Árbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelete fel a fejét.
– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már
fenyegetsz engem!…
– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom
van arra, hogy mindent tudjak.
– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad
elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy
rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a
fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül…
– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A
fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye.
Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát
követelni. Ezt a patriárka-gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak
adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak.
Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni.
Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult,
legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután
Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta:
– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem
megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?…
Árbócz Sándor visszafordult a fia felé.
– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy
nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk
Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer
hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én
egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek…
Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve
hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz
ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy…
Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly,
mély fejbólintással válaszolt rá.
– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul
Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy
felkeresd…
– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy
az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes
kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen
közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló…
– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor.
– Tűrhetetlen a hangod…
– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az
eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt
sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak
később törvényesítettél.
– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis
csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked.
Kálmán legyintett egyet:
– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én
munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem
ismerem.
– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak,
felneveltelek, önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak
kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és
lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a
gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta
volna.
Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé.
– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az
elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy
te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy.
– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép,
hogy ezt elismered.
– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni –
felelte Kálmán komolyan.
Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott.
– Hová mégy? – kérdezte az apja.
– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé.
Elutazom.
– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami
elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam.
– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád.
Nekem nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni
akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből
lettem, ami bennem van.
– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis
szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az
apjának nem is, te igen.
– Majd meglátom, apám – mondta Kálmán komolyan.
Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel
hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az
apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést.
– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy?
– Igen, apám – felelte Kálmán.
– Miért?… Ugy-e mondtam?… Mit láttál?
Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan
mondta:
– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy
megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem
tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről.
Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit
tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a
gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott
megtaláltam.
Elakadt a szava és elfordította a fejét.
– És? És aztán? – kérdezte Árbócz Sándor.
Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy
erőfeszítéssel.
– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én
anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos,
bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt…
Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a
szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem
szólt hozzá.
– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam.
Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és
hozzám tartozol.
Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a
homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy
ideig az apjára, azután megrázta a fejét.
– Nem, apám, – mondta – én nem tartozom hozzád sem.
– Kálmán! – kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor.
– Őhozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom.
– Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek.
– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad
a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid
között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt
teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem
tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked.
– Ugy-e? Ugy-e igen, Kálmán?
– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a
szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni.
– Kálmán!
– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad
legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi
parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja
elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez
sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok.
Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell
téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt…
– Kálmán!
– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába…
emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom
elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az
anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá…