ELCSÁBÍTÁS

Vezekényi a liget felől jött; felfelé ment az Andrássy-uton, lassan

sétálgatott és az volt az egyetlen gondja, hol lehetne jól vacsorázni.

Jókedvűen ballagott, kigombolta a felöltőjét és nagy passzióval szítta

be a tavaszi este friss levegőjét. Az Eötvös-utca sarkán összeütközött

egy nővel, aki sietve jött kifelé az utcából.

– Pardon, – mondta gyorsan.

Megemelte a kalapját. A nő nem válaszolt, elfordult és sietett fel a

körút felé. Vezekényi csak a hátát, a nyakát, a fejét, a termetét

láthatta. Ezek a részletek azonban felkeltették az érdeklődését. A

karcsú termeten és a formás nyakon finom fej ült. Vezekényi rövid

habozás után utána eredt.

A körútnál már elébe került. Az ismeretlen nő ekkor bal felé fordult és

Vezekényi egy másodpercig szemügyre vehette. Gyorsan megállapította,

hogy az első sejtése helyes volt: az ismeretlen nő nagyon csinos. Az

arca fehér és puha, mint a tej, a szemei mélyek és valószínüleg kékek, a

szája friss, a haja szőke, a járása ringó és elegáns. Szép lány;

bizonyosan lány; tisztességes, tiszta, meleg, bizalmat keltő polgári

szépség.

A lány ment előre a körúton. Vezekényi utána. Mire a Király-utcához

értek, Vezekényi néhányszor már elébe került a lánynak és nem indiszkrét

és nem bántó módon, de figyelmesen és észrevehetően az arcába nézett. A

Király-utca sarkán a lány észrevette, hogy Vezekényi ő utána megy.

Összerázkódott, meghökkenve szegte fel a fejét és sietni kezdett.

Vezekényi a nyomában maradt. A lány menekült egy ideig, de amikor látta,

hogy Vezekényi makacsul követi, akkor hirtelen a kocsiút felé fordult és

a gyalogjáró szélén megállott. Vezekényi meglepetve nézett utána és

rövid habozás után lassan feléje indult. Mikor odaért hozzá, akkor

látta, hogy a lány egy villamosmegálló oszlopához menekült. Melléje

állott és oldalról nézett bele a lány kipirult arcába. A lány

mozdulatlanul bámult maga elé. Vezekényi jókedvűen és mosolyogva

nézegette és meg akarta szólítani. A lány ekkor két lépést tett előre.

Villamoskocsi jött. A lány sietve ugrott fel a lépcsőkön, Vezekényi

nyugodtan utána ment. A lány leült és elfordította a fejét. Kinézett az

ablakon. Vezekényi leült vele szembe és csendesen nézegette.

A lány az Üllői-útig ment. Az Üllői-útnál felállott és leszállt a

kocsiról. Vezekényi is leszállott. A lány sietve ment át a kocsiúton és

szaladva indult meg az Üllői-úton felfelé. Vezekényi utána ment. A lány

észrevette, hogy még mindig a nyomában van és szinte rohant, úgy

sietett. Vezekényi egy ideig követte, azután abba akarta hagyni az

üldözését.

– Polgári erény – gondolta. – Ez olyan makacsul védekezik, hogy semmi

kilátás a sikerre.

A lány azonban ekkor befordult egy mellékutcába, és Vezekényi

elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz. Utána sietett a lánynak és

hamar utolérte. Az utca sötét volt és elhagyatott. Vezekényi a lány

mellé nyomult. A lány rohant. Vezekényi mellette. Ez a rohanás

három-négy percig tartott. A lánynak zihált a melle.

– Az Isten szerelmére, – mondta ekkor Vezekényi – ne tegye magát tönkre.

Ez őrültség, így rohanni. Belébetegszik.

A lány nem válaszolt, elfordította a fejét és rohant.

– Kérem, ne szaladjon így – mondta Vezekényi barátságosan. – Nem tudom a

lelkemre venni, hogy beteg lesz. Inkább megállok. Elmaradok.

Visszafordulok. Akarja? Fáradt?

A lány nem válaszolt.

– Hát fáradt? Akarja? – kérdezte Vezekényi gyöngéden.

– Igen – felelte elfúlva és gyorsan a lány. Vezekényi felnevetett

örömében.

