A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy
skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást
vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a
legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé.
– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam
pakoljak?
– Igen, mama, – felelte Marianne – pakolj magad.
Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett
a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta:
– Bizonyosan megint…
Marianne félbeszakította:
– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel
fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te
igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben.
– Az én érdekemben?
– Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem.
Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot
és intő hangon mondta:
– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak
pénzt akar?
Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a
mosolygás.
– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az
okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros
volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba
liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted?
– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen –
hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe?
– Annál rosszabb!
– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön
írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi
hiteltudósító irodának.
– Mi-i-i?
– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi
gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam.
Elsőrangú referenciák!
Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva
kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment,
megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a
kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben
ragyogva terült el a tenger.
Hallgattak. Néztek ki a tengerre.
– Este utaznak? – kérdezte azután Williams.
– Igen, este utazunk – felelte Marianne.
Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte
tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre.
– Milyen szép napok voltak ezek – szólt halkan Williams.
– Csodaszépek – mondta melegen és halkan Marianne.
Állandóan kinézett a tengerre.
– Most elválunk egymástól – szólt Williams.
Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott.
– Miután úgy összebarátkoztunk.
Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal
intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan,
elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a
tengerre.
Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a
tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett
maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams
láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de
amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét.
– Na, – mondta – búcsúznunk kell és most felmegyek majd.
Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még.
– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell
a mamának.
– Még csak egy kicsit!…
Marianne várt, de ismét csak hallgatás következett.
– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást.
Milyen különös…
– De nem… nem… – dadogta elpirultan Williams.
– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis
magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan
véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket.
– De nem… kérem… nézze… az lehetetlen…
– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem
találkozunk.
– Soha többé…
Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni.
Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams
feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg.
Visszadőlt a székében és halkan mondta:
– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga
nem sajnálja?
Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és
kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy
szemmel nézett rá.
– Isten vele! – mondta.
A kezét nyújtotta neki és a pillantása elborult.
– Isten vele! – mondta újra.
Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet
adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott;
Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan
mondta:
– Isten vele!
– De… írnom… szabad? – kérdezte Williams.
– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is
megírom, ha van valami esemény az életemben.
Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett és látta, hogy
Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez
nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba.
– No! – kérdezte az anyja.
Marianne megrázta a fejét.
– Semmi, – mondta – egyelőre semmi.
– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást
többé.
– Én is ezt mondtam neki – felelte Marianne.
– No hát akkor!
– Várjunk…
Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket
Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon
meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott
és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes
levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva
kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig,
de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a
kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást
és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap
elolvasása után.
Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó
stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi
levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült és hosszu levelet írt.
Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja
majd az asztalán.
„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a
rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne
is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá;
teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én
azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá,
mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi
volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi
sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást
látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az
én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és
hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb
mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és
csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy
megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi
sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és
fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad
valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe nézni – annyira az élet
értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“
Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és
borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja.
– Mit írtál?
– Williamsnek írtam.
– Mit?
– Megírtam neki, hogy szeretem.
– Megőrültél?
Marianne mosolyogva rázta meg a fejét:
– Nem.
– A levelet nem engedem elküldeni.
– De igen.
A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél.
„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a
fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a
legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva,
egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben.
Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy _te_
szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas
boldogság, de betölti a lelket…“
Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság.
Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams
tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét
mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz.
Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson.
„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem
szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én
hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent,
ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné
válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül
elmondani, mennyire szeretem…“
– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan
ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad
felelnie!
Marianne komolyan felelte:
– Nem, jó ez így… A férfiak nem tudnak hallgatni.
Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne
azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen
levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott.
Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a
leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a
levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és
Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a
postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való
uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a
tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes
hétig nem.
– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba
voltál!
Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva
azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy
távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott.
– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem
hiába tiltottam el annyiszor…
– Mit? – kérdezte az anyja bámulva.
– Hogy idejöjjön.
– És most idejön?
Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap
odaérkezem. _Williams_.“
– Idejön – mondta boldogan Marianne.
– De… de hogyan?
– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad
beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen.