Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga
akadt; kiment; a két férfi hallgatott.
– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember –
János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát?
A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé
szorongva kérdezte:
– És elvinnéd magaddal?
– Az bizony nem menne másképen.
– Lyonba?
– Bizony oda.
A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután
szomorúan és hősiesen mondta:
– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el
vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa.
Már láttam úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön…
Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc
mulva visszajött a lány.
– Hol van apa? – kérdezte.
– Bement a házba.
A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány
ránézett.
– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit.
Azt, hogy nem jönnél-e el velem…
A lány megrezzent, lehajtotta a fejét, azután felnézett.
– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már
rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla…
Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában
odanyújtotta neki a kezét.
– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt
év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek
arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát.
– De Klári – mondta nevetve a fiatalember.
– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt
úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb
embert, nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig
vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az
összehasonlítást?
– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember;
egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy
apa…
A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket;
a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és
halkan mondta:
– Tíz óra lesz; én lefekszem; ti maradhattok még, ha akartok.
Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány
és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a
fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét.
– Az a kérdés, Klári, hogy szeretsz-e engem?
– Igen.
– Akkor velem jösz.
– Nem tudom, Jenő…
A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe,
felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte,
átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan
dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most
azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb volt a csók,
a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert.
– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy
kicsit…
Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember
karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki,
hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta
magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő
mérnök volt ott egy nagy gyárban.
A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta
volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az
akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a
fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak.
Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel
ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy
megnézze.
– Ki ez? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az asszonyt.
A leány nem válaszolt.
– Mostanában került ez ide? – kérdezte a fiatalember.
Ránézett a leány arcára. A leány arcán zavarodottság és undor volt.
– Ez – felelte – egy utálatos teremtés.
– Ah!
Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és
úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg.
Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a
doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A
csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen
állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon
ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a
szemöldökét és összeszorította az ajkát.
Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint
beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt
szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A
fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra
Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba.
A templomtoronyba tizenegyet ütött az óra. A leány felállott.
– Kísérj haza, Jenő – mondotta.
A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal
szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja
kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő.
Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a
doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, a kapu
becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A
fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába.
Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az
arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas.
Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította.
A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul.
Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé.
– Klári! – mondotta itt aggódva a fiatalember.
A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett,
kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste,
rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve,
kétségbeesetten zokogott.
– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi
az?… Hát nem kell…
– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen
utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok…
A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta
a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány
meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a
karját és a doktor ijedten állott meg.
– Mi az, Klári? – kérdezte a doktor.
– Nem, apa, nem! – mondta a leány. – Most nem. Ne… Nem akarok…
A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután
megfordult és elsietett a kert felé.
– Mi történt, Jenő? – kérdezte a doktor.
– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a
lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy.
Elmondta mi történt. A doktor elsápadva hallgatta, azután bólintott.
– Én bemegyek. Te keresd meg és vigasztald meg.
Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje
ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és
símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így.
– Akarsz még engem feleségül? – kérdezte azután halkan a leány.
A fiatalember felelet helyett még szorosabban magához szorította.
– Akkor – mondta a leány – vigyél el, minél előbb.
Odakínálta az ajkát és szomjasan, lázasan megcsókolta a fiatalembert.
Egy hét mulva a doktor karonfogta Jenőt.
– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg
vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy
nem szabad engem gyűlölnie.
A fiatalember aznap este elment sétálni a leánnyal.
– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz
az apádhoz.
A leány megrázkódott, lehajtotta a fejét és halkan mondta:
– Én nem vagyok hozzá rossz.
– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy
hozzá…
– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem
tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot
érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és
hűnek és tökéletesnek tartottam…
Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba
fogott. A leány félbeszakította:
– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom
hallani. Utálat…
A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a
leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja.
– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár
napot is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen
rosszakaratúan?
A leány sápadt volt, vonaglott az ajka és nem felelt.
– Nem szeretsz engem már? – kérdezte a doktor halkan és szomorúan.
– Én szeretlek, – mondta a leány – de…
– Nézz ide. Nézz a szemembe.
– De… nem tudok rád nézni… El akarok tőled menni…
Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és
elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az
apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme,
amikor megcsókolta.
– Mikor jösz haza? – kérdezte tőle.
– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év
mulva…
Felültek a vonatra és elutaztak. A doktor hazament a lakásába és sírt.
Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban;
úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban
azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek.
Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket.
Megérkeztek. A fiatal asszony egyedül akart lenni az apjával.
– Édes apám, – mondta – én azért jöttem haza, azért kértem meg Jenőt,
hogy jöjjünk haza…
– Miért? – kérdezte a doktor.
– Azért, – mondta – azért, hogy tőled bocsánatot kérjek…
Megcsókolta az apja kezét. A doktor megölelte.
– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám,
ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni,
hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok.
A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya
elvágta a magyarázat utját.
– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba
voltam, olyan ostoba voltam…