– No hála Istennek, – mondta ujjongva – csakhogy megszólalt már. Kezdtem

kétségbeesni. Azt hittem, teljesen vígasztalan a helyzet. Most látom,

hogy nincs oka… a fogait rejtegetni… Hogy szép a szája… Hogy szép a

hangja… Hogy imádni való édes, okos, szép lány…

A lány nem válaszolt. Vezekényi csendesen felemelte a jobb karját és

szótlanul a lány karja alá fűzte. A lány megrettenve bámult rá. Azután

összeszedte magát és reszketve és félig sírva mondta:

– Kérem, eresszen el. Ha nem ereszt el, segítségért kiáltok.

– Dehogy kiált segítségért – felelte Vezekényi szeretetreméltóan. –

Hiszen abból botrány lenne. És maga fél a botránytól. Igaza is van. A

botrány rút dolog.

A lány tehetetlenül bámult rá, azután sírva fakadt.

– Eresszen el engem – mondta. – Kinek néz maga engem? Mit gondol maga

rólam?

Vezekényi nevetve válaszolt:

– Biztosítom, hogy a legjobbat. Azt, hogy egy kedves, jó, elragadóan

bájos, imádni valóan szép lány…

A lány haragosan vonta össze a szemöldökét.

– Azt, – mondta erre sietve Vezekényi – hogy tisztességes lány. Azt,

hogy úri lány. Azt, hogy jó családból való, előkelő, korrekt úri lány,

akinek semmiképen sem árthat meg az, ha egyszer életében, kivételesen az

utcán köt ismeretséget egy olyan férfival, aki a haragjának is kitette

magát azért, mert nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy gyorsan

megismerkedjék magával. Akit egy félórával ezelőtt látott meg először és

akit követni kellett, kellett, kellett, mert lehetetlenségnek látszott,

hogy az első találkozás után mindenkorra eltűnjék…

Vezekényi nagy figyelemmel várta a szónoklata hatását. A lány kissé

megengesztelve nézett rá. Vezekényi ekkor sietve kihasználta a kedvező

hangulatot.

– Hogy egészen megnyugtassam, – mondta – becsületszavamat adom rá, hogy

semmi egyebet nem teszek, mint elkísérem addig, ameddig most menni akar.

Nem is jó ilyenkor egyedül járni… Mihelyt azt mondja, hogy megérkezett

és én elmehetek, én elmegyek. És ha nem ad rá engedelmet, soha máskor

nem leszek terhére. Nem élek vissza a helyzettel.

Lovagiasan ismételte:

– Erre becsületszavamat adom.

– Igazán? – kérdezte sírósan a lány.

– Igazán – mondta férfiasan Vezekényi.

A lány habozva nézett rá.

– Hová megy? – kérdezte erre gyorsan Vezekényi.

– A Pipa-utcába, – mondta pityergősen a lány – a nagynénimhez…

Vezekényi megfogta a karját és elindult vele a Pipa-utca felé. A lány ki

akarta húzni a karját.

– Nem, – mondta Vezekényi – ezt nem szabad. Ez benne van a

megállapodásban. A Pipa-utcában azután elküldhet.

Mire a Pipa-utcába értek, a lány meg volt nyugtatva, jókedvű lett,

nevetett és vidáman kezdett fecsegni.

– Hallatlan a maga arcátlansága és vakmerősége – mondta nevetve. –

Hallatlan. De legalább mindjárt elküldöm.

– Hátha nem megyek el?

– Elmegy. A becsületszavát adta.

– Hátha nem tartom meg a becsületszavamat?

– Leleplezem, ha nem tartja meg.

– Leleplez? Nem is tudja, ki vagyok.

– Dehogy nem.

– Hát ki vagyok?

– Maga Vezekényi István. Képviselő.

Vezekényi meglepetve nézett a lányra.

– Honnan tudja ezt? – kérdezte. – Egy hónapja vagyok képviselő.

Jogászkorom óta nem voltam itt Pesten.

– Az unokabátyám mutatta magát a mult héten egyszer. Együtt jártak maguk

gimnáziumba. Kassán. Az unokabátyám ügyvéd.

– Hogy hívják?

– Boros Károly. Azelőtt Weinfeldnek hítták.

– Ahá!

Vezekényi hallgatott.

– Maga tehát tudja, – mondta azután – hogy engem hogy hínak. Nem

szerezné meg nekem azt az örömöt, hogy szintén megmondja…

– A nevemet?

– Igen.

– Weinfeld Ilonka. Az apám bizományos. Tanítónői oklevelem van. De nem

fogok tanítani. Akar még tudni valamit?

– Köszönöm. Ez elég egyelőre.

– Akkor, Isten áldja meg. Megérkeztünk.

Vezekényi ránézett a lányra. A lány szép volt, friss, fiatal, karcsú,

elegáns. Sajnálta elereszteni.

– Maradjon még – mondta neki.

