A budapesti pártvezetőség ajánlólevelével mindenekelőtt a helyi
pártelnököt kerestem fel. A fogadtatás minden volt, csak épen nem
barátságos és nem biztató. Az elnök előbb meggondolta, hogy leültessen-e
és csak akkor szánta rá magát erre az udvariassági aktusra, amikor előbb
ráültem az íróasztalára. Ő maga tudniillik az íróasztala mögött ült és
onnan mordult néhány barátságtalan szót kifelé. Mikor ráültem az
íróasztalra, akkor meglepetve nézett fel és azt mondta:
– Tessék helyet foglalni.
– Köszönöm, – feleltem – már ülök. Felállott.
– Méltóztassék helyet parancsolni.
– Köszönöm, – mondtam makacsul – már ülök.
– De mégis: itt kényelmesebb.
Könyörögve nézett rám. Megszántam és beleültem egy karosszékbe. A szeme
most nyájasan és csodálkozva futkosott végig rajtam. Kis malacszeme
volt, ellenben nagy pápaszeme, torzonborz, őszszakállas arca. Ő is leült
és most már kissé felmelegedve beszélt.
– Nem biztathatom, kollega úr, – mondta – nem biztathatom. Az iparosok
nem kedvelik az ügyvédeket…
– Pártelnöki minőségben sem? – kérdeztem.
Csodálkozva nézett rám. Azután megértette a dolgot.
– Én? – mondta – engem tetszik gondolni? Hja, ha kollega úr helyi ember
volna. Tetszik tudni, mi nem szeretjük az idegeneket. Hja, ha kollega úr
helyi ember volna… A pártvezetőség nem teszi helyesen, hogy idegen
elemeket küld a nyakunkra. Mink nem szeretjük a jöttmenteket.
Meghökkenve néztem rá. De nem, – ez az ember nem akar gorombáskodni
velem. Ez az arc, ez a szem! – lehetetlen. Kielégítetlen ambiciók
egyesültek itt egy megelégedett, nagy butasággal. Néhány zamatos
ostobaságot elmondattam még vele, azután fölkerekedtem okosabb embert
keresni.
Az okosabb emberekben sem volt köszönet. A párt vezető tagjai konok és
megátalkodott hidegséggel fogadtak és versenyeztek benne; ki tud
hathatósabban rábeszélni arra, hogy visszalépjek.
Ezeken a biztatásokon kevéssé épültem és hamarosan elmentem ebédelni. A
kis vendéglőben minden asztal el volt foglalva és a hangosan ebédelő
városi és megyei hivatalnokok semmi kedvet nem mutattak rá, hogy
megtűrjenek valamelyik asztalnál. Az utcán kellett sétálnom, amíg egyik
asztal megüresedik. Az utcán azon haboztam, kikeressem és pofonüssem-e
azt a jókedvű fiatal urat, aki a távozásom percében félhangosan így
szólt:
– Ki a pesti vigéccel.
Végre elhatároztam, hogy egyelőre nem verekszem. Teszek egy utolsó
próbát, azután majd meglátom, mi a teendő. Az utolsó próba ebédutáni
látogatás volt a polgári körben. Ez a próba sült el a legrosszabbul. Ha
a polgári kör tagjai – szinte kivétel nélkül – nem derék kisgazdák,
csizmadiamesterek, tímárok és szabók lettek volna, akkor alighanem az
egész polgári kört provokálnom kellett volna. Itt ugyanis semmit sem
használt az a metódus, amely a pártelnökkel szemben olyan kitünően
bevált; ha itt az asztalra ültem volna, akkor alighanem lelódítottak
volna róla. A bemutatkozásaimra itt nem is válaszoltak; a szabók még
csak mormogtak valamit, de a csizmadiák már egyszerűen elfordultak, a
timárok pedig nyiltan meggyanusítottak azzal, hogy ha értéktelen gépeket
nem, hát bizonyosan részletfizetéses díszmunkákat akarok rájuk sózni. A
kisgazdák nem is vették tudomásul, hogy a világon vagyok.
A kinézés olyan nyilvánvaló volt, hogy már mulattam rajta. Mosolyogva
körülnéztem még egyszer a polgári körben és dicstelenül el akartam
távozni, amikor egyszerre néhány hangos szó hítta a tanítót. Csak így:
– Tanító gyere be. Tanító ide gyere. Itt a pesti úr.
