó?

– Jó, – felelte Ágnes vidáman – menjünk gyalog.

Elindultak. A gyalogjárón nem volt már sár; a téli szél

fölszikkasztotta; csak a kocsiút volt még sáros és a gyalogjáró mellett

állottak halomba gyűjtött, sáros hókupacok. Tiszta, friss téli este

volt, csak épen annyi hidegség, hogy az ember szaporán járjon benne és

az arca kipirosodjék tőle. Szaporán és kipirosodó arccal mentek előre,

és Iván így szólt Ágneshez:

– A híd előtt, azt hiszem, kocsiba ülünk majd. Hanem a pályaudvarnál, ha

megengeded, én beszaladok egy percre a specialitás-trafikba. Odaát

mindig nehéz havannákat adnak; – szeretnék néhány könnyű szivert venni.

Odaértek a pályaudvarhoz.

– Hát vársz egy percig, úgy-e? – kérdezte Iván. – Állj oda a gázlámpa

mellé, hogy kint légy a forgalomból. Rögtön itt vagyok.

Sietett befelé. Nyolc perc is eltelt azonban, amíg megint

visszajöhetett. A dohányárus bolt előtt egész tömeg ember állott, azután

az ő szivarját nehezen keresték ki; azután nem tudtak váltani. Amikor

kiért az utcára, kereste Ágnest. A lány nem állott már a gázlámpa

mellett, ahol hagyta, hanem jóval távolabb a villamos vasút bódéja

mellett és egy elegáns, karcsú fiatalember volt a társaságában. Iván

csodálkozva nézte meg ezt a fiatalembert, – elegáns volt, monoklis,

huszonhat éves lehetett – és megállapította, hogy nem ismeri. Feléjük

indult, amikor a fiatalember egyszerre csak fölemelte a keztyűs kezét és

megcsípte az Ágnes arcát. Ivánban elhült a vér és egy ugrással ott volt

mellettük. Hallotta, amint Ágnes megrémülten dadogja:

– De kérem… téved… mindjárt jön a bátyám…

És hallotta, amint a fiatalember nevetve válaszolja:

– Tudom, gyöngyöm, drágaságom… ilyenkor előbb mindenkinek jön a bátyja…

csak azután…

Ekkor ott volt mellettük, két ujja közé fogta a fiatalember nyakát és

elpenderítette Ágnes mellől. Ágnes halálsápadtan bámult rá, a

fiatalember elvörösödve fordult vissza.

– Mars! – mondta neki nyugodtan – mert beleduglak a sárba.

A fiatalember kiejtette a szeméből a monokliját, fölemelte a kezét és

dühtől reszketve felelte:

– Pimasz!… Ezért most…

Pofon akarta ütni. Nagyobb volt Ivánnál egy fejjel. Mielőtt azonban

megüthette volna, Iván megkapta a kezét, megcsavarta, azután az egész

embert derékon fogta, fölemelte és fejjel lefelé beledugta egy sáros

hókupacba, amely a gyalogjáró szélén állott. Ágnes nagyot sikoltott; a

fiatalember kétségbeesve rikoltotta el magát, de azután belemerült a

feje a sáros hólébe és a hangja hörögve fulladt el. Iván eleresztette; a

fiatalember végigdőlt a földön és kapálózva, fuldokolva, elvakulva, síró

hangon káromkodva próbált talpraállni. Rettenetes állapotban volt. Iván

előbb meg akarta várni, míg magához tér, de a megtépázott, sártól csurgó

ember se látott, se hallott. Ágnes is olyan arccal dűlt neki a bódé

falának, mint aki készül elájulni; nagy tömeg is gyülekezett köréjük;

Iván odaintett egy hordárt.

– Itt egy forint. Ha ez az úr majd magához tér, átadja neki ezt a

névjegyet… Fogja.

Karon ragadta a remegő és ájuldozó Ágnest, áttört vele a tömegen és

beült vele egy fiakkerbe. A fiakker robogott át velük Budára.

Hogy történt ez Ágnes? – kérdezte Iván. – Hihetetlen, hogy Budapesten öt

percig nem lehet egy tisztességes nőt egyedül hagyni az utcán.