– Isten mentsen. Mire gondol? Hogy képzeli ezt?

– Úgy képzelem, hogy még egy kicsit sétál velem.

A lány tiltakozott. Vezekényi azonban két perc alatt rábeszélte, hogy

még egy negyedórát sétáljon vele. Megfogta a lány karját, magához

szorította, befordultak egy sötét mellékutcába és negyedóráig sétáltak.

– Istenem, – mondta a lány – borzasztó, amit én csinálok. Utcán

ismerkedni! Karonfogva sétálni valakivel, akit félórával ezelőtt láttam

először!

Összekulcsolta a kezét.

– Mit szólnának hozzá otthon, ha tudnák – mondta sóhajtva.

A negyedóra eltelte után a lány fel akart menni a nagynénjéhez.

Vezekényi azonban egy új negyedórát kért és kapott tőle. Azután egy

újabb negyedóra jött.

– Istenem, – sóhajtotta a lány megdöbbenve – mit művelek én. Mit

szólnának hozzá otthon…

Összesen egy óra hosszat sétáltak. Ezalatt megállapodtak benne, hogy az

ismeretségükről senkinek sem kell tudnia, hogy másnap este találkoznak

és ezentúl mindennap találkoznak, a lány elmondta az egész eseménytelen

multját, minden kis titkát, az egész családi életét és a búcsúzásnál nem

védekezett haragosan előbb egy, azután két-három-tíz-húsz heves csók

ellen.

A búcsúzás után Vezekényi megelégedve és felmelegedve ballagott kifelé a

körútra.

– Milyen kedves kis lány – gondolta. – És maga a tisztesség, a jó,

biztos, elhatározott és rendíthetetlen polgári erkölcs. Minden szavából

csak úgy áradt a becsületes család nagy erénye. Csak a vakmerő

szemtelenség használt vele szemben. És az benne a kedves és azon látszik

meg, milyen tisztességes, hogy amikor egyszer egy pár szót mondott már,

akkor utána bizalommal és kedvesen kipakolt mindent. El kellett

csábítani. Ez a séta az ő polgári lelkének annyi volt, mint egy

elcsábítás. Kedves kis lány! Most hazudik a kedvemért. A tisztességes

családban. Mit szólnának hozzá, ha tudnák!…

Mosolygott. Meg volt elégedve magával.

– Jó mulatság lesz a kis lány – gondolta. – Szeretni fog. Ma rólam

álmodik.

Megvacsorázott, társaságot keresett, azután hazament és jól aludt.

Másnap délután hat óra tájban kártyázott. Nyert, és nem állhatott fel a

kártyaasztaltól. Hét órára szabadult el; ekkor már hiába lett volna az

Andrássy-útra kimenni és a lányra várni. Pontosan, fél hétkor kellett

volna találkozniok.

– No, majd holnap – gondolta.

Színházba ment, nagyon jól mulatott. Színház után a társaságával

orfeumba ment, azután reggelig pezsgőzött. Délelőtt korán kellett

felkelnie. Délután négy óra tájban nagyon elálmosodott. Lefeküdt aludni.

Mielőtt elaludt, eszébe jutott a lány. Ha most elalszik, félhétkor

megint nem találkozik vele. És a lány várja. Mit gondol vajjon, ha

többet nem találkoznak?

Egy fél percig habozott, azután nyugodtan behúnyta a szemét.

– Jobb is nem találkozni vele – gondolta. – Még baj lehetett volna a

dologból. Polgári erkölcs… a végén még azt kívánhatták volna, vegyem el…

Csendesen elaludt. A lánnyal nem találkozott többet. Egy-két évig az

Andrássy-út és az Eötvös-utca tájékán néha eszébe jutott még a lány;

eleinte az arcára is emlékezett, látta a szemét, a haját, az egész

becsületes, tiszta polgári szépségét; az arca azután egészen elmosódott

az emlékezetében; magára az esetre sokáig emlékezett még, de tíz-tizenöt

év mulva azt is egészen elfelejtette. Huszonöt év telt el és soha a

lány, az üldözése és a meghódítása, az elcsábítása eszébe sem jutott.

Ekkor egy napon felszólítást kapott, hogy valamelyik tízezer koronás

váltóját megóvatolták. Az értesítéssel elment az ügyvédjéhez.

– Nézd csak, öregem, – mondta – mit kaptam. Erről elfelejtettél

gondoskodni.

– Dehogy felejtettem – mondta az ügyvéd. – Fizetni akartam a rendes

törlesztést. De nem fogadták el.

– Nem fogadták el? Hát miért? Hát mit akarnak?