A tanító bejött. Soha ilyen tanítót nem láttam még. Három fejjel volt
magasabb a társaság legmagasabb tagjainál; olyan széles vállai voltak,
mint egy díjbirkozónak; a mellkasa: egy pinceboltozat; a karjai egy-egy
csontbuzogány. Keményen kifent bajusz, rideg, kegyetlen arc: – jaj lehet
annak a szegény borsvári gyereknek, aki ennek a keze közé kerül.
A tanító egyenesen felém jött. Bemutatkozott.
– Nagyságodat keresem, – mondta. – Ezek a parasztok bizonyosan nem
beszélnek értelmesen nagyságoddal. Én, mint művelt ember, azt a tanácsot
adom nagyságodnak, távozzék minél előbb Borsvárról.
– Nagyon szeretetreméltó, – feleltem neki – azt hiszem, hogy ezt a
szíves tanácsa nélkül is megtettem volna most már.
– Látjátok, – mondta a tanító a többieknek – az intelligens ember mégis
csak többet ér az ilyen parasztnépségnél. Látjátok: ő nagysága már
megértette, hogy eltévesztette a hivatását…
Némi csodálkozással néztem a tanítóra, de láttam, hogy egészen komolyan
beszél.
– Igen, – mondtam neki – úgy látszik, alaposan eltévesztettem a
hivatásomat.
Barátságosan kezet nyújtottam neki és menni akartam, de a tanító még
tartóztatott. Olyan ritkán van alkalma intelligens emberrel beszélgetni,
– mondta – és ha már nem akarok képviselő lenni, akkor barátságosan
beszélgethetünk. Beleegyeztem. A vonatom este kilenckor indul, – mit
csináljak addig?
A tanító politizált velem. A nézetei kissé különösek voltak, de a
polgári kör közönsége határozottan helyeselte őket. Nekem már minden
mindegy volt. Én is helyeseltem. A tanító szívét a helyesléssel egészen
meglágyítottam, úgy, hogy végül így szólt:
– Bizony kár, hogy nagyságod…
– Jöttment, – szóltam én közbe.
– Igaza van, – felelte boldogan. – Kimondta. Bizony az a kár.
Búcsúzóul még a párt választási reménységeiről volt szó.
– Az iparosok mind velünk vannak, – mondta a tanító.
– Hát a kereskedők? – kérdeztem én.
– Azok is. Az kéne még csak.
– Hát a gazdák?
– Azok is. Egy szálig mind.
– Hát a hivatalnokok?
– Az államiakat kivéve mind a miénk.
– Hát a papok?
– Mind a miénk.
– Hát a lateinerek?
– Mind a miénk. Nem él itt meg olyan orvos vagy ügyvéd, aki nem a miénk.
– Hát ki van akkor ellenünk?
A tanító gondolkozott egy kicsit; némi zavarodottság látszott rajta;
azután gyors elhatározással kibökte:
– Az arisztokrácia.
Elámulva néztem rá.
– Mi? – kérdeztem tőle. – Hát van Borsváron arisztokrácia?
– Hogyne, – felelte ő – hát a Csaplovics báró.
Most már semmire sem voltam kíváncsi többé. A borsvári arisztokrácia,
Csaplovics báró személyében a pártunk ellen van: – én igazán mehetek
vissza Budapestre.
– A Csaplovics báró, – mondta a tanító – egészen svarcgelb. És nincs,
aki szembe merjen vele szállni.
Otthagytam a polgári kört és sétálni akartam egy kicsit a borsvári
utcákon. A séta azonban nehezen ment. Az éjjel bő, májusi eső esett és a
borsvári utcákon sűrű, mély, fekete sár volt. Visszafordultam tehát a
fogadó felé, ott becsomagoltam a holmimat és fájó szívvel gondoltam rá,
hogy még vagy öt óra hosszat kell Borsváron unatkoznom. Másfél órát
nagynehezen eltöltöttem a szobámban, azután újra lementem az utcára.
Meguzsonnázom, – gondoltam – azzal is telik az idő. A fogadóban csak
vendéglő volt; amikor uzsonnát kértem, a cukrászdába utasítottak.
