A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák
foltozták be fehér csillogását.
A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette
nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden
repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás
veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik.
De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a
gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé.
Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető
világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a
levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve
és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden
sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta segíteni. Nem tudott. Nem
értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem
szabad hozzányúlnia.
A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett
minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában.
Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul
meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt,
halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem
lehetett gyötrelmei között az ő számára.
Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás
félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is.
A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott
anyag.
Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről,
sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem
hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem
érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs
Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé
fordította.
A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre
az ár parancsolta.
Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új
világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának
a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg
sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel
csendesen ringott az éjben előre.
Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az
életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta.
Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen.
Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A
hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem
törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta.
Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a
szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek
nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát,
itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd
zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó.
De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs
Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni.
Halottait lennhagyta a szobában. Puha agyat vetett magának a fedélzetre
lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni.
Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott
gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb
volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt,
megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer
maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy
apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt
érezte már Bakacs Tamás.
Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett
volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan
tudja azt, mi a _város_, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány
képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt
meghalnia.
Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a
vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem
kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást
kívánta.
Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély,
bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja
fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát.
Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének
homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását
megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold.
Borzongás futott keresztül a tagjain.
A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste
meg.
Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen
messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó
gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta.
Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta
keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek
nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert
holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes
tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket,
amelyek lágy símulással olvadtak össze.
A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz
és levegő és bizonyára élet is van.
Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel
meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a
válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes erő, amely
a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem
lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és
új forgásra kényszerítette.
A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan
fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét
felére.
Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva
kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és
hódolattal telt meg.
Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a
földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik.
Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A
termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az
elpusztult földre.
Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós
fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból
nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik,
fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb
évmilliós fejlődésnek.
Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak
le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig más lény az úr, az
élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad.
Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más
világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és
átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és
halhatatlan.
A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet
igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből
alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni
kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A
halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le
fejét, hogy meghaljon.
_1904. február havában_.