Öregem, – mondta Bárány Viktor a bátyjának – én pár nap nap mulva
elutazom.
– Helyesen teszed, – felelte Bárány Péter csendesen, jóindulatúan és
szeretettel – nincs az elfáradt elmének elmének és a megcsömörlött
léleknek jobb gyógyszere az utazásnál. Ámbár az is igaz, hogy túlságosan
érzékeny emberek számára nem való és így én…
Nyugodtan és szeretettel beszélt. Bárány Viktor kötekedve nézett bele a
bátyja kissé rövidlátó, meleg, szürke szemébe:
– Bátyó, – szakította félbe mosolyogva a bátyját – én nem üdülni akarok,
nem négy hétre megyek el, hanem – ha megbocsátod ezt a nagyzoló szót –
új életet kezdeni… és legalább is Amerikába… ha nem Ausztráliába…
Bárány Péter csodálkozva kért magyarázatot és Viktor jókedvűen
magyarázott meg mindent:
– Nézd, drága és egyetlen Petykóm, – mondta – itthon már semmi sem megy…
A hivatalomból féllábbal kint vagyok, a kártya egy teljes év óta rosszul
jár, jóformán egy vasam sincs… Köszönöm, tőled nem fogadok el semmit. Az
kéne még csak, hogy a te részedet is elköltsem. Nem, annál már okosabb
is vagyok. Kihez fordulnék akkor ezentúl, ha nagyon rosszul menne a
sorom… Azután nem is az a legfőbb ok. A nők, bátyókám, a nők. Hogy én
mikbe keveredtem most már bele!… Hogy nekem hányféle, keserves és
összekuszált ügyem van!… Micsoda kínos ügyek!… Hidd el, sehogyan sem
lehet őket elintézni, csak akkor, ha ellépek, ha túl vagyok az oceánon.
Beszélgettek a dologról és hamarosan Péter is helyeselte a Viktor
szándékát:
– Eredj, fiam, – mondja. – Nyugodtan küldelek, mert egy kis becsületes
viaskodás az élettel csak hasznodra lehet és mert hiszen minden nagyobb
bajtól megóv az, hogy én itt vagyok, velem rendelkezhetel…
Viktor egy hét mulva elutazott. Az elutazása után két nappal Péter az
egyetemi előadásához állította össze délután a jegyzeteket, amikor heves
kopogtatás hallatszott az ajtaján.
– Szabad, – mondta Péter kissé meglepetve.
Meg volt lepetve, mert az inasának nem kell kopogtatnia; más pedig ki
jöhetne bejelentés nélkül? Az ajtó kinyilott és bejött Mariska, a
gyámleánya. Mariskát a két Bárány-testvér nyolc évvel azelőtt örökölte
valami nagyon távoli rokontól; Mariskának már akkor szép, nagy, kék
szeme volt és egy icipici vagyonkája. A kék szeme most olyan nagy,
csodálkozó, naív és bízó szem volt, mint akkor, a vagyonkája meg épen
megnőtt, mert Bárány Péter a maga költségén neveltette a kislányt. A
kislány időközben tizenkilenc éves lett; a sürgető vágya szerint tavaly
beiratkozott az egyetemre és az utóbbi időben már inkább Viktor
foglalkozott vele.
A Mariska őszinte, szép, kék szeme most duzzadt és vöröshéjú volt a
sírástól. A haja összekuszálódott és a ruháján a gyors öltözködés egész
csomó kis hibáját állapíthatta volna meg Bárány Péter, ha ő az ilyesmit
egyáltalában észre tudta volna venni. De nem vette észre sem ezeket a
kis hibákat, sem azt, hogy Mariskával valami baj történt.
– Szervusz, Mariska, – mondta neki – csakhogy eljössz már egyszer
hozzám. Nézd, még azt sem bánom, hogy a munkámban zavarsz meg.
Mariska nézett rá és látszott rajta, hogy egyetlen szavát sem érti.
Mereven és kétségbeesetten nézett rá, azután – egy feltörő zokogást
visszafojtva – kétségbeesetten kérdezte:
– Igaz, hogy Viktor elment?
– Igaz, – felelte Péter – csak elbúcsúzott talán tőled?