Ágnes fehér arccal dőlt hátra a kocsiban és vacogott a foga.

– Hát hogy történt, Ágnes?

Ágnes ájuldozva forgatta a fejét és nem tudott válaszolni.

– Irtózatos, – mondta azután. – Irtózatos… Mit tettél vele!

– No hallod, – felelte Iván – ez csak nem érdemel szánalmat. Egy ilyen

piszkos betyár!… Ez nem fog többet tisztességes nőket molesztálni.

– Nem kellett volna így… Nem kellett volna ilyen rettenetesen… Hiszen ez

borzasztó. Rettenetes volt.

– Inkább mulatságos.

– Nem, nem – rettenetes. Miért is nem hallgatott rám! Hiszen én mondtam

neki, hogy jössz. Én figyelmeztettem. Miért tetted ezt, Iván?

– Ugyan kérlek, – felelte Iván bosszankodva – hagyj már békében ezzel a

szentimentális jajgatással. – Azért tettem, mert pimasz volt. Jobb lesz,

ha elbeszéled, hogyan történt a dolog.

Ágnes nem tudta elbeszélni a dolgot. Sápadt volt és didergett és

kétségbeesve hajtogatta:

– Borzasztó volt! Borzasztó…

Megérkeztek.

– Tudod mit, – mondta Iván – én azt sem bánom, ha szörnyűködöl. De itt

hagyd abba. Hazamenet majd folytathatod. Nem akarom, hogy itt tudjanak

róla.

Ágnes elhallgatott. Egész este nagyon szomorú volt és keveset táncolt.

Hazafelé menet, már az autóban, megkérdezte a bátyját:

– Mondd, Iván, mit gondolsz, mi lesz most?

– Miből?

– Abból… az afférból… az estiből?

– Hja… Valószínűleg provokáltat. Ha úriember, akkor provokáltat. Ha

úriember…

– Az, – mondta Ágnes határozottan.

– Honnan tudod?

– Én… én csak gondolom…

– No jó. – Akkor kap egyet a fejére.

Ágnes szótlanul dőlt hátra az ülésen és Iván szivarozva nézegetett ki az

ablakon. Otthon szótlanul búcsúztak el egymástól és mentek lefeküdni.

Reggel Ágnes már hét órakor talpon volt és leste, jön-e valaki Ivánhoz.

Tíz óra tájban csakugyan jött két idegen úr; bent voltak három percig,

azután elmentek. Alighogy kitették a lábukat, Ágnes rontott be a

bátyjához.

– Iván, – kérdezte lihegve – ezek úgy-e provokáltak?

– Igen.

– És mit feleltél nekik?

– Mit!… Szent Isten, hát megneveztem a magam segédeit.

– És mi lesz?

– Ha megígéred, hogy mamának nem szólsz, megmondom.

– Megígérem.

– Hát, én szeretem gyorsan csinálni az efféle dolgokat. Ezek már ma

délben találkoznak az én segédeimmel és délután öt órára már túl is

leszünk az egészen.

– Ma délben találkoznak a segédeiddel?

– Igen.

– És te hogyan kapsz értesítést?

– Az egyik segédem feljön ide.

– És ezek… ezek az ő segédei… nem mondtak neked semmit?

– Mit mondanának? Ami mondanivalójuk van, azt a segédeimnek mondják meg.

Ágnes töprengve hallgatott. Iván újságolvasásba fogott és Ágnes

nyugtalanul járt föl és le. Az idő borzasztó lassan múlott, úgy

tetszett, hogy a délelőttnek sohasem akar vége lenni. Végre egy óra

tájban megérkezett az Iván segédje. Ágnes rettegve várta, míg elmegy,

azután sietett be Ivánhoz. Megállott az ajtóban.

– Iván, – kérdezte gyáván – mi újság!

– Mi volna, – felelte Iván – minden rendben van.

Ágnes aggódva nézett rá és lesütött szemmel és remegve kérdezte:

– És… és az ő segédei… nem mondtak semmit?

– Mit mondtak volna. Elmondták a mondókájukat. Uriemberek ezek.

Csakugyan.

– De… azonkívül… nem mondtak semmit?…

– Ejnye, de furcsa vagy. Hát mit mondtak volna?

