Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és
bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel,
örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy
felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket
idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden
szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte
egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas
elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött.
Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott,
az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal
asszony.
– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult
a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem
mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a
szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem?
Az asszony hozzásímult és boldogan intette, hogy nem.
Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju
nász, a mámor és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott
világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a
fagyott áradás.
Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak?
Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót:
az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz
talán, amíg élünk.
Ebbe bele kellett nyugodni.
– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és
olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó
csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön.
Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek
találta ezt a gondolatot is.
– Az utolsó csók a világon…
Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép
szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy
nemsokára hárman lesznek.
Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge
teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság
büszkeségét érezte.
– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet,
hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni fogunk velük. Az én
fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek
emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld.
Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő
gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott.
Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog
itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet
kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét,
minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést,
jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult.
– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi
civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek,
minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és
becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész
civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell
küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira
nem hagyott.
Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas
szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és
szeretet volt. Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell
megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek
és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet,
hogy a mult bajai ne bánthassák soha.
Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem
csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat
és meg akarta csinálni.
A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a
pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja
megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és
talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja.
A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta
minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész
emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét
csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát
eltakarta valami láthatatlanul az ő számára.
Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt,
minden tudást. De mi van birtokában?
Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte
ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan vitte a hangot,
hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket,
de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről
álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem
tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy
elevenen és készen élnek a lelkében.
Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit
hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor
talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja
megcsinálni.
Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná
kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében
az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A
civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy
sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen
volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába
hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna
emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát
feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell
előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új
emberiség megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz
könny és gyötrelem, vér és verejték.
Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával
az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta
a kezét és sokáig ültek együtt csendesen.