– Hogy az egészet fizesd ki.

Vezekényi káromkodott.

– Miért? – kérdezte azután. – Mi jutott az öreg Pozsonyinak az eszébe?

– Nem Pozsonyinál van már a váltó.

– Hát kinél?

– Valami özvegy Bauer Bernátnénál.

– Ki az?

– A férje ügynök volt. Kölcsönöket is adott. Az asszony is ilyesmivel

foglalkozik.

– És nem akar részleteket elfogadni?

– Nem.

Vezekényi megvakargatta a fejét.

– Hát mit lehet csinálni – mondta sóhajtva. – Felhajkurászom valahol a

pénzt.

– Öregem, – mondta az ügyvéd – csakhogy baj van.

– Mi baj van?

– Ennek a Bauernénak az ügyvédjénél, valami Boros nevűnél, van egy

jelölt. Úri gyerek. Az titokban elmondta nekem, hogy minden váltód

odakerült ahhoz a Bauernéhoz és az mindezt peresíteni akarja.

Vezekényi megdöbbenve bámult az ügyvédre.

– Nem beszélsz komolyan – mondta halkan.

– Fájdalom, nagyon is komolyan beszélek – felelte az ügyvéd.

Vezekényi ijedten nézett maga elé. Gondolkozott.

– Bauer Bernátné, azt mondod, úgy híjják?

– Igen.

– Mit akarhat tőlem az az asszony?

– Nem ismered?

– Soha a nevét sem hallottam.

– Talán ki akar revolverezni valamit. Protekciót, máseffélét…

– Az lehet – mondta Vezekényi megkönnyebbülve.

Egy hét mulva új váltó-óvatolást kapott. Ekkor felkereste Borost, a

Bauer Bernátné ügyvédjét. Az ügyvédet nem találta otthon. Az

irodavezetője azonban szívesen megadott minden felvilágosítást:

– Az ügyvéd úr nem tehet semmit. Utasításai vannak. A képviselő úr

legjobban teszi, ha egyenesen Bauer Bernátnéhoz fordul.

Vezekényi megköszönte a felvilágosítást és elindult Bauer Bernátnéhoz.

Bejelenttette magát. A lakás tiszta és avult polgári lakás volt,

mindenféle kirakott ezüstholmival és plüssfüggönyökkel és takarókkal.

Bauer Bernátné kövér, öreg asszony volt, a járása elnehezült, a haja

ősz. Vezekényi udvariasan meghajolt előtte és várta, hogy az asszony

kezet nyújtson neki. Az asszony nem nyújtott kezet. Vezekényi azután

bemutatkozott és várta, hogy az asszony leültesse. Az asszony nem

ültette le.

– Nagyságos asszonyom, – mondta erre Vezekényi – én pár percig igénybe

szeretném venni a szíves türelmét; nem volna kegyes megengedni, hogy

leüljek?

– Tessék – szólt kurtán az asszony.

Vezekényi leült egy székre. Az asszony, jó messze tőle, leült egy másik

székre és mozdulatlan arccal nézett le a földre.

– Nagyságos asszonyom, – mondta Vezekényi – én arról értesültem, hogy a

váltóim nagy része az ön birtokába került. Ez nekem épenséggel nem volna

kellemetlen, ha az a rám nézve nagyon fájdalmas körülmény nem járulna

hozzá, hogy nagyságos asszonyom minden következő lejáratnál a váltók

teljes összegének a kifizetését óhajtja.

Az asszony a földre nézett és hallgatott.

– Én azért vagyok bátor most tiszteletemet tenni, – mondta Vezekényi –

hogy önt megkérjem, kegyeskedjék ettől a kívánságtól elállni és – mint a

váltók eddigi tulajdonosai – részlettörlesztéssel megelégedni.

Vezekényi elhallgatott és várakozóan fordult az asszony felé. Az asszony

nézte a földet és halkan és hidegen mondta:

– Nem.

Vezekényi megütődve nézett az asszonyra.

– Nagyságos asszonyom, – mondta azután – nem tudom, jól értettem-e? Azt

jelenti a válasza, hogy nem egyezik bele a részlettörlesztésbe?

– Azt.

Vezekényi kezdte elveszíteni a biztosságát.

– Kérem, nagyságos asszonyom, – mondta – engedje meg, hogy meggyőzzem

róla, hogy ez a ridegség az ön érdekeinek is árt.