– Hát… arról a dologról… ott a pályaudvar előtt… Arról sem mondtak

semmit?

– Persze hogy nem. Arról szó sem volt már.

Ágnes megint föl- és lejárt; az arca sápadt volt és tördelte a kezét.

– Kard? – kérdezte halkan.

– Igen.

– Súlyos föltételek?

– Ah… bandázs nélkül… de könnyű kardokkal.

– Iván, – fakadt ki Ágnes hirtelen – ennek a párbajnak nem szabad

megtörténnie.

– Miért? – kérdezte Iván bámulva.

– Nem szabad, – mondta Ágnes könnyes szemmel. – Nem szabad. Békésen kell

elintézni.

– Ugyan ne…

– Nem szabad. Én nem engedem.

– Csacsi.

– Megmondom mamának.

– Ágnes!

Utána indult, de Ágnes már kint volt az ajtón és rohant az anyjukhoz.

Iván bosszankodva ment utána. Mire odaért, Ágnes zokogva fejezte be az

elbeszélést:

– Nem szabad, úgy-e mama, nem szabad én miattam megverekednie?…

– Ne szamárkodj, – kiáltott rá Iván.

– Mama, – mondta azután – ez a lány meg van őrülve. Sajnálom, hogy

megtudtad. De úgy-e, te belátod, hogy ez nem megy másképen.

Hosszú tanácskozás jött, kérések, könnyek, végre az Iván segítségére

megérkezett az apjuk és az öreg asszony így belenyugodott a párbajba.

Ágnes úgy jajgatott, hogy az apja megfogta és kilódította:

– Eredj a szobádba, – mondta neki – és jajgass ott. Megbolondítod az

embert.

Ágnes fölment a szobájába és nemsokára ágyba kellett fektetni, olyan

rosszul volt. Hat óra tájban megérkezett Iván egy hosszú tapasszal a

jobb arcán és fölment hozzá.

– No nézz ide, te kis hisztérika, – semmi bajom.

– Hát neki? – kérdezte Ágnes halkan.

– Nem utolsó legény az se, – mondta Iván elismerően. – Nekem jött. De az

egyik vágása laposra fordult a fejemen.

– Hát a tied?

– Az enyém nem. Szépen végigvágtam a fején és ő szép csöndesen leült a

földre.

Ágnesnek remegni kezdett az ajka, mondani akart valamit, de azután

szótlanul befordult a fal felé.

Hat hét mulva egy napon Ivánt félrehívta az apja.

– Te, – mondta neki fölindultan – ide hallgass… Egy hallatlan történet…

– No, – szólt Iván izgatottan – mi az?

– Ma eljön hozzám Schack igazgató, tudod, Schack a Hazaitól. És azt

mondja: – „méltóságos uram, közölnöm kell önnel valamit…“ – Tessék, –

mondom én. Erre elmondja, hogy ő a józsefvárosi házában néhányszor

találkozott már egy nagyon csinos fiatal hölggyel, aki fölment a második

emeletre. Ő neki nem jutott volna eszébe, hogy kicsoda… nem is gondolta

volna… de a felesége egy koncerten figyelmeztette, hogy köszönjön nektek

és akkor látta, hogy – Ágnes. Figyelmessé lett; megkérdezte a

házmesterét és a házmester azt mondta, hogy az a csinos, fiatal hölgy –

hol magában, hol egy idősebb nő társaságában – hetek óta jár egy

fiatalemberhez, aki a második emeleten lakik két bérelt szobában.

Hónapos szobában. Neki kötelessége engem figyelmeztetni.

Iván elhülve hallgatta.

– Az anyádnak nem akarok még szólni, – mondotta az öreg úr – de veled

most elővesszük Ágnest. Én félek, nem tudnék elég energikus lenni.

Iván vörös volt a dühtől.

– Hogy hívják azt a fiatalembert? – kérdezte.

– Valami Antalffy… nem a; – Áronffy Kázmér.

– Áronffy? – kérdezte Iván meghökkenve. – Hiszen ezzel verekedtem én. Mi

ez? Mit jelent ez?

Gondolkozott.

