Hát Isten vele, Klárika – mondta Kelemen barátságosan.
A lány felállott.
– Isten vele – mondta remegő hangon.
Kezet fogtak és Kelemen érezte, hogy a lány keze reszket. Megsajnálta.
– Viszontlátásra, Klárika – mondta melegen.
– Viszontlátásra – mondta halkan a lány.
Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen,
kétségbeesetten, dadogva megszólalt:
– Nem… üzen… haza… semmit? Hogy… mikor… jön… haza?
Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást
még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon.
– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És
hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar.
A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt,
sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy
erőfeszítéssel még mosolygott is.
Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul,
felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, –
gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen
megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen
engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott
aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal,
hogy elveszem? Mit csináljak vele?
A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan
mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz,
elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem
képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján…
anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad…
nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és
mind a ketten hallgatnak…
Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék,
ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam
volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen haza. Kedves, drága,
meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem
el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba.
Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és
lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától,
akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott,
elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután
elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar
elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat
indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és
bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy
hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen
elfelejtette.
Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy
feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába
indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy
eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan
kezdte meg a nyaralását.
A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér
fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve.
– Szervusz Kelemen, szervusz kedves barátom – prüszkölve a szakállas.
Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral
emelte fel a fejét.
– Te vagy az, Bencsik? – kérdezte kellemetlenül meglepetve.
– Én bizony. De örülök, hogy itt vagy; együtt leszünk majd; jó?
Kelemen boszankodott.
– Furcsa – mondta.
– Micsoda?
– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy
vízben vannak veled.
Bencsik nevetett.
– Jó vicc – mondta. – Te csak mindig jókedvű vagy.
Kelemen fel volt bőszülve. Mindenáron le akarta magáról rázni az embert.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod
otthon a parasztokat? Nyúzod őket?
Bencsik vidáman hahotázott.
– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint
ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot
csináltunk.
Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt
az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett.
Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de Bencsik
nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A
feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem
zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár
nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá
csatlakozik.
Egy napon megszólalt Bencsik a fürdőben.
– Te Pista, valami tanácsot kérek tőled.
– Tessék.
– Mondd, Pista, megházasodjak én, igen vagy nem?
– Házasodj meg.
– Te is azt mondod? Azt mondod, hogy házasodjak?
– Igen.
– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf
nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist.
Kelemen meghökkenve nézett rá.
– Az öreg Wolf? – kérdezte gyorsan felébredt érdeklődéssel.
– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány,
igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret
is.
Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett
volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét.
– Mi közöm nekem hozzá! – mondta magában. – Ez legalább gazdag ember.
Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt.
Elfordult és komolyan mondta:
– Vedd el mégis. Nagyon szép lány. Jó, kedves, derék lány.
– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda
dereka van…
Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a
részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra.
Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik
a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat.
– Hát elvegyem? – kérdezte Bencsik.
– Okvetlenül vedd el. Ilyen szép asszonyt nem kapsz egyhamar.
– De kevés a pénze.
– Van neked elég. Milyen szép feleséged lesz.
– Az igaz. Láttam egyszer kivágott ruhában…
Újra a részletekről rajongott.
– Te a pénzedért már előre kiélvezed a szépségét – mondta Kelemen.
Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már
minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap.
Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű
elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan
erősítette. Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek
szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan
hallgatta.
– No, holnap utazom haza – mondta Bencsik szeptember elején.
– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány
hozzád megy?
Bencsik harsogóan kacagott.
– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse
ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már.
Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem.
– Hát, sok szerencsét.
– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz?
Ott kell lenned. Elgyere.
– Majd meglátom.
Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap,
amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is
rosszul érezte magát.
– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik
nekem.
Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt
megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. Másnap a fürdőben
újra eszébe jutott Bencsik.
– Most már megkérte – gondolta. – Bizonyosan meg is csókolta.
Fájt neki ez a gondolat. Leszidta magát a fájdalomért.
– De szamár vagyok – mondta. – Mi közöm hozzá!
Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott,
összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat.
– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És
mégis fáj, hogy más kapja.
Megpróbálkozott egy rút vígasztalással:
– Minél hitványabb a férje, annál több reményem van asszonykorában.
Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral
telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott
eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes
szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész
nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a
szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha
ajka lehet…
Egy hét mulva felrázta magát.
– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és
fájdalmasan szerelmes leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el.
Nem szabad rágondolnom.
Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új
buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így
áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt
a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt.
A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél
feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és
Bencsik Gáspár jelentik…
Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait
bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka
után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre.
Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a
gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit
egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve.
– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok
én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos,
szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit
érdekel engem az egész lány, az egész házasság!…
Egy órára össze is tudta szedni magát. Akkor azonban egy
bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik,
eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan
fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és
véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig.
Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van
tizenkilencedike. Még három nap.
Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A
második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A
harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan
megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább.
Berohant a szerkesztőségbe.
– Kérek egy napi szabadságot – mondta.
– Minek?
– Fontos családi ügy. Meg fogok házasodni.
Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe,
egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott.
– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is.
Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom…
Egész éjjel ébren volt. A lányra gondolt.
– Botrány lesz – mondta magában. – Nem bánom. Reggel hétkor otthon
vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom
Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután
átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom…
Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról
és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor
meglátta.
– Pista, drága fiam…
Kelemen megölelte, megcsókolta anyját.
– Édes anyám, – mondta sietve – nagy dologban jöttem ám haza.
– No, édes fiam.
– Házasodni akarok.
Az öreg asszony csodálkozva nézett rá.
– Édes anyám, – mondta Kelemen – azonnal átmegyünk Wolfékhoz.
Az öreg asszony csodálkozó arcára nagy hidegség ereszkedett.
– Minek, fiam? – kérdezte halkan.
– Elhozzuk Klárikát – mondta Kelemen ragyogó arccal.
Az öreg asszony lehajtotta a fejét és szomorúan és suttogva mondta:
– Édes fiam, elvitték már azt.
– El?
– El. Tegnap volt az esküvője.
Kelemen felordított.
– Tegnap? Nem lehet. Ma van. A meghívó… Huszonkettedikén. A meghívó.
– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt
már… az a Bencsik.
Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és
összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme
égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan,
tisztátlan, becstelen embernek érezte magát.