– Nem, – fakadt ki most már kétségbeesetten zokogva Mariska – egy szót
sem szólt… Most kaptam tőle ezt a levelet…
Péter utána nyúlt, de Mariska hirtelen ijedten visszakapta a levelet és
kétségbeesve gyűrte és morzsolta a markában. Péter felállott és feléje
indult, de Mariska ekkor levetette magát egy díványra, a kezébe temette
az arcát és kétségbeesetten zokogott.
Péter csodálkozva nézett rá. Vigasztalni próbálta, de Mariska nem is
hallotta meg a hangját, hanem süketen, gyötrődve, vigasztalanul
zokogott. Péter megdöbbenve nézte.
– Mariska, – mondta neki azután szeliden – én nagyon helyes és nagyon
megható érzésnek találom a szeretetedet, de azt gondolom, hogy a
kétségbeesésed egészen túlzott. Semmi okunk sincs rá, hogy Viktort így
megsirassuk…
Mariska halkan és tördelten zokogott bele néhány szót a párnába, amelybe
az arcát belefúrta. Péter nem értette ezeket a szavakat. Lehajolt.
– Mit mondasz? – kérdezte nagy figyelemmel. – Mit?…
Kiegyenesedett, meghökkenve lenézett a zokogó lányra, azután sebesen
járkálni kezdett a szobában. Ez volt nála az izgatottság legfőbb jele. A
lány felkapta a fejét és utána nézett; de amint visszafordult, riadtan
és sírva újra a párnába fúrta a fejét.
Péter megállott előtte.
– Mariska, – mondta halkan – ha jól értettelek, akkor azt mondtad, hogy
nem őt siratod, hanem magadat…
Mariska megrázkódott, felpattant, odavetette magát Péter elé és a két
karjával átkulcsolta a lábát.
– Péter, – mondta fuldokolva – bocsáss meg nekem… bocsáss meg nekem…
Péter elsápadt egy kissé. Lehajolt, fölemelte a lányt és leültette a
díványra. Ő maga sebesen végigjárta még kétszer a szobát, azután leült
egy székre Mariskával szembe. Most már teljesen nyugodt volt.
– Mariska, – mondta halkan – arra kérlek, beszélj el nekem teljes és
becsületes őszinteséggel mindent. Az őszinteség nemcsak kötelező rád
nézve, hanem okosság kérdése is, mert hiszen csak a teljes őszinteséged
bírhat engem rá, hogy melletted álljak.
Mariska a kezébe temette az arcát.
– Hát mondd, Mariska, – kérdezte Péter – mi történt. Viktor…?
A lány lekapta a kezét az arcáról. Az arca kipirosodott és a szeme
kigyulladt.
– Viktor gazember, – kiáltotta hevesen – Viktor gazember.
– Várjunk csak, várjunk – mondta Péter – az elhamarkodott ítélet sokszor
csak annak a következménye, hogy a saját hibáinkat nem akarjuk meglátni.
– Gazember, – kiáltotta Mariska – gazember!
– Nyugodtan! – szólt Péter. – Mondd csak el…
Mariska erre meg-megakadva, szégyenkezve, heves zokogások közben,
egyszer egy ájulás-rohamot is kapva elmondotta, mi történt. Az történt,
– mint az egész szaggatott előadásból nehezen bár, de mégis kiderült –
hogy az utóbbi időben Viktor erősen foglalkozott vele. Együtt jártak
színházba, kirándulásokra, vacsorázni, sétálni… Miért ne?… Hiszen…
úgy-e?… De ő nem volt szerelmes Viktorba, esküszik rá, hogy nem, vagy
legalább is csak úgy… ahogyan minden lány szerelmes tud lenni egy
kedves, jókedvű és szép fiatal férfiba. És Viktor sem szerette őt… meg
is mondta neki… csak jól érezte magát a társaságában, mert – azt mondta
– ő olyan üde, szép lány… És mégis egy este, a mikor Viktor őt
hazakísérte… egyszer, egyetlenegyszer, ő esküszik rá… Nem, nem, – Viktor
gazember.
Péter komolyan hallgatta végig ezt az előadást, azután fejcsóválva
mondta:
– Be kell ismernem, hogy – ha ez így van – akkor a Viktor hibája nem
eshetik elég súlyos megítélés alá és akkor nem mondhatom, hogy a
megjelölésed túlzó és igazságtalan volna.
– Esküszöm neked, Péter, hogy így van, – mondta Mariska zokogva.