– Hol a cukrászda?
– A Fő-utca végén.
Nekiindultam a Fő-utcának. Itt a gyalogjáró aszfaltos volt; a kocsiúton
mély sárban vergődtek előre a parasztszekerek, de a gyalogjárót
felszikkasztotta a májusi nap és itt legalább száraz lábbal lehetett
járni. Szép májusi délután volt; öt óra elmult; a Fő-utca kezdett
megélénkülni; sétáló kisasszonyok jelentkeztek rajta és furcsáló
pillantásokkal méregettek végig. No ez is csak majd elmúlik már; szép
Borsvár, engem se látsz többé…
Lassan ballagtam előre a Fő-utcán és a távolból megpillantottam a
cukrászda széles ablakát. Messziről látszott azonban – és feltűnt nekem
– hogy az egyre szaporodó sétálók a cukrászdánál nem mennek tovább, a
cukrászda előtt visszafordulnak. Miért? A cukrászda előtti
gyalogjáródarab bizonyosan a legjobb sétálóhely. Miért kerüli mindenki?
Hamarosan megtudtam. A cukrászda előtt – keresztben a gyalogjárón – egy
állat feküdt. Ha nyilvánvalóan kutya nem lett volna, akkor valami
ismeretlen fenevadnak néztem volna, olyan nagy volt. Borjúnagyságu
állat; valami vérebfajta, rettentes állkapoccsal és lelógó, félelmes
szájjal. És keresztben feküdt a gyalogjárón, úgy, hogy az egész
gyalogjárót elfoglalta. Mintha odarendelték volna, mintha kiparancsolták
volna a gyalogjáró őrzésére. Aki tovább akart menni, annak vagy át
kellett lépnie rajta, ha mert, vagy le kellett kerülnie a kocsiútra, a
sárba.
Egyikhez sem volt kedvem. Előbb azonban megálltam és vártam, mit
csinálnak a borsvári sétálók. A borsvári sétálók mind visszafordultak a
kutya előtt, mintha természetes lett volna, hogy a kutya eltiltja őket a
továbbhaladástól. Egy-két mezítlábas cseléd haladta csak túl a kutyát;
azok azonban lementek a gyalogjáróról és sietve belegázoltak a kocsiút
sarába.
Úgy elbámultam ezen a látványon, hogy pár percre egészen megfeledkeztem
a cukrászdáról. Később azonban rátévedt a szemem a cukrászda széles
ablakára és itt, az ablakban néhány vigyorgó arcot pillantottam meg. A
fejek előrenyomultak, oldalra hajoltak, összebújtak, hogy engem jól
lássanak. Ott nyilván én rajtam mulatnak…
Nézőim akadtak azonban az utcán is. Sokkal hosszabb ideje álltam már,
semhogy a borsvári sétálóknak fel ne tűnt volna. A hátam mögött tehát
nem késett egy társaság összeverődni; fiatalabb és idősebb hölgyek,
továbbá fiatal urak és a közeli boltok néhány gazdája gyűlt egy csomóba
és várta nyilvánvaló kárörömmel, mihez fogok most. Borsvár tanúja akart
lenni, amint a pesti úr visszavonul a kutya elől vagy pedig belemászik a
sárba.
A legtöbbet kedvet a visszavonuláshoz éreztem; de amikor egy pillantásom
rávetődött a cukrászda ablaka mögött diadalmasan vigyorgó pofákra, akkor
elöntött a düh. Nem hallgattam az okosság szavára, hanem elkövettem egy
oktalanságot. Odaléptem a kutya elé.
– Hé! – kiáltottam – takarodj innen!
A kutya meg sem mozdult.
– Takarodj innen! – kiáltottam még egyszer. – Csiba te!
A hátam mögött vihogni kezdett a gyorsan szaporodó nézőközönség és én
magam is éreztem, hogy nevetséges vagyok. A józan eszem újra azt súgta,
forduljak vissza. Mit akarok én itt? Mit erősködöm én itt? Mit bánom én,
hogy Borsvár utcáin ilyen forgalmi akadályok vannak? A cukrászda ablaka
mögött azonban pokoli módon jól mulattak rajtam, és ez újra dühbe
hozott. Egy sárga pofaszakállas ember – az ablak mögött – szinte
rázkódott a nevetéstől. Egészen elöntött a düh.
