Pásty délelőtt érkezett meg a fürdőre és délután már találkozott
Töröknével. Udvariasan és hidegen köszönt neki, azután utána nézett. Az
asszony karcsú volt, izmos, teli szőke, az arca kissé szomorúnak és
bágyadtnak látszott. Pásty hallotta, hogy mindössze két napja van itt.
Ettől fogva mindennap, szinte minden órában találkoztak és két-három nap
mulva lehetetlen volt kikerülni a beszélgetést. Az első beszélgetés
rövid volt, hideg, túlzottan udvarias és egészen üres. A második
beszélgetés valamivel hosszabb ideig tartott és az első hét sem telt el,
már nagy sétákat tettek együtt és hosszasan és bizalmasan beszélgettek.
Eleinte aggódva kerülték a Török Gábor nevét, később azonban az asszony
halk és panaszos célzásokat tett a férje erőszakosságára, durvaságára,
kíméletlenségére. Kiderült az is, hogy otthonról most azért jött el,
mert az már tűrhetetlen volt, amit Gábor művelt… ott… otthon… a tanyán…
szinte az ő szemeláttára…
Pásty összeszorított ajakkal, merev nyakkal, magára erőszakolt
diszkrécióval hallgatta ezeket a panaszokat. Nem akart a Török Gábor
dolgairól véleményt mondani. Egyszer azonban az asszony egyenesen
hozzája fordult ezzel a gyors kérdéssel:
– Maga gyűlöli az uramat, ugy-e?
Pásty habozott, az asszony azonban bátorította:
– Csak mondja meg nyugodtan.
Pásty ekkor kipirulva a haragtól, amely hirtelen feltámadt benne, szinte
dadogva mondta:
– Gyűlölöm… gyűlölöm… gyűlölöm!
Összeszorította az öklét.
– Ne haragudjék érte, – mondta az asszonynak akadozva – gyűlölöm…
utálom… megvetem… Meg tudnám ölni, nyugodtan és hidegvérrel… nem, nem
nyugodtan, hanem… hanem rátaposva, az eszemet elvesztve, rugdalva
tudnám… Oh, nem akarom a maga érzelmeit megbántani.
Az asszony kíváncsi szemmel nézett rá.
– De igen, – mondta egy másodpercre elakadt lélekzettel – mondja csak.
Hát _így_ gyűlöli?
– Igy. Katonakorunkban még jóbarátok voltunk, de azóta… Akkor
összevesztünk valamin és azóta ő meg akar alázni, tönkre akar tenni,
elém akar vágni. Csakhogy most már én vagyok elől. És maradok is, mert ő
őrült, őrült, őrült, tönkreteszi magát…
– Igaz – mondta az asszony gyors fejbólintással. – Tönkreteszi magát. Az
egészségét, a vagyonát… De hiszen maguk… verekedtek már…
– Igen, – felelte Pásty fanyarul – ő felém legyintett egyszer, én azután
karddal vágtam végig rajta. De ez semmi… Nem így akarom… mi az, egy
kardvágás!… A torkát, az életét…
Ijedten fordult az asszony felé, nem sokalja-e meg a gyűlöletének ezt a
kitörését. Az asszony azonban elámult, csodálkozó nagy szemmel nézett
rá, azután elfordult tőle és látni lehetett, hogy hirtelen
összerázkódik. Megborzongott valamitől.
Pásty összevont szemöldökkel nézte oldalról végig és ebben a percben ő
rajta is végigborzongott valami. Megrázta, felmelegítette, elkábította
egy gondolat, amely most egyszerre tűrhetetlen melegséggel fellobbant az
agyában. Miért csak most? Miért nem jutott eszébe előbb? Miért nem
rögtön, mikor meglátta ezt az asszonyt? Azért, mert az asszony nem
tetszett neki. Szép asszony, karcsú, szőke, de nem az ő ízlése, az ő
szemében nem volt eddig szép. Hanem most… Most úgy érezte, hogy ez a
világ legkívánatosabb asszonya, hogy egy sürgető, parancsoló, egy
percnyi várakozást meg nem engedő vágy hajtja hozzá. Oh, ez az asszony…
ezt az asszonyt… A bosszúnak ez a diadala, a megtorlásnak ez a gőgje, a
gyűlöletének ilyen ünnepe…
Félt, hogy a gondolatai is megriasztják az asszonyt; hallgatott; óvatos
akart lenni. Az asszony azonban nemsokára megszólalt, ismét a
gyűlöletéről kérdezősködött, látni akarta, amint ő reszket haragjában.
Talán meg akart borzongani tőle.
Az egész dolog olyan egyszerűen és természetesen ment, hogy Pásty szinte
belekábult. Alkonyodott; szótlanul sétáltak a felhevült beszélgetés
után, az asszony karja hozzáért a Pásty karjához, azután diszkréten, de
kitartóan hozzásurlódott. Pásty megfogta az asszony karját. A kezét. Az
asszony engedte. Pásty ekkor átkarolta a derekát és megcsókolta az
ajkát. Az asszony mohón, szomjasan, részegen viszonozta a csókját, olyan
lázasan, türelmetlenül és elszántan bújt hozzá, mintha valami rettenetes
hatalmú, nagy erő hajtaná. Pástynak éjféltájban kellett majd hozzá
mennie.