Péter elgondolkozott és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott, azután
halkan mondta:
– Magamat is bűnösnek kell mondanom abban, ami történt. A felelősségnek
egyrészét nem háríthatom el magamtól, mert végre is törődnöm kellett
volna veled… és én elhanyagoltalak… Nem teljesítettem a kötelességemet.
Mariska a keze után nyúlt és megcsókolta. Péter vissza akarta húzni a
kezét, de Mariska nem engedte: ráborult a kezére és elhalmozta könnyes,
forró csókokkal.
– Milyen jó vagy te, Péter, – mondta. – Csak te bocsáss meg nekem. Csak
te ne hagyj el.
– Nem, – felelte Péter – hogy gondolsz olyant. Kétszeres kötelességem… a
magam mulasztásáért és a Viktor hibájáért… Most nyugodtan és szeretettel
kell róla beszélnünk, mi történjék veled. Soha nem lehet nagyobb érték a
szeretet, mint amikor olyan emberek állnak szemben egymással, akik a
maguk részéről egyformán bűnösöknek érzik magukat.
Mariska kábult alázattal és mámoros hálával nézett fel rá és a szelíd
szentenciáit, amelyeket máskor fölöslegeseknek és néha terheseknek
érzett, most úgy hallgatta, mint a megváltás és a bűnbocsánat soha meg
nem sokalható szavait, mint egy nagy sajgás lecsillapítását, mint egy
elepesztő szomjúság eloltását… Áhítattal és a megindulástól remegve
nézett Péterre. Milyen jó! Milyen bölcs! Milyen egyszerűen férfias és
milyen nemesen erős!
Péter ott tartotta magánál estig. A lánynak át kellett mennie a másik
szobába, amíg a munkájával elkészült, azután behívta és együtt töltötte
vele az egész délutánt.
– Ilyen lelkiállapotban, – mondta – mint a tied, minél kevesebbet legyen
egyedül az ember. Én félek tőle, hogy nem vagyok számodra a
legalkalmasabb társaság, de ha hajlandó vagy egy kis türelemmel lenni
irántam és hogy ha nekem sikerül elsősorban nagyon tapintatosnak lennem,
akkor…
A lánynak másnap meg kellett Pétert várnia az egyetemen; az előadása
után elmentek sétálni, azután együtt ebédeltek. A délutánt is együtt
töltötték. Egy hét mulva valamelyik délután – mikor Péter ismét dolgozni
készült – Mariska félénken megkérdezte:
– Péter… mondd… Nem segíthetnék én neked… oh, egészen apró dolgokban…
nem lehetnék szolgálatodra?
Péter meglepetve nézett rá.
– Nem hiszem, – mondta kételkedve – nem hiszem.
Azután, rövid habozás után, ismét egy szentenciával döntötte el a
dolgot:
– A legmakacsabb vonakodásaink sokszor csak régi elfogultságból vagy
gondolkozásbeli renyheségből erednek. Én a nőket eddig alkalmatlanoknak
tartottam az efféle munkára… de oktalanság volna próbát nem tenni… Ha
igazán kedved van rá.
– Ki sem mondhatom, Péter, mennyire.
Megpróbálták és a dolog, Péter nagy meglepetésére kitünően ment. A lány
intelligens volt, gyorsan tanult, engedelmesen és pontosan végzett el
mindent. Beletartott azonban másfél hónapba, míg Péter előállott azzal a
teljes dícsérettel, amelyet a lány remegve várt. Ezen a napon Péter
előbb ezt mondta halkan és lesütött szemmel:
– Mariska… meg kell neked mondanom… hogy én Viktornak levelet írtam és a
levélben felszólítottam őt, mondja el becsületesen… hogyan történt… az a
dolog. És ő benne volt még annyi becsület, hogy – bár én nem említettem,
hogy te is elmondottad nekem – mindent úgy ad elő, mint te. Kijelenti,
hogy őt terheli minden felelősség… gazságot követett el… ő most bűnhődni
próbál… te próbálj boldogan élni.
Mariska sápadtan és lesütött szemmel hallgatta ezt a közlést. Péter még
ezt mondta:
– Nagy megnyugvásomra szolgál, hogy ezt tudom, és be kellett neked
vallanom, hogy ezt a megnyugvást Viktortól akartam megszerezni. – Most
ne beszéljünk róla többet.
Nem beszéltek róla többet, hanem még ezen a napon – a munkájuk
elvégeztével – előállott Péter a teljes, lelkes és hálás dícséretével.