– Várj csak, apám, – mondta. – Az az idősebb nő nyilván miss Bryan volt.

Előbb vele beszélünk.

Hivatta miss Bryant. Rárivallt és a reszkető angol kisasszony az első

kiáltására bevallott mindent. Igen… Ágnes kisasszony kényszerítette őt…

azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem teszi meg… ő mindig be akarta

vallani, lelkifurdalása volt… különösen amikor Ágnes kisasszony egyedül

akart fölmenni… és neki majd lefagyott a lába a sétatéren, ahol várnia

kellett.

Iván bekergette miss Bryant egy mellékszobába és hivatta Ágnest. Ágnes

vidáman, kedvesen, szelíden jött és mosolyogva állott meg előttük. A

mosolygása azonban gyorsan elmult, amikor az Iván arcát meglátta.

Megszeppenve nézett rá az apjára; az apja elfordította a fejét. Ekkor

megpróbált dacosan szembenézni Ivánnal, de remegni kezdett, lesütötte a

szemét, hangos sírásba tört ki, összecsuklott, belevetette magát egy

székbe és a kezébe temette az arcát.

– Ágnes, – mondta Iván a dühtől remegve – azt, úgy látszik, sejted,

miről van szó. Azt is, hogy mindent tudunk. A legjobb lesz, hát ha

mindent bevallasz…

Ágnes sírt és nem válaszolt.

– Mindenekelőtt azt mondod meg, hogyan jutottál el először oda?… Hogyan

jutott eszedbe?… Hogyan ismerkedtél meg vele?

Ágnes sírt és hallgatott.

– Hogyan mentél föl először?

Ágnes hallgatott.

– Hogyan ismerkedtél meg vele?

Ágnes hallgatott. Iván megfogta a karját és megszorította.

– Te! – mondta neki – majd mindjárt beszélni fogsz…

Ágnes fölsikoltott; az apjuk csitítóan lépett közbe és Ágnes az apjukhoz

menekült. Zokogva bújt a mellére.

– Igen, kis lányom, – mondta az apja elérzékenyülve. – Hát csak mondj el

szépen mindent.

Ágnes zokogott még egy ideig, azután az apja biztatására és az Iván

fenyegetésére beszélni kezdett:

– Én akkor ismerkedtem meg vele, mikor először fölmentem hozzá.

– De miért mentél föl hozzá? – kérdezte Iván felhördülve.

– Mert bocsánatot kellett tőle kérnem.

– Miért?

– Mert én voltam mindennek az oka.

– És miért mentél föl másodszor?

– Mert… mert ő is kért rá…

– Úgy? – kiáltotta Iván ökölbeszorított kézzel. – No, hát én majd…

Ágnes ekkor szembe fordult vele. Most már nem sírt.

– Hozzá ne merj nyúlni! – kiáltotta elszántan. – Nagyszerű!… de könnyű

is neked, mikor sokkal erősebb vagy nála. Nem volt elég eddig? Tudod…

tudod azt, hogy a vágásodtól is majdnem agyvelőrázkódást kapott… egy

óriási kötés volt a fején… Hozzá ne merj többet nyúlni.

Iván csodálkozva nézett össze az apjával. Hallgattak. Az Ágnes

elszántsága lassan elmult, a szeme könnyes lett, a harciasan fölemelt

fejét leeresztette, de azután összeszedte a bátorságát és remegő hangon

mondta:

– És én férjhez fogok hozzá menni. Igen, ezt megmondom és inkább

meghalok… És igaz, hogy most még csak fogalmazó, de majd lesz több is…

És én szeretem… És adjatok engem hozzá… adjatok hozzá, mert én…

Nem merte kimondani, de azután fölkapta a fejét és kimondta:

– Mert én a szeretője vagyok.

Iván megkapta a kezét. Ágnes följajdult és zokogva mondta:

– Nem… nem is igaz… De az leszek, ha nem adtok hozzá.

Az apjuk újra közbelépett. Iván elfordult és Ágnes megint zokogva bújt

az apja mellére.

– Hidd el, papa, – mondta – hogy ez nekem kötelességem volt,

kötelességem volt… Ő olyan szépen viselkedett, olyan férfiasan, olyan

gentleman módra, olyan bátran…

– A hókupacban! – szólt Iván gúnyosan.