Felemeltem a jobb lábamat és teljes erőmből belerúgtam a kutyába. A
kutya felkapta a fejét és morogni kezdett. A morgása olyan volt, mint a
mennydörgés. A hátam mögött csend lett. A kutya véres szemmel és morogva
nézett rám; az ablak mögött még mindig vigyorogtak az emberek. Jobb
volna még mindig visszafordulni. De most már nem lehet. Ránéztem a
cukrászda ablakára és még egyszer belerugtam a kutya oldalába.
A kutya egy szökkenéssel talpon termett és szembe állt velem. Én úgy
tettem, mintha meg volnék elégedve az eredménnyel és elindultam a
cukrászda bejárata felé. Ugyanebben a másodpercben benyúltam a zsebembe
a revolveremért, amit helyesen tettem, mert a kutya az első
mozdulatomnál egy óriási ugrással rám vetette magát. Félreszöktem; a
roham a vállamat érte; csak megingatott, de nem döntött el. Ekkor már a
kezemben volt a revolverem és mielőtt a kutya másodszor ugorhatott
volna, felindultan, de vigyázva és jól célozva rálőttem. A széles
szájába akartam lőni; a golyó a hátába ment be. A kutya megrázkódott,
összekapta magát és újra ugrani akart. Én nem vártam be ezt az ugrást,
hanem – most már még nyugodtabban és még jobban célozva – belelőttem a
fejébe. Ez a lövés egészen jól talált. A golyó a két szem között
fúródott be; a kutya megingott, összecsuklott és végignyúlt a földön.
Gyorsan támadt egy kis vértócsa körülötte.
A revolver még a kezemben volt, amikor egy hadonászó, üvöltő, őrültnek
látszó ember rontott ki a cukrászdából. A sárga pofaszakállas vigyorgó
volt: hosszú, vékony, öreg legény, lódenruhában. Úgylátszott,
elvesztette az eszét. Hadonászott, tombolt, üvöltött. Előbb kétségbeesve
ugrált a kutya körül és ebben a furcsa gyásztáncban szívrehatóan
szólítgatta a döglött ebet:
– Leonidász! Leonidász! Leonidász!
A kutyát nyilván Leonidásznak hítták. Leonidászon persze nem lehetett
már segíteni. Ekkor nekem fordult:
– Gazember! Gyilkos! Sehonnai! – ordította. – Megölöm. Keresztülmegyek
rajta! Megölöm!
Egy ideig türelemmel hallgattam. De azután én léptem oda egészen közel
hozzá, az öklömmel az orra alá.
– Csend! – ordítottam rá. – Meglepetve hallgatott el.
– Ne üvöltözzön itt, – mondtam neki. – Ha akar valamit tőlem,
rendelkezésére állok. Érti?
Értelmetlenül bámult rám és szemmelláthatóan összerezzent.
– Értette? – kérdeztem még egyszer. – Itt a névjegyem. Ha akarja, a
segédei a Bárányban megtalálnak.
A nagy tömegben, amely körülöttünk állott, ekkor egy borsvári rendőr
jelent meg. A sárga pofaszakállas észrevette és újra ordítozni kezdett.
– Becsukatom, becsukatom… Vidd be ezt az embert! Fogd meg ezt az embert!
Becsukatom! Becsukatom!
– Hallja! – mondtam ekkor neki. – Ha be nem fogja a száját, én úgy vágom
magát pofon, hogy elájul. Ne ordítozzon itt. Ami dolga van velem, azt
elvégezheti másképen is.
A rendőr ott állott előttünk és nyilvánvalóan habozott: vigyen-e engem.
A pofaszakállas magánkívül, de most már sokkal halkabban sürgette:
– Vidd be! Vidd be!
– Nézze, – mondtam a rendőrnek – én magával megyek, csakhogy végét
vessük ennek a dolognak.
– Leg is jobb lesz az tekintetes úr, – mondta a rendőr helyeslőleg.