– Nagyon hálás vagyok neked, Mariska, – mondta. – Hihetetlen, mennyivel
jobban megy így minden. Egy ideig csakugyan segíthetnél nekem… oh, csak
amíg akarod… én nem akarlak ideláncolni…
Mariska könnyes szemmel nézett rá:
– Amíg te engeded, Péter, – dadogta – addig én boldog vagyok, ha…
Sírni kezdett. Péter szótlanul simogatta meg a haját. Ezután jött egypár
csendes, szép, nyugodt hónap és azután jött az a nehéz hónap, amikor a
lánynak a Péter intézkedésére el kellett utaznia, hogy várja azt a nehéz
napot, azt a nehéz órát, amely… Erre az útra Péter elkísérte. Ugy volt,
hogy másnap már hazajön; de ott maradt.
– Nem tudlak elhagyni, – mondta nyugodtan a lánynak. – Vannak órák,
amikor idegenben és egyedül lenni rosszabb a halálnál. Nem bírom
elviselni azt a gondolatot, hogy ilyen óráid legyenek.
Ott maradt vele és az ottléte jó, gyöngéd, vigasztaló és erőtadó volt az
első perctől az utolsóig. A nagy, nehéz óra azután elmult baj nélkül és
két hónappal rá újra hazafelé indultak. Indulás előtt Péter megnézte a
Mariska egészséges, rózsás, mélyen alvó gyermekét, azután ránézett
Mariskára, aki ismét délceg, viruló nagy kékszemű fiatal és szép lány
volt; azután elfordította tőle a tekintetét, a szeme elrévedezett,
bizonytalanul siklott egyik helyről a másikra, végül halkan és óvatosan
mondta:
– Az apai érzés a világ egyik legcsodálatosabb indulata. Épen azért,
mert az igazi apánál sem okolható meg szigorúan ősi, állati, férfi
ösztönök szerint, épen azért érthető, ha felébred olyankor is, amikor
csak lelki motivumokból eredhet.
Mariska remegni kezdett. Péter még jobban elfordult tőle; hallgatott;
azután ismét halkan mondta:
– Mariska, a régi lakásodra természetesen nem mehetsz vissza. Általában
nehéz lesz téged elhelyeznünk úgy, hogy semmiféle sottise-nak ki ne légy
téve. Az emberek ostobasága, úgylátszik, örökös gátja marad a
türelemnek, a jóságnak és különösen a mások megítélésétől való
tartózkodásnak.
Mariska hallgatott.
– Azt gondolom, Mariska, – folytatta Péter akadozva – az volna a
legjobb, ha egyelőre hozzám jönnél lakni. Persze… igen, igen… csak amíg
kedved van rá, amíg jobb nem akad…
Mariska le akart hajolni, hogy gyorsan megcsókolja a Péter kezét. Péter
nem engedte, hanem lehajolt a kezére hajló nőhöz és halkan, szinte
suttogva kérdezte:
– Vagy nem volna-e jobb, Mariska, ha örökre ott maradnál?
Mariska zokogva akart letérdelni Péter előtt, de Péter felemelte,
gyöngéden megölelte és szelíden simogatta:
– Hát igen, Mariska?
– Hogy kérdezheted, Péter? Hiszen láttad… úgy-e láttad már… hogy
mennyire szerettelek…
Nem tudta visszafojtani a boldog, mámoros zokogását. Péter simogatta,
lecsillapította.
– Én is szeretlek, – mondta neki gyöngéden. – És milyen csodálatos: én
soha talán egyetlen nőt sem tudtam volna megismerni… és téged bizonyosan
sohasem ismertelek volna meg enélkül a katasztrófa nélkül. És te is…
talán hibásan ítéltél volna meg nélküle. Előbb el kellett téged
veszítenem, hogy megértsem: mennyire te vagy az, akit meg kell nyernem
és akivel boldogan élhetek.
Mariska hálásan és szomjasan hallgatta.
– Különös házasság lesz ez a mienk, – mondta még Bárány Péter – és az
emberi rövidlátás csodálkoznék, sőt gúnyolódnék is rajta talán, ha
ismerné az eredetét. A jóság és a hűség azonban kétségtelenül
mindenekfelett való értéke lelkivilágunknak és a boldogság olyan cél,
amely felé elfogultság nélkül haladni joga, sőt kötelessége az embernek
és amely – mások ellen való vétségektől eltekintve – minden
cselekedetünket igazolja.