Ágnes újra harciasan fordult feléje:

– Neked könnyű – mondta. – És te brutális vagy, tudod.

Az apjuk csitította.

– Ide hallgass, kislány – mondta. – Hiszen majd meglátjuk.

– Hozzáadsz, úgy-e, papa?

– Majd meglátjuk.

– Igen, igen. Mondd, hogy igen. Én meghalok, ha nem lehetek a felesége.

Ez nekem kötelességem.

– Majd meglátjuk. Előbb mondd el.

Ágnes semmit sem akart elmondani, míg az apja meg nem ígéri, hogy

hozzáadja… Az apja végre kijelentette:

– Hiszen ha kifogástalan ember, én nem bánom.

– Oh, az! – kiáltotta Ágnes. – Nagyon jó családból való. És gentleman.

Nem árult el engem.

– No jó, hát akkor mondd el, hogyan történt ez a dolog.

Iván kérdezett és Ágnes vallott.

– Én voltam az oka az egésznek – mondta. – Én nagyon bűnös voltam.

– Miben?

– Abban… ott a pályaudvar előtt…

– Miért? Hogyan?

– Hát… ő nem szólított volna meg engem… elment mellettem és rámnézett…

azután visszanézett… de valószínűleg tovább ment volna… Hanem én

látásból ismertem… mindig az utálatos Veszprémi Micivel járt… irántam

nem érdeklődött… és én voltam az oka, hogy megszólított…

– Mit csináltál?

Ágnes habozott.

– Mikor visszanézett… akkor… mosolyogtam…

– Hallatlan! – kiáltotta Iván.

Ágnes szégyenkezve sütötte le a szemét.

– És azután? – kérdezte az apja. – Azután megszólított?

– Nem. Még akkor sem. Csak visszafordult és elment mellettem még

egyszer. Azután újra visszafordult és megint elment mellettem.

Gyanakodva kerülgetett. Látszott rajta, hogy ismerős vagyok neki, de nem

tudja, honnan. És azután… ő már tovább is ment volna… én voltam az oka

mindennek, én voltam az oka, hogy Iván olyan brutálisan bánt vele és

hogy majdnem agyvelőrázkódást kapott… és mikor a segédek itt voltak,

mindig azt vártam, hogy elmondják ezt a dolgot… és ő nem árult el engem…

és én a párbaj után való napon kikerestem a címtárból a lakását és

fölmentem hozzá miss Bryannel megköszönni, hogy nem árult el és

bocsánatot kérni… és olyan sápadt volt… és olyan kedves… és mindennek én

voltam az oka… és ő gentleman volt…

Iván összenézett az apjával. Az apja vállat vont és elmosolyodott. Iván

ránézett Ágnesre, aki kipirult arccal várta, mit felelnek neki és úgy

érezte, mindjárt ő is elmosolyodik. Egyelőre azonban összeráncolta a

homlokát és azt mondta:

– Várjunk csak… még egy részlet nem világos. Azt mondod: ő már tovább is

ment volna.

– Igen. Ő tovább ment volna.

– Pedig rámosolyogtál.

– Igen.

– És miért szólított meg mégis?

Ágnes elpirult és dadogott.

– Csak úgy… csak… mégis… megszólított…

– De miért? Te voltál az oka… Vagy ő?

– Nem, nem. Csak én voltam az oka.

– Miért?

– Csak!

– Mondd meg őszintén, – különben ő kap ki.

– Hát, amikor mégis tovább akart menni, – mondta Ágnes sietve – amikor

mégis tovább akart menni…

– Akkor?

– Akkor…

Elfordult.

– Akkor? – kérdezte Iván fenyegető hangon.

Az apja megfogta az Ágnes finom állát és fölemelte.

– Akkor? – kérdezte.

Ágnes tágranyilt könnyes szemmel, vörösre pirulva, szégyenkezve, síró és

nevető gyerekszájjal – úgy, hogy az apja hangosan fölnevetett és a

bátyja is elmosolyodott – bűntudatosan és megtörten mondta:

– Akkor én rákacsintottam…