Elindultunk. Elől táncolt a pofaszakállas, aki félőrülten szaladgált
előre meg vissza; azután én, mögöttem a rendőr, a rendőr mögött pedig
egy folyton növekvő tömeg. Végre odaértünk a kapitánysághoz. Mielőtt a
kapun bementem volna, a vállamra teszi a kezét valaki. A tanító.
Lihegett a futástól; erősen szaladt, hogy még a kapu előtt elérjen.
Felnéztem rá. Mi az?
– Éljen, éljen! – lihegte a tanító. Rábámultam.
– Majd hall rólunk nagyságod! – mondta. – Csak ezt akartam közölni.
Bementem a kapitány elé. A pofaszakállas már ott táncolt előtte. A
kapitány nyugodtan pipázott és hunyorgatva hallgatta.
– Csukasd le, csukasd le! – ordította a pofaszakállas.
Bemutatkoztam. A kapitány kezet nyújtott.
– A báró úr, – mondta – már előadta a dolgot. Talán elmondaná a doktor
úr is, hogy történt…
A báró úr? Ez, úgy látszik, a borsvári arisztokrácia: Csaplovics báró.
No, én nagy hatalmakkal kezdtem ki… Elmondtam az ügyet. A kapitány
hunyorgatva hallgatta, azután csendesen megszólalt:
– Igen. Eljárásra nincs ok. Semmi ok. Jó, hogy ide tetszett jönni, – ezt
megállapíthattuk legalább. Most tessék nyugodtan hazamenni.
A báró újra üvölteni kezdett. A kapitány nyugodtan hallgatta. Amikor
láttam, hogy nem lép közbe, odamentem a báróhoz.
– Akar ön én tőlem valamit végre is, igen vagy nem?
A báró nem felelt.
– Ha igen, – mondtam – rendelkezésére állok. Ha nem, akkor ne üvöltsön,
mert ha megmukkan, akkor én…
A báró nem várta be a mondat végét. Kapta a kalapját és kirohant az
ajtón. A kapitány arcán a gyönyörűség széles, édes mosolygása terült el.
Odajött hozzám. Megfogta a kezemet és melegen, elragadtatva
megszorogatta.
– Ezt jól csináltad öcsém, – mondta boldogan. – Megszabadítottad a
várost Leonidásztól. De még, úgy látszik, a bárótól is. Hiszen ez gyáva.
Mink meg elhittük neki, hogy vakmerő. Mind féltünk tőle, öcsém, mind!
Kiderült, hogy a báró nyugalmazott katonatiszt; pár éve került Borsvárra
és a pár év alatt agyonterrorizálta a várost a toporzékolásával, de
különösen Leonidásszal. Leonidásztól már a szomszéd községek is
rettegtek.
Elbúcsúztam a kapitánytól és kimentem az utcára. Amikor a kapun
kiléptem, zúgó éljenzés fogadott. A kapu előtt nagy tömeg várt rám,
amely ezideig nyilván attól tartott, hogy ott tartanak a rendőrség
börtönében. Amikor megláttak, eltűnt az aggodalom és lelkes örömnek
adott helyet. Alig győztem az éljenzést megköszönni.
Elmentem a cukrászdába, mert most már igazán nagyon éhes voltam. A
cukrászdából azonban meg kellett szöknöm, mert nemcsak a szűk helyiség
telt meg emberekkel, akik engem bámultak, hanem az utcán is megakadt a
forgalom, olyan tömeg gyűlt össze engem megbámulni. Megszöktem.
Hazamentem a fogadóba. Alig hogy hazaértem, itt is csoportosulás támadt
a kapu előtt és nemsokára kopogtatás hallatszott az ajtómon. A tanító
jött be a polgári kör néhány tagjával. Hogy menjek el a polgári körbe. –
Köszönöm, nemsokára utazom. – Miért akarok elutazni? – Semmi értelme,
hogy maradjak. – Dehogy nem, most határozzák el a polgári körben, hogy
nekem ajánlják föl a jelöltséget. – Ne bolondozzanak. – De igen, ők
voltaképen már deputáció is, ha forma szerint nem is az; és méltóbb
embert a jelölés nem is érhetne; mert aki rettenthetetlen bátorságáról
már olyan tanuságot tett…
Elmentem a polgári körbe, és három hét mulva megválasztottak
képviselőnek.