Amikor útban volt, mielőtt benyitott volna hozzá, hirtelen valami nagy
csalódásnak a hüvössége legyintette meg. A forrósága lehült tőle.
Kiábrándulást érzett. Miért? Mi történt? Nem akarta bevallani magának. A
csalódás azonban úgy fájt neki, hogy kénytelen volt vele. Mit ér ez a
diadal? Mit ér ez a bosszúállás? Igen, a legnagyobb győzelem ez volna a
világon: elhódítani ezt az asszonyt, birtokba venni ezt az asszonyt, az
övét, elvenni, birtokba venni. Szeretőnek azt, aki neki felesége. De mit
ér az olyan megalázás, amelyről a megalázott nem tud? Mit ér ez a
győzelem, ha a másik mégsem érzi magát megvertnek, hanem érzi magát
tovább is győzőnek, hozzáférhetetlennek, meg nem alázhatónak? Ha egy
óriási kiáltással a levegőn keresztül odakiálthatná most neki: Török
Gábor! – most megy a feleségedhez Pásty Béla!… Ha volna mód rá, hogy
megírja neki, hogy besúgja neki, hogy elárulja neki! Egy másodperce még
az a gondolat is felvillant az agyában, nem kellene-e inkább feleségül
vennie az asszonyt… De nem, hiszen nem szereti. És az már nem volna
győzelem. És meg sem lehet írni semmit, el sem lehet árulni semmit,
lovagiasnak kell lenni, titoktartónak kell lenni… Pásty azon
gondolkozott, ne forduljon-e vissza az asszony ajtajától. Ne menjen-e
haza. Ne utazzék-e el.
Azonban titkos remények, félgondolatok, szégyenlett elhatározások halk
szándékai bukkantak fel a lelkében, a bosszút bosszúnak érezte, újra
átmelegítette a győzelem gondolata és benyitott az asszonyhoz. Megint
eltelt egy hét, egy vergődéssel, mohósággal, dühösen élvezni akart
diadallal és igazi enyhülést nem adó ölelésekkel teli hét, és ekkor
Pásty nem bírta tovább: kora reggel lázasan és reszketve kiugrott az
ágyából, bezárta a szobája ajtaját és józanságot, éles és hideg
óvatosságot magára erőszakolva leült névtelen levelet írni. Egy hétig
küzdött ez ellen az elhatározás ellen, a titkos reményei, a
félgondolatai, a szégyenlett szándékai azonban elviselhetetlenül
kínozták, minden aggodalmát és minden kétségét szétszórták, le kellett
ülnie és írnia kellett. Aljasság – mondta magában. – Hát aljasságot
követek el. Becstelenség, hát becstelen vagyok. A harcuk életre-halálra
ment, mi ezzel az életre-halálra menő harccal, ezzel az irtózatos
gyűlölettel, ezzel a halálos nagy üggyel szemben az olyan szamár és üres
szó, mint a diszkréció, a lovagiasság, a tisztesség? Egy embernek kettő
közül meg kell halnia.
Leült és írt. Három levelet egyszerre, kettőt a hotel levélpapirjára,
egyet levelezőlapra. Ez a levelezőlap különösen nagy, szinte didergő
örömmel töltötte el. Ezt elolvassák otthon, a falu kis falusi postáján
és Török Gábor tudni fogja, hogy elolvasták… Didergett a maga tudatosan
aljasnak érzett aljas örömétől. Oh, ez végre a hozzá méltó, a Török
Gáborhoz méltó gazság, most lett ő – Pásty Béla – méltó ellenfele Török
Gábornak, így harcolt ő is, így kell ellene is harcolni.
A levelezőlapra csak annyit írt, nem tudja-e Török Gábor, hogy a
felesége két hét óta mindennap együtt van Pásty Bélával? jó volna, ha
érdeklődnék a dolog iránt. „Egy jóbarát“. A levelek részletesebbek
voltak. Az első levél tudtára adta egy jobb sorsot érdemlő, derék,
szegény megcsalt férjnek, hogyan vigyáz itt felesége a becsületére. A
második levél hivatkozott a pincérekre, az egész felháborodott
fürdőközönségre és pontosan megjelölt minden éjszakát, amelyet egy
idegen férfi Török Gábornénál töltött, amelyen a Török Gábor becsületét
meggyalázták. Nem is erőlködött nagyon, hogy az írását elváltoztassa.
Elküldte a leveleket és feszült lélekkel, dobogó szívvel várt.
Másnap délután táviratot mutatott neki az asszony.
– Nézze, – mondta elfordított szemmel – megjön az uram. Holnap indul,
holnapután itt lesz.