Az asszony nem válaszolt. Vezekényi remegő hangon folytatta:

– Ön bizonyosan tudja, hogy én most már teljesen vagyontalan vagyok. Az

adósságaimat a képviselői napidíjaimból és egyéb jövedelmeimből

törlesztem. Ha ön most a váltóimat peresíti, én nem tudom kifizetni

őket. Semmi esetre sem tudom. Ötven-hatvanezer koronát én semmiképen sem

tudok előteremteni. A vége: a napidíjaim lefoglalása lesz. Akkor

egyáltalában nem tudok fizetni. Valamelyik hitelezőm megkéri ellenem a

csődöt, elveszítem a mandátumomat, semmit ki nem fizethetek, revolvert

foghatok…

Az asszony mozdulatlan arccal nézett a földre.

– De hiszen, ez önnek sem érdeke – kiáltotta Vezekényi. – Csak nem

akarja ön, hogy én főbelőjjem magamat?

– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta az asszony. – Én a pénzemet akarom.

– Hiszen megkapja – válaszolta Vezekényi sietve. – Csak kérem: ne

szegezze a mellemre a revolvert. Ne bánjon velem úgy, mint ahogyan

gazdag fiatal urakkal szoktak az uzsorások.

Az asszony hirtelen felnézett.

– Én uzsorás vagyok – mondta dacosan.

Vezekényi összeszedte minden kedvességét.

– Kérem, – mondta – semmi nem volt tőlem távolabb, mint az a szándék,

hogy önt megsértsem. Hiszen én tudom legjobban, hogy csak a jogával él.

A kérésem nem is más, csak az: kegyeskedjék a jogával úgy élni, hogy

valóban haszna is legyen belőle. Az, hogy ezzel a mérséklettel nekem is

módot ad az életre, másodlagos szempont lehet. De arra igazán nincs oka,

hogy a saját érdekei ellenére még a romlásba is kergessen. Azt hiszem,

erre semmiféle oka nincs. Most van szerencsém először beszélni önnel és…

Az asszony felnézett. Vezekényi megakadt és elgondolkozva nézte meg az

asszony arcát.

– Vagy lett volna már szerencsém? – kérdezte udvariasan. – Talán a

hollódi kerületből való a nagyságos asszony?

– Nem.

– Akkor talán földiek vagyunk? Talán szomszédok voltunk Újlakon.

– Nem.

Vezekényi udvariasan folytatta a kérdezést; az asszony végre egy rideg

mozdulattal elvágott minden találgatást.

– Ne tessék törni a fejét. Csak itt Budapesten találkoztunk egyszer. Az

utcán.

Vezekényi abbahagyta ezt a témát és ismét előterjesztette a kérését:

elégedjék meg asszony a részletekkel. Az asszony megint a földre nézett

és halkan és kurtán válaszolta:

– Nem.

Vezekényi kezdte elveszteni a talajt a lába alól. A méltóságát és az

elegánciáját próbálta még megőrizni, de nem lehetett. Eleinte csak kért,

azután megrettenve és ellágyulva könyörgött. Az asszony konokul és

kurtán válaszolta minden könyörgésre:

– Nem.

Vezekényi kétségbeesve bámult maga elé; az asszony ekkor felkelt.

Vezekényi is felállott.

Minden nyugalmát elveszítette. Érthetetlen, megfoghatatlan volt neki az

asszony kegyetlensége; elkábította, megzavarta, lesújtotta.

– Kérem, – mondta dadogva – ne küldjön így el… Hiszen ez borzasztó.

Hiszen ez halálos ítélet. Hiszen ez oktalan kegyetlenkedés.

Az asszony nem válaszolt. Ment az ajtó felé. Vezekényi rémülten ment

utána.

– De hát miért teszi ezt? – kiáltotta kétségbeesve. – Csak épen

kegyetlenkedésből? Csak épen meg akar ölni valakit? Gyűlöli az

embereket… pusztítani akar… mert mindenkit gyűlöl…

Az asszony felkapta a fejét.

– Én nem gyűlölök senki mást – mondta gyorsan.

– Senki mást? – kérdezte reszketve Vezekényi. – Csak engem?

– Csak önt – felelte halkan az asszony.

Vezekényi megdöbbenve nézett rá.

– De miért? – mondta kétségbeesve. – Mit vétettem én önnek? Hiszen

sohasem bántottam. Miért gyűlöl engem? Minek tart engem?

Az asszony nem válaszolt.

– Minek tart engem? – kiáltott újra Vezekényi.

Az asszonynak reszketett az ajka. Vezekényi harmadszor is megkérdezte:

– Minek tart engem?

Az ajtónál voltak. Az asszony ekkor elpirosodott, előrehajolt és

reszketve és a gyűlölettől sziszegve súgta:

– A világ leglelketlenebb gazemberének!