Pásty meghökkent. Mi ez? Mi történt? Hogy lehet ez? A leveleket még meg
sem kaphatta. Vagy ha megkapta, akkor miért táviratoz előbb? Miért nem
jön váratlanul? Ő meglepetést várt, rajtaütést, botrányt, harcot,
ököllel, késsel, revolverrel. Vagy megszökést az utolsó percben, úgy
hogy semmit se lehessen bizonyítani, de mindent kelljen sejteni. Miért
táviratoz?
Az asszony is meg volt zavarodva. Nem tudtak egymásnak mit mondani,
három zavarodott, szégyenkező és ostoba napot töltöttek el. Pástynak az
a bizonytalan érzése volt, hogy lassan és különösen kicsúszik a kezéből
a diadala. De hogyan? Milyen módon? Hogy lehetséges ez?
Harmadnap délben megérkezett Török Gábor. Pásty délután találkozott
vele. A feleségével sétált; csendesen, békésen és nyugodtan sétáltak.
Pásty már messziről az arcát kereste, elfojtott remegéssel az arcát
kutatta. Török Gábor felemelt fővel járt, erős volt, hatalmas, délceg,
szép és mosolygós. Mosolygott… Nyugodtan, felsőbbségesen. Gúnyosan
mosolygott, amikor közelebb ért hozzájuk, Pásty nem tagadhatta le
magának rémülten, ájult ijedelemmel kellett bevallania magának, hogy
gúnyosan mosolyog. Rajta mosolyog. Lenéz rá, egy fejjel magasabb nála,
erős, délceg, gőgös és szép és gúnyosan mosolyog.
Pásty megemelte a kalapját, tüntetően, félreismerhetetlenül az
asszonynak köszönt, az asszony bólintott. Török Gábor pedig mosolygott.
Pásty tovább haladt és a szívében egy nagy ürességet érzett, a
megsemmisülést érezte. Miért mosolyog? A leveleit azóta meg kellett
kapnia. Megismerte az írását? Vagy általában nem hiszi, hogy a levelek
igazat beszélhetnek? A gőgje olyan rettenetes, hogy el sem képzelheti,
hogy őt egy percre is el lehet felejteni Pásty Béla miatt?
Török Gábor másnap elutazott. Egy éjszakát töltött a fürdőn, azután
hazament. Pásty másnap találkozott az asszonnyal. Az asszonynak ki volt
sírva a szeme, bágyadt és fáradt volt az arca. Pásty nem tudott mit
mondani neki. Nem tudott hozzá szólni. Az asszony is hallgatott; azután
földre fordított szemmel halkan megszólalt:
– Maga is írt neki…
Pástynak megrendült az egész teste. Az arca elfehéredett.
– Láttam a leveleit – mondta az asszony.
Pásty nem is védekezett, nem is akarta letagadni, nem is próbálta
megmagyarázni. Más volt az, ami megrendítette.
– Hát… egyéb levelet is… kapott? – kérdezte reszkető szájjal.
– Igen, – felelte eltörődve és szomorúan az asszony – én már… már az
első napon… már az első találkozásunk után írtam neki. Azóta is
mindennap.
Pásty azt hitte, hogy megértett mindent.
– És ő megismerte az írást – mondta gyorsan – és nem hitte el, azt
hitte, hazudunk.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nem, – mondta csüggedten – nem ismerte meg az írást. Nem is gondolt
rá. Vagy ha megismerte is, elhitt mindent.
– Hát akkor?…
– Azt mondta, természetesnek találja, hogy mikor a két legnagyobb
ellensége találkozik egymással, hát bosszút áll rajta.
– És nem bánta? Azelőtt olyan vérszomjasan érzékeny volt… a becsületére.
Azelőtt olyan féltékeny volt.
– Most már nem – mondta panaszosan az asszony. – Nem törődik velem. Azt
mondta, néha talán kellek még neki, de csak úgy… mint akármiféle lány…
Nem féltékeny rám. Nem törődik velem. Ha öt évvel ezelőtt lett volna,
akkor igen… De most már nem. Már el sem akar válni tőlem. Elkéstem.
– És én… az, hogy én voltam…
Az asszony kifakadt:
– Azzal sem törődik. Magával sem törődik. Én azt hittem, hogy maga…
magával megbosszulhatom magamat… Amikor találkoztunk, azért örültem meg.
Maga gyűlöli. Én is gyűlölöm, szent Isten, hogy gyűlölöm. De magával sem
törődik. Azt mondta…
– Mit mondott?
– Azt mondta, magunkra hagy bennünket… tehetetlenek vagyunk… hogy eddig
sem szerettük egymást… egy pillantással meglátta… Hogy gyűlöljük meg és
utáljuk meg egymást…
Pásty rábámult. Az asszony is rémülten nézett a szemébe. Érezték, hogy
idegenek, hogy a harmadiknak a törhetetlen és hozzáférhetetlen ereje és
gonosz okossága ismét legázolta őket, hogy máris gyűlölik és máris
utálják egymást. Rémülten bámultak egymásra. Pásty az öklét szorította
rá a szédülő fejére és az asszony kétségbeesve és sírva fakadt ki:
– Kinevet bennünket… Azt mondta, hogy kinevet bennünket.